A közösségi szintű oktatáspolitika mintegy öt évtizedének legfontosabb állomásairól és jövőbeni irányvonalairól.
Az oktatás 1957-ben, az Európai Gazdasági Közösség létrehozásakor nem tartozott azon területek közé, amelyeken a tagállamok helyét látták a közös cselekvésnek. Az elmúlt évtizedekben azonban mégis egyre fontosabbá vált ez a szakpolitika közösségi szinten is, és több olyan kezdeményezés – Erasmus program, Európai Felsőoktatási Térség (EFT) – született, melyek ma is megkerülhetetlenek, amikor a nemzetek oktatáspolitikai együttműködéséről beszélünk. Ezek sikerességére és eredményességére építve a tagországok napjainkban is újabb és újabb célokat tűznek ki maguk elé, előmozdítva ezzel az uniós oktatáspolitika fejlődését.
Az Európai Unióban hivatalosan oktatásról és képzésről beszélünk, amikor ezt a területet vizsgáljuk, és utóbbi volt az, amely terén a kooperációra való igény már az 1957-es Római Szerződésben megjelent. Az egyik fő ok a megfontolás mögött annak a ténynek a belátása volt a tagállamok részéről, hogy a közös piac létrejöttéhez elengedhetetlen, hogy a munkavállalók hasonló színvonalú kompetenciával rendelkezzenek. A szakképzés mellett magának a közösségi szintű oktatáspolitikának az alappillérei az 1970-es években jöttek létre és szilárdultak meg. Az 1968-as franciaországi diáklázadások nyomán több európai vezetőben is megfogalmazódott az oktatási rendszereik modernizációjának szükségessége, és az ezen a téren való szorosabb együttműködés. Ezt a szándékot felerősítette az 1973-as olajválság, annak társadalmi, gazdasági következményei. Azt követően ugyanis az állam- és kormányfők részéről nagyobb figyelem irányult a humán tőkére, mint olyan erőforrásra, amely képes hozzájárulni a fejlődéshez, a versenyképesség megőrzéséhez. Mindezzel pedig az oktatás szerepe, fontossága is hangsúlyosabbá vált. A Tanács keretei között először 1971-ben folytattak egyeztetést a Közösség tagországainak oktatásért felelős miniszterei, két esztendővel később, 1973-ban pedig első ízben lett az Európai Bizottságnak olyan tagja Ralf Dahrendorf brit-német származású politikus személyében, akinek portfóliója már kiemelten tartalmazta az oktatást is. A szakpolitikai kooperáció alapelveit a Tanács 1976-os cselekvési terve foglalta össze, melyben a miniszterek elkötelezték magukat többek között a minőségi oktatás megteremtése, a fokozott nemzetközi együttműködés, az idegennyelvi oktatás fejlesztése, valamint az esélyegyenlőség biztosítása mellett.
Az európai oktatáspolitikának egyik fontos állomása a Maastrichti Szerződés – hivatalos nevén az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) – 1992-es aláírása volt, hiszen ekkor jelent meg először uniós alapdokumentumban az oktatás, mint olyan szakpolitikai terület, amelyen közösségi feladatok is vannak, melyek közé a vezetők elsődlegesen a minőségi oktatás fejlesztését sorolták. 2000-ben a lisszaboni stratégia újabb lendületet adott az államok együttműködésének. Az állam- és kormányfők célként tűzték ki, hogy 2010-re az Európai Unió „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú társadalmává” kell, hogy váljon, melynek elérésében az oktatásnak kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Ennek nyomán vezették be a területen a nyitott koordinációs módszert, amellyel a politikusok közösen elérendő, átfogó politikai célokat jelöltek ki, ezekhez konkrét mérőszámokat rendeltek, majd pedig minden nemzet saját maga határozta meg, milyen mértékben tud hozzájárulni a megvalósításukhoz. Mindezek az úgynevezett stratégiai együttműködési keretrendszerekben öltöttek formát, melyek tíz éves időszakokra szólnak, a legfrissebbet – a 2021–2030-ast – 2021 februárjában fogadták el a politikusok. Az uniós oktatáspolitika hosszú távú céljait – élethosszig tartó tanulás, minőségi oktatás, méltányosság, innovációs készség erősítése – a Tanács 2009-ben fogalmazta meg, és máig ezek jelentik a fő irányvonalakat ezen a területen.
Az első közösségi programokat az államok az 1980-as években hívták életre. Az 1987-től 1994-ig fennálló COMETT (Community Action Programme for Education and Training for Technology) révén az ipari szereplők és a felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatot kívánták szorosabbra fűzni, valamint ugyancsak 1987-ben indult el a mára az egyik legnépszerűbb uniós kezdeményezéssé váló Erasmus program is. Utóbbi középpontjában a tanulói és munkavállalói mobilitás támogatása állt – és áll –, mellyel a tagországok az egyetemi kooperáció fejlesztésén túl a Polgárok Európája koncepcióban foglaltaknak is eleget akartak tenni. 1995-től kezdődően az Erasmus az oktatás más szintjeire vonatkozó kezdeményezésekkel együtt egy-egy keretprogram alá tartozik, ami 2014-től az Erasmus+ nevet viseli, kiegészülve a sportra és ifjúságpolitikára irányuló támogatásokkal. A programokra szánt forrás nagysága az évtizedek során fokozatosan növekedett, a jelenlegi hétéves költségvetési ciklusban összesen 28,4 milliárd euró áll rendelkezésre.
Az Európai Bizottság európai oktatási térség létrehozására irányuló javaslata révén 2017-ben a tagállamoknak lehetőségük nyílt az oktatáspolitikai együttműködésük továbbfejlesztésére. Megvalósítását 2025-re irányozták elő, aminek érdekében több részkezdeményezést indítottak el. Ilyen az Európai Egyetemek hálózatának kiépítése, az európai diákigazolvány bevezetése, az oktatási rendszerek digitalizációjának felgyorsítása, vagy éppen a középiskolások nyelvtudásának javítása. A szándékok szerint pedig az oktatási térség létrejötte nem csupán a gazdasági, társadalmi fejlődéshez járul majd hozzá, de erősödik általa a polgárok európai identitása is.
Kép: Európai Bizottság
