Ezekben a napokban a világ Joe Biden, az Egyesült Államok elnökének európai turnéjára figyel. Az EUstraton is beszámoltunk az amerikai elnök maratoni európai útjának várható fejleményeiről, kiemelt figyelemmel az amerikai-európai kapcsolat újjáéledésével kapcsolatos reményekre. Az eseménysorozat legnagyobb érdeklődést övező állomása mégis Biden elnök június 16-i találkozója orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal. Mit vár a tárgyalástól Amerika, és milyen hatással lehet az esemény a régiónkra, illetve a magyar érdekek érvényesítésére nézve?
Az amerikai-orosz elnöki csúcstalálkozók a legjelentősebb globális események egyikének számítanak, tekintve, hogy a két hatalom egymáshoz való viszonya jelentős hatással van a világpolitikai folyamatokra. Az eddigi tárgyalások hol feszültebb, hol enyhébb hangulatban valósultak meg (gondoljunk az 1985-ös Reagan-Gorbacsov, a 2001-es Bush-Putyin vagy a 2018-as Trump-Putyin találkozókra).
Bár az Obama adminisztrációban Joe Biden alelnökként vállalt szerepet az Oroszországhoz való közeledést szolgáló „reset” megvalósításában, az elmúlt évek során többször éles hangnemet ütött meg Putyinnal szemben. Még egy 2011-es tárgyaláson – alelnökként – azt mondta Putyinnak, hogy „nincs lelke”, idén tavasszal – elnökként – egy televíziós interjúban gyilkosnak nevezte az orosz elnököt, és azt mondta, meg fog fizetni tetteiért. A diplomácia világában szokatlanul éles megnyilatkozás nem maradt következmények nélkül: Putyin hazarendelte washingtoni nagykövetét, illetve a két állam kölcsönösen kiutasította egymás tíz-tíz diplomatáját.
Ebben a meglehetősen feszült légkörben kerülhet sor június 16-án a csúcstalálkozóra Genfben, melyen számos kényes kérdés kerülhet terítékre, a teljesség igénye nélkül: Ukrajna szuverenitása, a fehérorosz diktatúra és állami terror alkalmazása, az amerikai Paul Whelan oroszországi fogvatartása, több emberi jogi kérdés, ideértve Alekszej Navalnij fogva tartását, a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása, a közép-kelet-európai energiakérdés (Északi Áramlat 2), valamint a közelmúltban Amerikát ért kibertámadások. Az utóbbi különösen foglalkoztatja az amerikai közvéleményt, és így a találkozónak is kiemelt témája lehet, hiszen a Colonial Pipeline csővezeték, valamint a JBS Foods húsfeldolgozó üzemei ellen elkövetett kibertámadásokat (előbbi több napos üzemanyaghiányt eredményezett a déli államokban) az amerikai hatóságok olyan hackerekhez kötik, akik moszkvai jóváhagyással végezhették tevékenységüket.
Az amerikai elnök meglehetősen kemény hangnemben kommunikált a genfi csúcstalálkozóról. Biden elnök június 6-i véleménycikkében leszögezte: az Egyesült államok és európai partnerei egységesek „Oroszország ukrajnai agressziójával” szemben, és ki fognak állni az emberi jogok és emberi méltóság védelme érdekében. Azt is hozzátette, hogy fel fog lépni az amerikai szuverenitást veszélyeztető, választásokba történő beavatkozások ellen. Biden elnök ugyanakkor azt is aláhúzta, hogy stabil és kiszámítható viszonyra, valamint együttműködésre törekednek Oroszországgal, konkrétan utalva az új START szerződésre is.
Az amerikai szakértők többsége, de maga a Fehér Ház sem vár komolyabb előrelépést a találkozótól (a találkozó után várhatóan közös sajtótájékoztató sem lesz). A reális célkitűzésnek a „stabil és kiszámítható kapcsolat” megágyazása tűnik, mások azonban ennél is kevesebbet várnak az eseménytől.
Közép-Kelet-Európa és Magyarország számára a találkozó várható témái közül a két legfontosabb kérdés az energia és Ukrajna helyzete. Előbbi témáról várhatóan kevesebb szó esik majd a genfi tárgyalás kapcsán, azonban júliusban Angela Merkel Washingtonba látogat, ahol valószínűleg a régió gázellátása lesz a központi téma.
Ukrajna szuverenitásának, valamint a nyugati partnerségben betöltött szerepének kérdése Magyarország számára több szempontból is kiemelkedő fontosságú. Egyrészt Magyarországnak mindenkori érdeke, hogy keleti szomszédja (és ezáltal a transzatlanti szövetség keleti határvidéke) stabil maradjon. Magyarország ennek megfelelően az elmúlt években következetesen kiállt Ukrajna területi integritása mellett. Ukrajna vonatkozásában ugyanakkor keményen ütköznek az amerikai és az orosz érdekek: amíg az amerikaiak (és európai szövetségeseik, Magyarországot is ideértve) a keleti határvidék stabilizálásában érdekeltek, az oroszok e stabilizációs törekvésben egyértelmű fenyegetést látnak, amely érdekszférájuk kelet-ukrajnai kiterjesztését is fenyegeti. Az Egyesült Államok ennek megfelelően – az idén áprilisi rendkívül feszült helyzet enyhülését követően – kiemelt támogatásáról biztosította Ukrajnát: május elején Antony Blinken külügyminiszter tolmácsolta az Egyesült Államok töretlen támogatását, Joe Biden pedig júliusra meghívta Washingtonba Zelenszkij ukrán elnököt, előzetesen szintén kiállva Ukrajna területi integritása mellett.
Másfelől hazánk Ukrajna atlanti integrációjának kérdésében képviselt álláspontja miatt is kiemelt szereplőnek számít az amerikai-ukrán-orosz viszonyrendszerben. Mint ismert, Magyarország a kárpátaljai magyarok jogainak csorbítása miatt 2018 óta blokkolja a miniszteri szintű NATO-Ukrajna üléseket – mindaddig, amíg a kárpátaljai magyarság vissza nem kapja korábban elvett jogait. Ez a kiállás a kormány prioritásaiból, és az Alaptörvény D. cikke szerinti alkotmányos kötelezettségből is fakad. Bár Ukrajna NATO csatlakozása egyelőre nem tűnik életszerűnek, ha az álláspontok túlságosan befeszülnek, nem kizárt, hogy a Biden adminisztráció növelni fogja a politikai nyomást Magyarországon a vétója feladása érdekében (a NATO egyébként június 14-én tartotta csúcstalálkozóját Brüsszelben, Joe Biden részvétele mellett).
Ezzel ugyanakkor a Biden elnök éppen a saját maga által meghirdetetett elvi zsinórmértékkel, az emberi jogok védelme melletti kiállással menne szembe. A magyar kormány által kifogásolt ukrán jogfosztások ugyanis nemcsak a kárpátaljai magyarokat érintik, hanem számos további őshonos nemzeti kisebbséget Ukrajna területén, így különösen a lengyel, román, bolgár és görög nemzeti közösséget. Az Egyesült Államok által Ukrajna számára biztosított ilyen, feltétel nélküli támogatás tehát több százezer, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy alapvető és korábban szerzett jogainak aránytalan és szükségtelen csorbítását, a kisebbségi status quo felrúgását legitimálná, ami alapvetően menne szembe az amerikai értékelvű külpolitika évszázados hagyományával.
Nyitókép: Alexander Zemlianichenko/AP
