Számosan vannak, akik a globalizált fogyasztói társadalom ellen igen hangosan emelnek szót. Igazságuk amennyire erőteljes, annyira sokszor híján vannak a megoldásokkal. A globalizáció körüli csatazajban azonban lehet, hogy sikerre vezet egy csöndesebb, technokrata jellegű kooperáció különböző színezetű centrista erők között, aminek köszönhetően a globális oligopóliumok ellen valós bürokratikus megoldások jutottak túl a tervezőasztalon, és formálhatják emberarcúbbra az általunk jelenleg ismert gazdaság képét.
Mielőtt kiemelnénk, hogy mi ez a három „bürokratikus megoldás”, amelyek valamiféle „emberarcú globalizáció” mellett próbálnak lándzsát törni, ejtsünk pár szót a globalizáció körüli csatazajról. Ha e csatazaj hangjait megpróbáljuk kiszűrni, talán jobban képet kapunk arról is, kik között és hogyan zajlik az a bizonyos „technokrata kooperáció”.
Kissé távolról indítva: a globalizáció valamilyen szempontból szétfeszítette a korábbi, 20. századi modern politikai ideológiák belső koherenciáját, és az így formálódó ideológia-csonkok (csonka ideológiák) vagy a globalizáció szószólóivá, vagy azok harcos ellenségévé váltak, miközben a pontos policy-alkotás sokszor elmaradt. Kezdve a baloldalisággal, a szocialista politikai ideológiával: a globális gazdasági rendben immár a termelési láncok apró egységek flexibilis hálózatából állnak, az iparral szemben a szolgáltatás vált dominánssá, és az egyéni tudásban manifesztálódó humántőke egyre fontosabbá vált a tőkésosztály pénzügyi lehetőségeihez vagy a munkásosztály aggregáltan mérhető munkaerejéhez képest.
Mindez sokban irrelevánssá tette a társadalom kettéosztását tőkésekre és munkásokra, hiszen a munkaerőpiac individualizálódott. A modern politikai baloldal ideológiája emiatt akként alakult át, hogy egy éleseb globalizációkritikus irányzat megőrizte az elnyomottak és esélytelenebbek képviseletének politikai hagyományát, és figyelmét elsősorban az elvileg egyenlőséget biztosító struktúrákban „beragadó”, alulmaradó csoportoknak szenteli – mint a szegénységben élőknek, női munkavállalóknak, bevándorlóknak, etnikai kisebbségeknek –, ezt az irányt a szakirodalom után újbaloldalnak lehet nevezni. Egy másik, globalizációpárti irány pedig azt hangsúlyozta, hogy a globalizálódás maga az esély a kitörésre, a társadalmi mobilizációra.
Egy pesszimista és egy optimista hang került egymással szembe a baloldal ideológiai maradványain. Ugyanez igaz a liberalizmusra, ahol a globális szinten oligopolizált piacokon már nem lehet egyenlőségjelet tenni az egyéni szabadságjogok és a vállalkozás szabadsága között. A vállalkozás szabadsága – ha piaci koncentrációhoz vezet – az egyéni szabadság erejét (munkavállaló erejét, fogyasztó erejét, versenytársak erejét) gyengítheti. A liberális politikai ideológia tehát a baloldalhoz hasonlóan kettéhasadt egy globalizációkritikus, erőteljesen emberjogi központú „globkrit” liberalizmusra, és a vállalkozás szabadságának elsőbbrendűségét hirdető neoliberalizmusra.
Végül ugyanez a kettéhasadás megtörtént a konzervativizmussal is, ahol pedig a globalizált vállalati struktúra, mint szupranacionális intézményrendszer, aláásta azt a konzervativizmus számára kellemes axiómát, miszerint a legerősebb intézmény a nemzetállam intézményi rezsime. Ez az axiómia biztosította az egyszerre rend- és hagyomány-párti konzervatív ideológia belső koherenciáját. A piacok globalizációja során ez az axióma elvesztette érvényességét: a legerősebb intézménnyé a vállalat-szövetségek váltak, illetve a kontrollálásukat szolgáló államszövetségek, kooperációk. A konzervatív ideológia képviselőinek választania kellett a szupranacionális intézménypártiság és a nacionalista szinten mozgó intézmény-ellenesség között. Előbbinek egyik – valamilyen szempontból szélsőséges – megjelenési formája a neokonzervativizmus, utóbbinak pedig az „új jobboldalnak” nevezett konglomerátum, benne neotradícionalista, premodern vezérelvűségre és intézmény-ellenességgel való hajlammal.
Mindez az áttekintés azért lett volna lényeges, hogy jobban feltűnjön e radikális ideológiai reakciók között megmaradó ütközőtérnek, „ideológiai középnek” a technokrata jellegű egységesülése: a hagyományos szociáldemokrácia, az ordoliberalizmus és a szabadelvű konzervativizmus képviselőinek globalizáció jelentette kihívásra adott válaszai meglehetősen hasonlatossá váltak. Nagyjából egyöntetűen elutasítják a „könyökből adott”, hirtelenkedőnek és általánosítónak tekintett kritikai és glorifikáló attitűdöket, és inkább technokrata válaszadásra fókuszálnak. Ez politikailag talán elsőre nem kifizetődő – mivel nem lehet a globalizáció tematikája mentén erőteljesen pozícionálni és megjeleníteni ezeket a középerőket – de néhány példa alapján úgy tűnik, hogy sikereik is lehetnek, és valamiféle „csendes” forradalmat is elindíthatnak.
Ilyen példa lehet a globális minimumadó bevezetése, ami már eleve a széleskörű támogatása révén is mutatja, hogy mennyire nem sorolható be egyetlen ideológiai tábor zászlója alá. A globális minimumadó – bár vannak félelmek, hogy versenyhátrányba hozza az alacsony adókulcsú országokat – a szociális dömping jelenségének kiiktatására alkalmas lehet, és az államok, mint intézmények közötti versenyt teheti emberarcúbbá: a működőtőke nem keresheti a boldogulását a szociális háló teljes leépülésén keresztül. Ugyanilyen centrista-technokrata vívmány az Európai Bizottság „Fit for 55” kezdeményezése, ami egy igen ambíciózus emissziócsökkentési intézkedéscsomag, és jónéhány globális iparágon – például az autóiparon – belüli versenyt teheti emberarcúbbá: a működőtőke nem keresheti a boldogulását az ökológiai egyensúly megbontása révén. Végül a harmadik hasonló, „visszafogottan forradalmi” kezdeményezés az USA egyik nem túl ismert, de igen jelentős intézményének, a Federal Trade Commission-nak a vezető- és stratégiaválasztása. A trösztellenes és versenyszabályozási intézkedésekért felelős szerv élére az az 1989-es születésű Lina M. Khan került, aki a techóriások feldarabolása révén állítaná helyre a versenyt bizonyos oligopolizálódó vagy monopolizálódó piacokon. A pakisztáni származású hölgy kinevezését a demokrata Joe Biden elnök kezdeményezte, de republikánusok közül is többen megszavazták azt. Az USA-ban voltak már trösztellenes törvénykezések 150 éve, így a birodalmi méretűvé dagadó vállalat-behemótok feldarabolásának itt már van hagyománya. Ráadásul az akkori tapasztalat nem rossz, az intézkedések hozzájárultak a piaci verseny emberarcúbbá tételéhez.
Így tehát a partizánattitűdű intézkedésekben megtestesülő antiglobalista idea és a sokszor frázisokban, optimista vízióalkotásban („verbalizmusban”) kimerülő proglobalista idea között kikristályosodhat a sokszor puhának, langyosnak és erőtlennek titulált centrista ideáknak a bürokratikus hatékonysága.
