Tavasz óta tart az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozat, amely a következő három hónapban lesz a legintenzívebb. A konferencia keretében ebben az időszakban rendezik meg az uniós polgárokból álló európai polgári vitacsoportokat, valamint a vitacsoportok és az uniós intézmények képviselőiből álló plenáris üléseket. Az Unió soros elnökségét jövő januártól átvevő Franciaország azt tervezi, hogy tavasszal az addigi tanácskozások alapján már konkrét javaslatokat lehet megfogalmazni arról, hogy milyen irányba fejlődjön tovább az Európai Unió. Felmerül azonban a kérdés, hogy értjük-e kellőképpen az Unió jelenlegi működését ahhoz, hogy érdemben tanácskozzunk a jövőjéről? Ha pedig úgy ítéljük meg, hogy az első kérdésre nem a válasz, akkor mi az, amit mindenképpen tudni kell az Unióról mielőtt véleményt nyilvánítanánk?
Miközben Európa-szerte faggatják az embereket az Unió jövőjéről, az első kérdést talán nem a legdivatosabb feszegetni. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy az Unió bonyolult intézményi és döntéshozatali rendszerében nem kis kihívás eligazodni. Ezt bizonyára nemcsak a mindennapi munkájuk során az Európai Unióval nem találkozó polgárok, hanem számos végzős joghallgató, Európa tanulmányok szakos diák vagy akár uniós területtel foglalkozó szakember is megerősítheti. Egyre több képzés tananyagát képezi az Unió történeti fejlődése, egyre több fórumon hallani a különböző uniós jogelvekről, eljárásokról, de mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az Unió jellege, működése és kardinális döntési pontjai mindenki számára egyértelműek lennének. Azt, hogy az Unió távol esik az állampolgároktól, még a brüsszeli elit is belátja, amit az állampolgárokat megszólító, jelenleg zajló uniós konferenciasorozat kezdeményezése is bizonyít.
Ha azonban, az Uniót ilyen kevéssé ismerik az emberek, akkor szükségszerűen támpontokat kell számukra biztosítani a véleményalkotáshoz. Az uniós intézmények folyamatos megerősítésében érdekelt szereplők klasszikusan a béke és a jólét zálogaként mutatják be az Európai Uniót, így alapvető támpontként azt vázolják fel, hogy minél több hatáskör kerül át nemzeti szintről európai szintre, annál jobban jár mindenki. Ez alapján az állampolgárokat lényegében arra ösztönzik az Európa jövőjéről szóló gondolkodás keretében, hogy egymásra licitálva fejtsék ki, hogy hol, milyen területeken, milyen új hatáskörökkel kellene felruházni az európai intézményeket. Ebben a megközelítésben előbb-utóbb oda érkezünk el, hogy a honvédelemtől kezdve, a külpolitikán, az ügyészségen és az alkotmánybíráskodáson át, az összes állami hatáskört át kell adni az Európai Uniónak. Bár még a konferencia közel sem ért véget, az már most megjósolható, hogy ezek közül többet is olvashatunk majd azokban a konklúziókban, amelyeket az európai intézmények a konferenciasorozatból várhatóan levonnak.
A fenti megközelítés azonban nem csak hogy téves, hanem le is szűkíti az állampolgárok gondolkodási kereteit. Bár az Unió eddigi fennállása során kétségkívül hozzájárult a tagállamok közötti fegyveres konfliktusok elkerüléséhez és közös gazdasági sikereket is lehetővé tett, a békét és a jólétet nem a hatalmukat folyamatosan erősítő európai intézmények teremtették meg, hanem a tagállamok, amelyek különbségeik helyett hajlandóak voltak középpontba helyezni azt, ami közös bennük és egy erre alapozott együttműködést segítő intézményrendszert hoztak létre. Az Unió sikere nem azon múlik, hogy mekkora hatalommal rendelkezik ez az intézményrendszer, hanem hogy működése során sikerül-e biztosítania, hogy résztvevői továbbra is érdekeltek maradjanak a békés együttműködésben.
Az Európai Unió jövőjéről szóló gondolkodás során a „több Uniót” a „jobb Unióval” azonosító, az Európai Uniót idealizáló, utópista megközelítést érdemes elvetni. Helyette azt a tényt célszerű gondolkodásunk középpontjába állítani, hogy az Unió 27 tagállam, 446 millió állampolgár, közel 58 000 tisztviselő, 9 intézmény és tanácsadó szerv, 705 európai parlamenti képviselő, 7 európai parlamenti politikai frakció, több mint 49 000 hivatalos lobbista és számos egyéb gazdasági szereplő bonyolult érdekközössége. Ebben a sokszereplős bonyolult érdekközösségben kell megtalálni a valóban közös pontokat, amelyre egy erős, és hosszú távon is fenntartható, mindenki számára megfelelő Európai Unió építhető. A nemzeti szintről az uniós szintre történő hatáskörátadási javaslatok esetén pedig azt kell megfontolni, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben a magyar emberek jónak látják, ha az általuk választott képviselők helyett, a fent felsorolt szereplők hozzák meg a döntéseket az uniós intézményrendszer kulisszái között.
