Ezekben a hetekben tárgyalja az Európai Parlament Nemzetközi Kereskedelmi Szakbizottsága (INTA) az Európai Bizottság tavaly decemberi javaslatát, melynek célja nem kevesebb mint leszámolni azokkal a gazdasági kényszerítő intézkedésekkel, amelyeket bizonyos esetekben a nem uniós országok az EU-val szemben alkalmaznak vagy alkalmazni próbálnak. A gazdasági megfélemlítés formái közé tartozik például, ha egyes országok nyíltan kényszerítő piacvédelmi eszközöket alkalmaznak az EU-val szemben, ha szelektíven folytatnak határon történő vagy élelmiszer-biztonsági ellenőrzéseket valamely uniós országból érkező árukon, illetve, ha bojkottálnak meghatározott származású termékeket. Ezzel az elhatározással már önmagában is egyedülálló lépésre szánta magát az Európai Bizottság, azonban a javaslat közvetett célja ezen messze túlmutat.
A tagállamokat, a nemzetközi kereskedelmi szektort és a harmadik országokat is egyaránt megosztó javaslatot azzal a hivatalos indokkal terjesztette elő a Bizottság, hogy az utóbbi években az Európai Unió és a tagállamok egyre inkább a gazdasági nyomásgyakorlás célpontjaivá váltak. Az új szabály célja, hogy eltántorítsa a harmadik országokat attól, hogy kereskedelem- vagy befektetéskorlátozó intézkedéseket hozzanak az EU-val vagy a tagállamokkal szemben. A Bizottság érvelése szerint a nyomásgyakorlás elleni eszköz elsődleges célja az elrettentés, amennyiben azonban a nyomásgyakorlás nem szűnik meg, az új jogi keret olyan szankciós intézkedéseket tenne lehetővé, mint például az importkorlátozás vagy a vámkivetés az érintett országra, de egyéb intézkedésekre is sort keríthetne az Európai Unió. Az intézkedéseket külön jogi aktussal az Európai Bizottság lenne jogosult kiválasztani.
Litvánia Kína-konfliktusa
A javaslatot elsősorban Litvánia és Kína tavaly év végén előállt ellentéte ihlette, illetve tette sürgetővé. 2021 novemberében ugyanis Peking és Vilnius között vita támadt amiatt, hogy saját nevén és nem a főváros, Tajpej neve alatt nyitott nagykövetséget Litvániában Tajvan, a Kína által szakadár tartományának tekintett sziget. Mindez Kína számára azt jelenti, hogy a szigetet Litvánia független országnak tekinti. A diplomáciai képviselet megnyitására természetesen nem véletlenül került sor Vilniusban. A 2020 év végén választást nyert, meglehetősen atlantistának mondható Haza Szövetség már kampányában is „értékalapú külpolitikát” hirdetett „az olyan országokkal szemben, mint Kína”. E téren oly módon elkötelezett a litván kormánypárt, hogy két nappal ezelőtt éppen az Egyesült Királysággal írt alá közös megállapodást az orosz és kínai tekintélyelvű rezsimek elleni együttes fellépésről.
Peking válaszlépése persze bőven túlhaladta a diplomáciai következményeket, hiszen ezúttal nem Guatemala vagy a Marshall-szigetek húzott vele ujjat Tajvan ügyében, hanem egy EU-tagállam, ennek megfelelően pedig lehetősége nyílt revansot venni egy egész európai uniós gazdaságon. Miután a pekingi litván nagykövetet nemkívánatos személynek minősítve gyakorlatilag kiutasította az országból, a diplomáciai kapcsolatokat teljes egészében megszakította Litvániával, vámrendszeréből törölte és a teljes árucserét befagyasztotta vele. Ezt követően pedig multinacionális vállalatokat is megfenyegetett, hogy kizárja őket a kínai piacról, ha nem szakítják meg kapcsolataikat Litvániával.
Az ügy azon a ponton érte el az Európai Unió intézményeinek ingerküszöbét, amikor a német autóipar is érintetté vált a kérdésben. Az ügy ugyanis oda eszkalálódott, hogy a kínai gépek és alkatrészek behozatala, valamint a litván termékek Kínába történő értékesítése leállt, megszakítva ezzel a globális ellátási láncot, ezzel a Continental autóalkatrész-gyártó cég által közvetetten a BMW-re és a Volkswagenre is hatást gyakorolva. Az autóiparnak okozott kár ezáltal többszázmillió euróra rúg. Mindennek hatására az Európai Bizottság, míg a nyilvánosság felé közvetítetten teljes támogatásáról biztosította Litvániát, a színfalak mögött felszólította a mielőbbi kompromisszumkötésre, ezzel egyidőben pedig felgyorsította az uniós kereskedelemvédelmi mechanizmusokkal kapcsolatos javaslatainak eljárását. Így került a biztosi kollégium elé tavaly decemberben a gazdasági kényszerítő intézkedések elleni fellépésről szóló szabály.
Eddig a történet kereknek tűnik: a Bizottság uniós fellépést erősítő eszközt javasol a globális gazdasági színtért célozva. Azonban közelebbről megvizsgálva a javaslatot, egy sokkal szélesebb alkalmazási kör rajzolódik ki előttünk, amely messze túlmutat azon a hivatalos elhatározáson, amire a Bizottság ezt a rendeletet közleményei szerint szánta.
Az INTA Bizottság előtt tárgyalt javaslat egy kereskedelempolitikai eszköz. Mint ismeretes, az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdésének e) pontja és az EUMSZ 207. cikk (2) bekezdése értelmében az Unió a közös kereskedelempolitika területén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik, e területen a tagállamok nem tehetnek önálló intézkedéseket. A rendelet szerint ezek a szabályok biztosítják a Bizottság felhatalmazását arra, hogy a gazdasági kényszerítés egyes eseteiben az Unió nevében intézkedéseket hozzon harmadik országok vonatkozásában. Közelebbről megnézve azonban a javaslat tárgyi hatályát, érdekes dologra lehetünk figyelmesek.
A gazdasági kényszerítés szöveg szerinti fogalma ugyanis meglepően távol esik a közös kereskedelempolitikától, középpontjában az Unió vagy valamely tagállam legitim, szuverén döntéseibe való beavatkozás áll. A rendelet szerint ugyanis ahhoz, hogy az EUMSZ fenti szabályai, vagyis a kizárólagos uniós hatáskör előírása alkalmazható legyen egy ügyben, elegendő, ha a harmadik országok gazdasági kényszerítést célzó intézkedései vagy az Unió válaszintézkedései közül az egyik a közös kereskedelempolitika hatálya alá tartozik. Nem másról van tehát szó, mint arról, hogy amennyiben az EU egy harmadik ország által provokált ügyben kereskedelempolitikai válaszlépést tesz, ez a rendelet – és a kizárólagos uniós hatáskör – máris alkalmazható. Az unió szabja ki a megfelelő szankciót és a tagállam nem tehet önálló intézkedést. Még akkor is, ha az EU-n kívüli harmadik ország egy teljesen más szakpolitikai területen tesz kényszerítő intézkedést vagy sért érdeket. Fordítva is igaz a dolog, ha csak a sértő magatartás tartozik a kereskedelempolitika hatálya alá, az Európai Bizottság pedig azon kívül eső szankciót javasol, ezt a rendeletet kell alkalmazni, ennek következtében pedig csak uniós fellépés lehetséges, a tagállami intézkedés kizárt.
Ez a szabályozási logika rendhagyó értelmezést kaphat, amennyiben az elmúlt időszak külpolitikai történéseit, azon belül pedig az Oroszországgal szemben kiszabott szankciók természetét vizsgáljuk, hiszen azok elsősorban a kül-és biztonságpolitika, tartalmilag azonban az energiapolitika és a beruházás- és kereskedelempolitika szakterületei alá is tartoznak. Nem kérdés, hogy Oroszország fellépése több szempontból is kiteljesíti annak a gazdasági kényszerítésnek a fogalmát, amellyel a javaslat operál. A közös kül- és biztonságpolitika területén – többek között az uniós pénzügyek, az adózással kapcsolatos jogharmonizáció és egyéb ágazatok mellett – egyhangúság szükséges a Tanácsban. Éppen a jelenlegi német kormány koalíciós szerződése a legelhivatottabb ennek feloldásában, álláspontjuk szerint – amint annak Heiko Maas külügyminiszter nemrégiben hangot is adott – az Európai Uniónak egységesen kell fellépnie a nemzetközi kihívások hatékony kezelése érdekében, így a külpolitikai döntéseket nem egyhangúsággal kell meghozni, hanem minősített többséggel. A magyar miniszterelnök a napokban levélben fordult a közelgő uniós csúcs kapcsán az Európai Tanács elnökéhez, és azzal érvelt, hogy konszenzus hiányában kontraproduktív lenne a legújabb, hatodik szankciós csomag vezetői szintű megvitatása, Magyarország pedig nincs abban a helyzetben, hogy jelenlegi formájában elfogadja az Oroszországgal szembeni olajembargó bevezetését. A május 30–31-i rendkívüli uniós csúcson tehát újabb magyar vétó várható – már ha egyáltalán sor kerül az ügy megtárgyalására.
A fentieket figyelembe véve a tárgyi hatály szempontjából kifejezetten puhára szerkesztett új uniós javaslat mögötti politikai szándék egyértelműnek tűnik, hiszen az jelenlegi formájában is lehetőséget kínál arra, hogy a jövőben bizonyos ügyekben megkerülhetővé váljon a tagállamok egyhangúsága és az Európai Unió kizárólagos hatáskörben eljárva, minősített többséggel döntsön. Érdekes párhuzam, hogy a Bizottság annak idején, 2018-as közleményében is a kereskedelempolitikával példálózott, amikor az EU közös kül- és biztonságpolitikájában alkalmazott döntéshozatal hatékonyabbá tétele címén a kompromisszumkészség kultúrája mellett kiállva a tanácsi egyhangúsággal szemben foglalt állást. Vélelmezhető, hogy az Európai Parlament ezt a lazára komponált normát még tovább tágítja a közös kereskedelempolitika, s így a kizárólagos uniós hatáskör térnyerése érdekében.
Hozzá kell azonban tenni, hogy a gazdasági kényszerítő intézkedésekkel szembeni fellépésről szóló javaslat a maga tartalmi keretein belül is vitatott eszköz a tagállamok között. Használata azon a feltételezésen alapul, hogy az ellenséges ország nem tesz megtorló intézkedéseket az uniós fellépést követően, mert több vesztenivalója van, mint az EU-nak. Ez azonban téves elvárás lehet, figyelembe véve, hogy az EU a világ legnagyobb exportőre. Ezen felül ténykérdés, hogy az erős atlantisták nem kívánnak harcba bocsátkozni Washingtonnal Irán érdekében, és számos EU tagország nem szívesen folytatna kereskedelmi háborút Kínával csak azért, hogy megvédje Litvániát. Az pedig tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a javaslat előkészítése során Csehország és Svédország azok között a tagállamok között szerepeltek, amelyek a legcsekélyebb lelkesedéssel fogadták a kezdeményezést. A franciák hathónapos periódusát követően éppen e két tagállam tölti majd be egymás után az Európai Unió soros elnökségét 2022 második és 2023 első felében, s vezeti majd a rendeletről szóló tanácsi tárgyalásokat.
