Az év végi számvetés és összegzés részeként az uniós bővítéspolitika kerül újra terítékre. Míg mindenki a be nem következett lengyel─magyar vétóra várt a többéves pénzügyi keret kapcsán, Bulgária és Hollandia hivatalosan élne a vétójogával Észak-Macedóniát és Albániát tekintve. Úgy tűnik, hogy von der Leyennek és Várhelyi biztosnak nehezebb dolga lesz feloldani az ellentéteket, mint korábban sejthető volt.
Míg Bulgária szeretné, ha Észak-Macedónia elismerné nyelvének és történelmének lehetséges bolgár gyökereit, és ez integrálódna az EU szövegezésébe, addig Hollandia szerint Albánia nem teljesített bizonyos reformokat az igazságszolgáltatás és törvényhozás terén.
Ennek némiképp ellentmond a Bizottság őszi bővítési csomagja, amely az országjelentésekre alapozva adott zöld utat a további tárgyalásokra és a kormányközi konferenciák (IGC) megszervezésére. Mind a két országra nézve alapvetően pozitív és bátorítólag ható megállapításokat tett. Míg a keleti bővítés evidensnek tűnt a vasfüggöny-korszak végével, a Nyugat-Balkáni térfélen inkább a „bővítési fáradtság” jelei mutatkoznak. Közel sem olyan egyértelműek a kölcsönös előnyök, különösen a fejlettebb nyugati tagállamok számára, akik teherként élik, élhetik meg, hogy több pénzzel támogassanak olyan államokat, amelyek sem történelmileg, sem földrajzilag nem állnak olyan közel hozzájuk.
Lehetséges, hogy a tárgyalások elején nem lettek kihangsúlyozva olyan kérdések, hogy milyen kézzel fogható előnyökkel (vagy akár hátrányokkal) járna még több tagállam felvétele az Unióba, amely átalakítaná a geopolitikai egyensúlyt, a parlamenti egyensúlyt valamint a szavazás erőviszonyait. Az érem másik oldalán fontos lenne megmutatni, hogy milyen stratégiai szereppel bírnak a nyugat-balkáni hatok elsősorban a kínai és orosz előrenyomulás tekintetében. Elkésett-e az EU, hogy növelje befolyását a térségben vagy sem? A koronavírus-válság időszakából fakadó lehetőségek és a politikai mozgástér bővülése miatt nem feltétlenül.
Amennyiben ketté lehet választani Észak-Macedónia és Albánia ügyét (előbbi politikai, míg utóbbi intézményi ügy), az egyik előrehaladása pozitív hatással bírna a másik tagállam reformintézkedéseire is. Csak a jelenlegi intézményi ciklus lezárultával várható bármilyen komoly előrelépés a csatlakozás felé. A januártól kezdődő portugál soros elnökségen lesz a sor, hogy megmutassa, milyen irányban képzeli feloldani a patthelyzetet.
Kérdés, hogy a koronavírus-járvány során a pénzügyi támogatások mellett valóban politikai tőkét tud kovácsolni az EU egy szorosabb együttműködéssel és egy lehetséges nyugat-balkáni integráció folyamatával. Emellett érdemes lesz figyelni az új amerikai vezetés hozzáállását a régiós politikában, amely esetleg új lendületet adhat a bolgár vétó feloldásához. Mindenesetre az EU, amely elvesztette egyik legnagyobb bővítéspárti tagját a britek személyében, kénytelen lesz kompromisszumokat kötni egy olyan helyzetben, amiben saját tagjai is szkeptikusnak bizonyulnak. Kérdés, hogy a megegyezés milyen gyorsan tud megvalósulni és ki profitál időközben az EU bizonytalan regionális cselekvőképességéből.
A kép forrása: Európai Bizottság