A német civil hatalomból újra katonai nagyhatalom?
A gondolat, hogy Németország ismételten „nagyhatalmi” szereplőként lesz-e jelen a nemzetközi kapcsolatokban vagy továbbra is elsősorban „civil hatalomként” értelmezhető-e, nem pusztán elméleti, stilisztikai játék, hanem alapvető kérdést jelent a nemzetközi biztonság-, jog- és politikaelmélet számára. Miközben a német kül- és biztonságpolitika hosszú ideig a multilaterális normákra és a diplomáciai eszközök dominanciájára épült, az új kihívások – a keleti fenyegetés újjáéledése, a hibrid hadviselés előretörése, az elkötelezettség válsága az atlanti szövetségben, vagy az 1945 utáni nemzetközi rend megroppanása – arra késztetik Berlint, hogy újraértékelje képességeit és szerepét. Ebben a rövid bejegyzésben azt vizsgáljuk, vajon Németország képes-e átvezetni önmagát a „civil hatalomból” a „katonai nagyhatalom” kategóriájába – vagy inkább annak valamilyen hibrid változatában gondolkodhat –, és hogy ez mit jelent az európai biztonság szempontjából.
1. A „civil hatalom” szerepmodell és Németország történeti háttere
A klasszikus politikatudomány a „civil hatalom” fogalmát olyan államokra alkalmazza, amelyek főként nem katonai eszközökkel – diplomáciával, gazdasági erővel, multilaterális intézményekben való szerepvállalással – gyakorolják befolyásukat. Németország a második világháborút követően – részben történelmi traumái, részben a szövetségi rendszerbe való beágyazódása révén – olyan önképet alakított ki, amelyet egy rendkívül fontos hármas alapelvre épített. Ebben a „soha többé háború” („Nie wieder!”), a „sohasem egyedül” („niemals im Alleingang!”) és az „erőszak helyett diplomácia” („Diplomatie statt Gewalt!”) gondolatai határozták meg szerepfelfogását. Ebből fakadt, hogy a Bundeswehr szerepe – formálisan és informálisan is – elsősorban védekező jellegű maradt, és a külpolitikai identitásban az intézményes multilaterális együttműködés dominált.
A változó biztonsági környezet hatására első ízben az 1990-es évektől próbált a német biztonság- és védelempolitika fokozatosan alkalmazkodni a változó geopolitikai realitásokhoz: a terrorizmus elleni küzdelemben vagy a nemzetközi békeműveleti szerepvállalásokban már a német katonai eszközök és haderő alkalmazása sem volt kizárt.
2. A paradigmaváltás jelei: a Zeitenwende és ami utána következett
Olaf Scholz kancellár 2022. február 27-én a Bundestagban „történelmi fordulópontként” értékelte a kialakult nemzetközi helyzetet, a nem várt és évtizedek óta nem látott orosz agressziót Ukrajna szuverenitása ellen, és a „Zeitenwende-beszédben” fordulatot jelentett be a német kül- és biztonságpolitikában. A „Zeitenwende” alapvetően három dimenziót érintett: 1) a külpolitikában az Oroszországgal való kapcsolatok átértékelését és Ukrajna támogatását, illetve az Európai Unió geopolitikai cselekvőképességének megerősítését; 2) az energiapolitikában az orosz energiáról való leszakadást, az energiaimport diverzifikációját és a zöldenergiára való átállás felgyorsítását; 3) a Bundeswehr Európa vezető katonai erejévé fejlesztését és aktív hozzájárulást a NATO európai pilléréhez.
A leglátványosabb változás a „Zeitenwende” első dimenziójában történt: Németország szakított azzal a gondolattal, hogy Európa biztonsága csak Oroszországgal együtt valósítható meg; az új koncepció értelmében Európa biztonságát Oroszország ellen kell újradefiniálni. Így Németország, szembemenve a szigorú fegyverexport-politikai irányelveivel, Ukrajna egyik legfontosabb katonai támogatója lett, továbbá több, mint egy millió ukrajnai menekültet fogadott be. A Scholz-kormány Európa-politikája azonban a hárompárti koalíciós ellentétek miatt nem tudott olyan vezetést felmutatni az Európai Unióban, mint korábban a merkeli nagykoalíciók. Az LNG-terminálok kiépítésével és a norvég földgáz-importra való átállással megvalósult az olcsó orosz energiáról való leválás, ez viszont fájdalmas következményekkel járt a német gazdaságra nézve. A védelempolitikában a legfontosabb lépést a 100 milliárd eurós különleges alap létrehozása jelentette, amely lehetővé tette, hogy a korábban elnapolt védelmi beszerzéseket bepótolják. Ezenfelül Németország, első európai államként, állandó előretolt katonai jelenlétet vállalt Litvániában. A számos hiányosság ellenére fontos látni, hogy ezen lépéseket egy olyan kormánykoalíció tette meg, amelyből a vezető szociáldemokraták korábban a leghatározottabban képviselték a civil hatalmi felfogást, a „változás a kereskedelem révén” elv alapján bíztak az Oroszországgal megvalósítható partnerségben, a zöldekkel együtt pedig ellenezték a védelmi kiadások emelését.
Érdemes feltennünk a kérdést: Miért indulhat el Németország abba az irányba, hogy katonai erőforrásait és szerepvállalását jelentősen bővítse? A válasz természetesen többdimenziós. Egyrészt az orosz–ukrán háború rávilágított arra, hogy a hagyományos multilaterális normák és diplomáciai eszközök önmagukban nem elegendők a biztonsági kihívások kezelésére. Az eddig alkalmazott „Zivilmacht” modell, a puszta értékalapú hozzáállás és a normatív keretek nem mindig vezetnek elég gyors és hatékony válaszhoz a nemzetközi kihívásokkal szemben. Továbbá a 2022-es orosz invázió sokkolta a német közvéleményt és politikai elitet: a „soha többé háborút” alapelv hirtelen szembesült azzal, hogy a béke nem magától értetődő. A kontinens közepén fekvő Németország számára azonban ez létkérdés: a stabilitás, amit évtizedekig adottnak vettek, már nem garantált, és így, aki nem tudja megvédeni magát és szövetségeseit, az nem tudja megőrizni a békét sem. A válság nyomán a berlini döntéshozók ráébredtek, hogy a nemzetközi politikai súly csak akkor hiteles, ha mögötte van katonai erő és cselekvőképesség is. Egy erős, demokratikus Németország most nem dominálni akar, hanem geopolitikai szerepének megfelelően stabilizálni — de ehhez konkrét katonai kapacitások is kellenek. És ne feledkezzünk meg róla: a modern haditechnika nemcsak biztonsági, hanem gazdasági tényező is. Az elhúzódó recessziós helyzetben a német hadiipar (pl. a jól ismert Rheinmetall vagy a Diehl Defence) hatalmas növekedési lehetőséget lát az új programokban. Ez nem csupán fegyverkezés, hanem iparpolitikai beruházás, ami munkahelyeket, kutatást és technológiai fejlesztést is generál.
3. Előre a nagyhatalmi státusz felé
Három évvel a „Zeitenwende” bejelentését követően a biztonsági környezet nem javult, sőt a német döntéshozók azzal számolnak, hogy közép távon nem zárható ki egy NATO–Oroszország konfliktus sem. A Merz-kormány, összhangban a hágai NATO-csúcs következtetéseivel, vállalta, hogy a katonai kiadásokat a bruttó nemzeti jövedelem 3,5 százalékára emeli, ezenfelül az infrastruktúra és a kiberbiztonság fejlesztésére további 1,5 százalékot fordít. A vállaláshoz szükség volt a merkeli adósságfék (Schuldenbremse) meglazítására, amely csak úgy volt lehetséges, hogy még az új parlament felállása előtt a CDU–CSU kiegyezett a szociáldemokratákkal és a zöldekkel, ezzel megkerülve a megerősödött Alternatíva Németországért (AfD) és a szélsőbaloldal ellenállását.
Ahhoz, hogy a Bundeswehr Európa legerősebb katonai erejévé váljon, az anyagi ráfordítások mellett soha nem látott mértékű eszköz- és személyi állomány növelésre van szükség. A Merz-kormány jelenlegi terve, hogy 377 milliárd eurós védelmi beszerzést hajt végre, ebből 687 Puma páncélozott gyalogsági harcjárművet, 561 darab Skyranger drónelhárításra is alkalmas légvédelmi rendszert, 14 darab IRIS-T légvédelmi rakétarendszert, illetve felderítő és harci drónokat vásárolna. Ezenfelül a legdrágább tételeket 14 milliárd euró értében műholdak és kommunikációs rendszerek, 2,5 milliárd euró értékben további 15 darab F-35-ös vadászgép, illetve 1,15 milliárd euró értékben 400 darab Tomahawk robotrepülőgép beszerzése teszi ki. A beszerzések legnagyobb nyertesei fele-fele arányban egyfelől amerikai és izraeli hadiipari ipari vállalatok, másfelől a német hadiipari vállalatok lennének. A beszerzések a Rheinmetallnak közvetlenül 32 milliárd eurós, a Diehlnek pedig 17 milliárd eurós megrendelést jelentenének. Mindez különösen jól jönne a német hadiiparnak, mivel a Scholz-kormány a védelmi kiadások növelése ellenére rendkívül lassan kötötte meg a beszerzési szerződéseket, így folyamatos bizonytalanságban tartotta a vállalatokat. A német hadiipar ráadásul az elmúlt évtizedekben fokozottan rá volt utalva a közel-keleti, észak-afrikai és dél-ázsiai országokba irányuló exportokra, amelyek sokszor eredményeztek politikai botrányokat Németországban és állandó vitákat szültek a kormányok és a társadalmi szervezetek között. Mindazonáltal a német hadiipar számára továbbra is meghatározóak a harmadik országokba irányuló exportok, melyet a német kormány is egyre határozottabban kíván támogatni. A német hadiipar fellendülését jól illusztrálja, hogy a 340 vállalatot magába tömörítő Német Biztonsági és Védelmi Ipari Szövetségbe az elmúlt egy évben száz új vállalat csatlakozott… a legtöbben a válságtól szenvedő autóiparból kerültek be.
A haditechnikai eszközbeszerzéssel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben igencsak leromlott katonai infrastruktúra fejlesztése is szükséges. A védelmi minisztérium 2028-ig 38 új laktanyát létesítene, valamint az újonnan vásárolt helikopterek és vadászgépek számára nagyobb hangárokat és raktárakat építene, a bücheli NATO-repülőteret pedig közel 2 milliárd euró értékben fejlesztenék.
A fő kihívást azonban nem is az eszközbeszerzés, hanem a személyi állomány növelése jelenti. A haderőfejlesztési cél értelmében a jelenlegi közel 183 ezer fős aktív állományt 2035-ig 260 ezer főre kell növelni, a 100 ezer fős tartalékos állományt pedig meg kell kétszerezni, így tíz év múlva közel 460 ezer fős haderő állna rendelkezésre. A Boris Pistorius védelmi miniszter által benyújtott törvénytervezet szerint 2027-től minden 18. életévét betöltő állampolgár egy kérdőívet kap, melyet a férfiaknak kötelező kitöltenie, és amennyiben az állampolgár késznek érzi magát a katonai szolgálatra, behívható lesz. A tervezet tehát továbbra is önkéntes alapon növelné a létszámot, nem jelentené a sorkötelezettség visszaállítását. Ez a javaslat ugyanakkor erősen megosztja a kormánykoalíciót, mivel a CDU–CSU a sorkötelezettség automatikus visszaállítását szorgalmazza, amennyiben nem sikerül elérni a kívánt létszámot, Pistorius és az SPD viszont ezt elutasítja. A sorkötelezettség visszaállítása a közvéleményt is megosztja: kutatások szerint minden második német támogatja, azonban pont a kérdésben leginkább érintett fiatal generáció többsége elutasítja. A szakértők többsége azonban egyetért abban, hogy amennyiben a kormány a Bundeswehrt valóban Európa vezető katonai erejévé kívánja fejleszteni, a tervezett létszám elérhetetlen lesz önkéntes alapon.
Ezek a momentumok együtt olyan folyamatot jeleznek az elemzőknek, amely felveti annak a lehetőségét, hogy Németország lemond a civil eszközök dominanciájáról és fokozatosan a katonai kapacitások – illetve azok használhatósága, bevethetősége – felé mozdul el.
4. Amit mi látunk: egy új hibrid német modell megszületése
Ugyanakkor véleményünk szerint Németország nem egyetlen lépésben válik ismét „klasszikus nagyhatalommá” a katonai dimenzióban. Elemzésünk sokkal inkább arra utal, hogy a berlini kabinet egy hibrid nagyhatalmi státuszt törekszik kialakítani, amelyben a gazdasági-technológiai, diplomáciai és katonai eszközök szoros integrációban szerepelnek, és amelyet az európai keretek, valamint az atlanti együttműködés és a „rules based world order” iránti elkötelezettség határoznak meg.
Ennek szerintünk három alapja van: egyfelől az identitáselemek és intézményi kötődések. Németország továbbra is liberális demokráciaként, az európai integráció egyik kulcsszereplőjeként definiálja magát, és ennek keretei közé ágyazza biztonság- és külpolitikáját. A „soha többé” és „nem egyedül” paradigma továbbra is jelen van. Második elem a képesség- és struktúraváltás realitása. A beszerzési és állományfejlesztési tervek – új fegyverrendszerek, nagyobb aktív és tartalékos állomány, modernizált védelmi ipar – mind azt mutatják, hogy Németország technikailag és szervezetileg is készül arra, hogy a katonai dimenzióban is relevánsabb legyen, azonban ez nem évek, hanem évtizedek eredménye lehet csak. Végül az európai keretekhez való viszony. A német politikai önértelmezésben az európai dimenzió erősebb és előrébb való, mint a német nemzeti dimenzió. Így a kül- és biztonságpolitikának egyértelműen az uniós szövetségi keretekben kell működnie. Egyedülálló nagyhatalmi szerepvállalás helyett Németország az EU és a NATO struktúrákon belül élő, de vezető státusú országként válhat relevánssá. Fontos látni azonban, hogy a civil hatalom és a katonai hatalom ezen sajátos egyvelege instabil lábakon áll: az ukrajnai háború rég nem látott mértékben polarizálta a politikai pártokat és a német közvéleményt, egyre kevésbé beszélhetünk egy pártokon átívelő külpolitikai konszenzusról. Míg a CDU–CSU határozottan, a Zöldek mérsékelten támogatják a katonai hatalommá válást, a szociáldemokraták megosztottak, addig az AfD visszatérne a korábbi Ostpolitikhoz, a szélsőbaloldali pártok pedig inkább pacifista állásponton vannak. A német társadalom polarizációja a kelet-nyugati megosztottságban is megnyilvánul.
5. Összegzés
Kiindulási kérdésünkre, hogy vajon a XXI. századi biztonsági környezettel szembesülve képes-e Németország a történeti identitásából fakadó „civil hatalom” szerepét megtartania, miközben katonai kapacitásait és részleges védelmi autonómiáját radikálisan megerősíti — vagy egyértelmű, kvázi-klasszikus katonai nagyhatalommá válik, válaszunk egyértelmű. Nem várható önmagában a történelmi értelemben vett „klasszikus” nagyhatalommá válás: a realitás egy hibrid, integrált szerep — amelyben a katonai erő megerősítése a diplomáciai, gazdasági és európai intézményi eszköztárral párhuzamosan történik — tűnik valószínűnek. Ez a hibrid modell egyszerre biztosítja, hogy Németország ne szakadjon el saját történelmi és identitásbeli kötöttségeitől – elkerülve a klasszikus nagyhatalmi ambíciók veszélyeit –, és lehetővé teszi, hogy alkalmazkodjon a XXI. század biztonsági környezetéhez, amelyben a katonai erő integrált része a hatásgyakorlásnak, de nem kizárólagos. Németország most újraértelmezi saját szerepét – és ez minden európai országra, így ránk is hatással lesz. Ugyanakkor a német állam számára a háború közelsége, a hibrid fenyegetések és a globális verseny korában a biztonság nem csupán katonai kérdés, hanem továbbra is társadalmi felelősség. A politikatudomány számára a német példa azt illusztrálja, hogy a „civil hatalom” és a „katonai nagyhatalom” közötti fogalmi dichotómia ma kevésbé informatív; a releváns kategória inkább az, hogy egy ország képes-e intézményes és operatív integrációt megvalósítani a különböző hatalomformák között úgy, hogy közben megőrzi demokratikus ellenőrzését és multilaterális elkötelezettségét.
Nyitókép: A berlini Reichstag épülete a német nemzeti egység zászlajával, forrás: Norbert Nagel / Wikipédia
