Közép-Európa népeinek érdeke a történelmi traumákon való túllépés, ennek azonban előfeltételei vannak. A magyar–szerb megbékélési folyamat példaként szolgálhat a szélesebb térség számára, és reményt ad arra, hogy méltányossággal egy stabilabb, reziliensebb régió építhető, ami ellenállóbb a külső nagyhatalmi beavatkozásoknak.
Áder János és Tomislav Nikolić, akkori magyar és szerb államfők 2013. június 26-án közös főhajtással tisztelegtek a kivégzett ártatlanok emlékének a vajdasági Csúrogon. Magyarország és Szerbia megbékélési törekvése egyedülálló a térségben, de az ismérveit áttekintve akár Európában is. A legismertebb megbékélési folyamatok a francia–német és a német–lengyel, de a magyar–szerb méltán tarthat figyelemre igényt.
Európa – és tágabb kontextusban a világ – népei rengeteg háborút folytattak egymással, ezek kronológiája teszi ki azt a történelmet, amelyek az egyes népek identitásának fontos komponensét jelentik. A megbékélési folyamatok ezért rendkívül nehezek, sem a győztesnek, sem a vesztesnek nem könnyű saját nemzeti narratíváin felülemelkedni, a megbékélés viszont valamennyire ezt mégis szükségessé teszi. Nem véletlen, hogy a közös történelemkönyvek vagy akár egy-egy történelmi esemény közös értelmezésének kidolgozása óriási nehézségbe ütközik.
A megbékélési folyamatok esetében mindig azt látjuk, hogy a személyek jelentősége nem elhanyagolható: a francia–német megbékéléshez kellett De Gaulle és Adenauer jó interperszonális viszonya, a német–lengyel megbékéléshez pedig az Ostpolitik iránt elkötelezett Willy Brandt személyes példamutatása. A megbékélési folyamatok azonban csak akkor lesznek többek, mint egy aláírt megállapodás, ha ott van mögöttük az érintett országok társadalma is. A francia–német és a német–lengyel megbékélési folyamatok immár több évtizedes múltra tekintenek vissza, de különösen az utóbbi – bizalomhiány miatt – ma is nagyon sérülékeny: Lengyelország továbbra sem hajlandó például német haditechnikára alapozni a hadseregét, legfőbb biztonsági garantőreként pedig az Egyesült Államokra tekint.
A magyar–szerb megbékéléshez is szükség volt a két ország vezetőinek szoros és bizalminak mondható kapcsolatára, Orbán Viktor és Aleksandr Vučić jó nexusa nélkül nem lett volna esély az előrelépésre. Vannak azonban további olyan tényezők is, amelyek segítették a megbékélést: Szerbia az 1990-es évek kudarcai után új külpolitikai irányvonalat választott, amiben a szomszédos államok közül a Magyarországgal való együttműködés tűnt a legkifizetődőbbnek. Magyarországnak is érdeke a megbékélés, tágabb kontextusban is, hiszen ezzel egyértelműsíthető, hogy lehetséges előrelépés még olyan terhelt államközi kapcsolatokban is, mint ami a magyar–szerb viszonyt a 20. században jellemezte. Emellett van még egy fontos szempont, ami a másik két megbékélési folyamatban semmilyen szerepet nem játszott, Magyarország számára viszont kiemelten fontos: a nemzetiségi kérdés. Szerbiában 2000 után egy nagyvonalúnak mondható nemzetiségpolitika nyert teret, ami a például nemzetiségek kedvezményes parlamenti képviseletében és kulturális autonómiát működtető önkormányzati intézmények – nemzeti tanácsok, így például a Magyar Nemzeti Tanács – létrejöttében öltött testet.
2001-ben a vajdasági parlament egy különbizottságot hozott létre az 1941–1945 között ártatlanul meghurcolt, megkínzott és kivégzett vajdaságiak névsorának összeállítása céljából, amely 2009-re – kitolva a vizsgálat fókuszát 1948-ig – közel 89 ezer személyt azonosított, közülük mintegy 5 ezer volt magyar. 2009-ben Sólyom László és Boris Tadić államfők megállapodása értelmében a feltárás elősegítése érdekében Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság jött létre, a feltárásban a szerbiai magyarság önkormányzati szerve, a Magyar Nemzeti Tanács kiemelt szerepet játszott. A javuló kétoldalú kapcsolatok végül odavezettek, hogy 2013. június 26-án megtörtént a csúrogi államfői főhajtás, majd 2014. október 30-án a szerb kormány hatályon kívül helyezte a Csúrog, Zsablya és Mozsor községek egykori magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó 1944–45-ös időszakbeli határozatokat.
Fontos rámutatni, hogy a magyar–szerb megbékélési folyamat biztosan nem kezdődhetett volna meg, ha Szerbiában nem lennének olyan jogintézmények, amelyek ma a magyarság – és más nemzetiségek – rendelkezésére állnak. Magyarország ugyanis nem tud a külhoni magyarok kérdését megkerülve bizalmi viszonyt kialakítani a szomszédaival, vagyis a szomszédokkal való megbékélésnek előfeltétele olyan viszonyok kialakítása az érintett államok részéről, amelyek lehetővé teszik a magyar nemzetpolitika fő célkitűzésének megvalósulását, a szülőföldön magyarként való boldogulást. Szerbiában 2002-ben és 2009-ben törvényben szabályozták a nemzeti tanácsok – az elismert kisebbségek kulturális hatáskörökkel rendelkező önkormányzati szerveinek – működését, a magyarság legjelentősebb politikai szervezete, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) pedig része a szerbiai és a vajdasági kormányzásnak is.
A szerző köszönetét fejezi ki a bejegyzés elkészítéséhez nyújtott szakmai segítségéért Horváth Lászlónak. Nyitókép: Flickr / Marina Neskovic
