Harc a kígyóval

Van-e dolga egy kormánynak az emberek lelki és mentális egészségével? Érzékeny kérdés, megfontolandó válasz.

Az USA-ban és Európában is a felnőttek 40-%-áról tartják a felmérések, hogy depresszióval, mentális zavarokkal vagy szenvedélybetegségek különböző formáival küzdenek. A fiatal felnőttek érzésvilágában már alapállapotként jelenik meg az ún. kiégettség. Különösen fontos mindez a COVID félelmeinek görcseiből oldódó milliókra tekintve.

A magyarokat rendszerint gyenge pozícióba soroló ún. közérzeti statisztikákat a helyükön kell kezelni. Az OECD Better life indexének „életelégedettségi” felmérésében a 40 fejlett ország közül a 36. legrosszabb helyen volnánk. Ebből is versenyt csinálunk, mint mindenből, amiből nem kellene. Nézzük a szélesebb kontextust: a „nyugati ember”, a magyarokat is e körbe sorolva, valóban mentális problémák labirintusába tévedt, az e felett aggódó koncepciók közismertek. Legutóbb Byung-Chul Han sokat idézett könyvei, A kiégés társadalma és a Pszichopolitika adtak látleletet. Han diagnózisa nagy vonalakban olyan világot lát, amely a közösségi normákat és hagyományokat lerázva a totális szabadságot hirdeti. A totális szabadságra vágyó ember életében nincs normalitás, nincs normális mérték és nincs nyugalom. A lehetőségek korlátlanságának vágya hajszolja mindenben. Emiatt – Han kifejezésével – az ember az állandó „önoptimalizálás” kényszerében van, azaz a teljesítmény megszállottja, ami mániákus versengést jelent anyagiakban és a munkában is. Az ember saját mókuskerekében rohan, a „multitasking”-ot, a munkát, a gyorsaságot és a jobb teljesítményt hajszolja. A „nagy lihegő”, Hamvas Béla szavaival. A folyamatos önkizsákmányolás (Han) autoagressziót jelent, elkerülhetetlenül kudarcot és megfelelési szorongást okoz. A kereskedelmi reklámok is a „soha-nem-elég” üzenetét sulykolják, a munka-szórakozás-fogyasztás hiperaktivitását gerjesztve. A szabadságmániában a kommunikációból is többet és többet kell adnunk és kapnunk, még több platform és adatkapcsolat, a még totálisabb összekapcsoltság tesz minket még „szabadabb emberré” – hisszük. A totális szabadság csapdájában vergődő ember életében nincs „normális mérték”, csak maximalizmus. Eközben ontológiai idiótaként és konzumlényként együgyű vigyorral bámuljuk saját kiégésünket.

Han szerint a neoliberális és kapitalista lázálom sodorta az embert ebbe a kelepcébe, a totális szabadság hipercsapdájába. Ennél azonban több együttható ok van az ember elcsábulása mögött. Mindenekelőtt saját akaratunk és kíváncsiságunk. Han metaforikusan kígyónak nevezi a neoliberális rendszer állatát, azaz az új embert. A kígyó bennünk van. A bibliai teremtéstörténet elcsábulása és bűnhődése igazolódik, vagy tán ismétlődik. Prózaibban szemlélve, letértünk evolúciós programozottságunk útjáról, a tudomány „evolúciós túlszaladásnak” nevezi. Évmilliók alatt arra lettünk kódolva, hogy kisközösségi normák között értelmezzük, kik vagyunk. Kisközösségi mértéket és példát kaptunk őseinktől, hogyan éljünk normálisan, azaz normák szerint. Ez adott viszonyítási pontot szabadságtudatunknak és akartunknak is.

Az ember evolúciós kódoltsága szerint konzervatív, azaz közösségi normák és hagyományok követője. A totális szabadság csábításában kitörtünk a természetes keretek közül. Kisközösségi lényként kódolva vagyunk arra is, hogy gyanakvóak legyünk az idegenekre és a másság lehetséges veszélyeire. A totális szabadsággal viszont beléptünk a totális nyitottság, a teljes kitárulkozás és minden különbözőség befogadásának állapotába is. A mindent-befogadó „pozitivitás” uniformizált világot rajzol körénk, amelyben saját identitásunkat, azaz másságunkat is alig találjuk. Evolúciós kódrendszerünk küzd ezzel, hiszen nem tudja feldolgozni személyiségünk természetes önazonosságának és önvédelmének végletes eltompulását. Belső meghasonlás munkál idegrendszerünkben, amikor a közösségi média és a konzumvilág áttetsző plázáiban kitárulkozunk, minden és mindenki előtt. Az üzlet kígyója és önnön mértéktelenségünk hidrája szívünk köré tekeredik. Az újkaptalista hatalmak – Han szerint – pszichopolitikájának tárgyai vagyunk. Ez egy barátságosnak tűnő hatalomtechnika, amely az ember totális ellenőrzését, lelkének és mentalitásának irányítását célozza.  Hová lett a hatalom?  – tette fel a kérdés jelen blog szerzője évekkel ezelőtt, a lelkünkért folyó hatalmi harc új szcenárióját keresve.

A kérdésre miszerint van-e egy kormánynak dolga mindezzel, a válasz igenlő. A szuverenitásért folyó végső harc itt fog eldőlni, azaz sikerül-e a kiégő generációknak „új életajánlatot” adni. A legnehezebb feladatról van szó, Han kígyója tekeredik körénk és belénk, hiszen belsőnként vált kényszerekkel küzdünk. Az embert önmagától kell megvédeni, nem parancsszóval. Fel kell ébreszteni jó szóval és jó példákkal. Fontos a kormányzati munka a közösségi médiaszolgáltatók szabályozása és kontrollja ügyében, vagy a családok és kisközösségek szellemének felébresztése.

A kormányzásnak azonban leginkább saját működésén kell a jó példát felmutatnia: közösségi mérték és mértéktartás minden területen, a szolidaritás és a cselekvés szabadsága jó célokra, a fenntarthatatlan növekedés és fogyasztással szembeni értékek. És nem utolsó sorban a nevelés és oktatás új szellemisége, amellyel a felnövő generáció nagyobb eséllyel kerülheti el a csapdát, amelybe sokan beleléptünk. A kormányzati teendők bővebb kifejtésével következő cikkünkben foglalkozunk.