A hazai állam- és jogtudomány panteonjában Angyal Pál (1873–1949) elsősorban a büntetőjog tudományának elismert alakjaként foglal helyet. Kevéssé ismert, hogy a pécsi származású jogtudós – jóllehet, nem rendszerezett formában fejtette ki az államról vallott tanait – az államelmélettel összefüggésben is letette névjegyét a magyar tudományosság asztalára.
Az államtan körébe vonható ismereteket már a Jogbölcsészet (Angyal, 1918) című könyve is tartalmaz; ebben az állam fogalmának eszmetörténeti felgöngyölítése mellett az állam Jellinek-féle hagyományos „alkatelemeit” (azaz az államiság kritériumait: a népességet, a területet és a főhatalmat), az államkeletkezési elméleteket, valamint az államcélt tárgyalja. Gyakorlatilag ugyanez a tematika jelenik meg A jogbölcsészet alaptételei (Angyal, 1926), illetve a Bevezetés a jog- és államtudományokba (Angyal, 1940) című munkákban is – az előbbiben némileg terjedelmesebb, míg az utóbbiban kissé lakonikus formában.
Témánk szempontjából sokkal fontosabbnak tartom Angyal ama tanulmányait, amelyek a két világháború között különböző sajtóorgánumokban jelentek meg. E mozaikból véleményünk szerint összerakható Angyal Pál államfelfogásának – legalábbis közelítő jellegű – képe. Ennek nyomán azt állíthatjuk, hogy Angyal mélyen hívő katolikusként köteleződött el a nemzeti-konzervatív eszmény és az erős, szociálisan érzékeny, ugyanakkor jogi és morális garanciákkal kellőképpen körülbástyázott állam gondolata mellett.
Angyal – a kor főáramú gondolkodóihoz hasonlóan – elítélte a Tanácsköztársaság hazánkban 133 napig dúló terrorját. Az Új Nemzedék és a Budapesti Hírlap hasábjain két, a bolsevizmus irányzatával szemben meglehetősen kritikus cikket is publikált. A kommunizmus tévedései című írásában (Angyal, 1924) relatíve hosszan vizsgálta a kommunizmus főbb tantételeit (a magántulajdon eltörlése és a kollektív termelés bevezetése, a nőközösség behozatala és a szabad szerelem hirdetése, valamint a világpolgárság megteremtése), egyenként cáfolva azok igazságtartalmát. Máig aktuális gondolatként fogalmazza meg, hogy a világpolgárság tetszetős, ám talmi és tudománytalan ideája teljességgel kivitelezhetetlen; a nemzeteket ugyanis képteleség egyenlősíteni, hiszen a nemzeti jellemvonások rendkívül mélyen gyökereznek egy-egy nép életében. A bolsevizmus végzete és kárhozata című írás (Angyal, 1925) főként Lenin állam- és jogfelfogásának tévedéseit veszi górcső alá, egyértelműen elítélve a forradalom, az erőszak és a terror minden válfaját.
A mélyítsük ki állami életünket! című cikkből (Angyal, 1923) egy erős és szociálisan érzékeny, ugyanakkor a dologtalanságot egyértelműen pellengérre állító állam képe rajzolódik ki előttünk. Az államnak Angyal szerint mindenkor törekednie kell a nemzet kulturális színvonalának emelésére, az erős gazdaság szempontjának érvényesítésére és az államélet minden területén a szakszerű és elhivatott közszolgák rendszeresítésére. A „megfelelő ember a megfelelő helyen” alapelvének megfelelően a munkakörök elosztásánál – a miniszteri pozícióktól kezdve egészen a legegyszerűbb munkát végző hatósági szervekig – mindenkor arra kell törekedni, hogy „a rátermettség legyen az irányadó princípium”. Szót emel a nemzet erőinek összefogása mellett is, hangsúlyozva, hogy a már Széchenyi által is elítélt torzsalkodás, a magyar állam polgárai között zajló „macska–kutya harc” mennyire káros az ország fejlődési lehetőségeire nézve. „Ha komolyan életre akarunk kelni, úgy űzzük el mindenünnen a kontárokat, tartsunk össze legalább a vezető kérdésekben, s takarítsuk meg, de használjuk ki erőinket” – summázza véleményét.
Az Új ember-eszmény felé (Angyal, 1932) című cikkben a XX. század emberének erkölcsi eltévelyedését, a gyűlölködést, a kapzsiságot, a haszonlesést, a szemérmetlenséget és a tunyaságot ostorozza, kritika tárgyává téve a demagógoknak, álprófétáknak és a „zagyva elméletek” kiötlőinek való bedőlést is. Ugyancsak sérelmezi, hogy a kor embere legfeljebb már csak hallomásból ismeri az evangéliumban foglaltakat és a kereszténység tanításait, ezért inkább hajlamos a divatosnak szánt eszmék tanaiba, mint Krisztusba helyezni a hitét. A test és a materiális világ reáliáinak mulandóságával szegezi szembe a lélek halhatatlanságát, kiemelve annak örökkévalóságát, el nem múló mivoltát.
E gondolatokat rendszerezettebb és sokkal inkább az állam kérdésére fókuszáló módon fűzi tovább az Új világ küszöbén (Angyal, 1934) című tanulmányban, amely a XIX. századig uralkodó erkölcsi, gazdasági, társadalmi és politikai rend felbomlásával összefüggésben kereste a terápia lehetőségeit. Angyal úgy látta, hogy a XIX. század „agonizáló világszemlélete” egy közel négy évszázados periódus kiteljesedése. Míg a középkorban virulens rendiség gondolata „egyfelől tekintélyt fogad el, másfelől megkötést jelent, de mindenképp azt a nagy igazságot juttatja érvényre, hogy az egyén […] belső értékétől, érdemétől függ”, addig a „szabadkereseti társadalmi rendszer”, azaz a liberalizmus eszményei által dominált rendben a tekintély elve elvesztette erejét, az egyéni szabadság hatóköre pedig igencsak kiterjedt. E kor egocentrikus felfogását a következőképpen foglalja össze Angyal: „A XIX. század a »chacun à son goût « [mindenki a saját ízlése szerint] ideológiájának síkján kialakította az etikai relativizmust, mely megtagad minden hagyományszerű tekintélyt, nem ismer történeti kegyeletet, értéknek csak azt tekinti, amit az egyén spontán annak minősít, s fennen hirdeti, hogy az ember csak önmaga lehet a saját törvényhozója.” E felfogás vezetett azután „a tételes vallási igazságok és az isteni törvények elvetéséhez”, hadat üzenve „minden abszolút értéknek, tehát az Istennek is”. Ekkortájt az önérdek szinte mindenben a közérdek fölé kerekedett, az állam pedig „a souverain egyéni akarat egyszerű segítőjének szerepkörére szorult”. E liberális államképpel szegeződött aztán szembe a marxizmus ugyancsak romboló felfogása, mely „egyfelől osztályharcra ingerel, másfelől az államot igyekszik kézbe kapni. A liberalisztikus, csupán rendtartó állammal szemben, a pánjurista államkép keretében mindent etatizál. Az egyént teljesen megköti, önállótlan alkotórészként bekapcsolja egy gépiesített mamutüzembe.” E tanok megállapításaival szemben Angyal úgy vélte, hogy az egyén a társadalom tagjaként alá van ugyan vetve az állam hatalmának, de „mint Istenhez kapcsolt lélek fölötte áll a társadalomnak, s államnak”; a polgároknak el kell ugyan ismerniük az állam tekintélyét, ugyanakkor – az Istennek tetszőség keretei között – megfelelő szabadsággal is kell bírniuk. „A függetlenség szabadsága viszont nem adomány, hanem elérendő ideál, mit csak örökös harc és erőmegfeszítés árán vívhatunk ki, akár saját életünkről, akár a közösség javáról van szó. Ez a szabadság tehát nem a liberalizmus követelte szabadság, de nem is az univerzalizmus totális állama által visszahagyott korcsképződmény, hanem színtere az ember érvényesülésének, s végső céljai felé törekvésének.” – figyelmeztet Angyal.
Az Angyal által preferált államnak végső soron az evangéliumi törvényhez kell igazodnia, így pajzsára kell emelnie a „szolidarizmus szellemét”, utat törve a szociális pápai enciklikákban (Rerum Novarum, Quadragesimo Anno) foglaltaknak. Az államnak renoválnia szükséges a rendiség korábban megfakult elvét, s nem szabad a hatáskörébe vonnia mindazt, amit egy autonóm „hivatási szervezet” maga is el tud látni.
Angyal végül rögzíti a „szolidarizmus vezérlő elveit” is, melyek főként az egyéni önuralom, az Istennel és embertársainkkal szembeni alázat és szeretet, a család fontossága, az osztálybékére törekvés és a nemzeti sorsközösség átérzése köré szerveződnek. „[…] sem a kokárdás és külsőségekben tomboló hazafiság, sem a közönséges ösztönrégiókból táplálkozó, s más nemzetekkel szemben dühös hajszát folytató sovinizmus nem alkalmas módja a nemzeti élet elmélyítésének, s a történeti életre való akarat bármily irányú érvényesülésének; nem a kiabáló, de nem is a gyűlölködő szereti igazán hazáját, hanem aki nemzetének problémáit átéli, s legtöbb áldozatot hoz érte” – figyelmeztet a professzor. Fontoljuk meg a szavait!
*
Angyal Pál egyéb, ehelyütt nem vizsgált, de államelméletileg releváns gondolatokat tartalmazó munkái:
A jogfolytonosság és a diktatúra. In.: Nemzeti Újság, 17. évf., 73. szám (1935. március 30.);
Az eszmék forradalma. Bevezetés. In.: Oriani, Alfredo: Az eszmék forradalma (La Rivolta Ideale). Magyar Jogászegylet kiadása, Budapest, 1939, 1-4.;
Nemzetegység és jogfolytonosság. In.: Nemzeti Újság, 8. évf., 58. szám (1926. március 12.), 1-2.;
Szabadság és tekintély. Hungária Nyomda Rt., Budapest, 1944;
Tanuljunk a természettől! In.: Nemzeti Újság, 5. évf., 82. szám (1923. április 12.), 1.
Irodalomjegyzék
Angyal Pál: A bolsevizmus végzete és kárhozata. In.: Budapesti Hírlap, 45. évf., 259. szám (1925. november 15.), 2.
Angyal Pál: A jogbölcsészet alaptételei. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1926.
Angyal Pál: A kommunizmus tévedései. In.: Új Nemzedék, 6. évf., 262. szám (1924. december 6.), 4.
Angyal Pál: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Budapest, 1940.
Angyal Pál: Jogbölcsészet. III. kiadás. 3. kiadás. Dunántúl (Wessely és Horváth) Rt., Pécs, 1918.
Angyal Pál: Mélyítsük ki állami életünket! In.: Nemzeti Újság, 5. évf., 19. szám (1923. január 25.), 1–2.
Angyal Pál: Új ember-eszmény felé. In.: Magyar Kultúra, 19. évf., 15–16. szám (1932), 81–87.
Angyal Pál: Új világ küszöbén. In.: Korunk Szava, 4. évf., 13–14. szám (1934), 255–258.
Nyitókép: Parlament 1906. Forrás: Fortepan / Széman György
