Gondolatok a Föld napján

„Nincs szomorúbb látvány, mint a mohó törekvés a feltétlen felé, ebben a mindenképpen feltételes világunkban.”

(Goethe)

„Az ember fáj a földnek.”

Pontosan 175 esztendő telt el azóta, hogy Vörösmarty Mihály papírra vetette e paradigmatikus szavakat, amelyek azóta sem veszítettek az aktualitásukból. A föld és az ember kétes értékű nexusának vizsgálatakor azonban ennél jóval „archaikusabb” forrásokkal is találkozhatunk (még ha ekkoriban kevéssé is fájt az ember tevékenysége a földnek): Szophoklész Antigonéjának kardalában például arról olvashatunk, hogy az ember miként zaklatja Gaiát, a magasztos istennőt,

„a meg-megújulót/ Évről évre az imbolygó ekevassal, / Fölszántva lovával a földet.”

(Szophoklész, 1971, 50.)

Az ember valóban kitartóan munkálkodott azon, hogy elszakítsa lelkét a Földtől, amellyel – legalábbis a jungi interpretáció szerint – eredendően függőségi viszonyban állott – vagy amelyhez legalábbis egyfajta vallásos jellegű tisztelet kötötte. Carl Gustav Jung szerint azáltal, hogy az ember a Föld meghódítójává kíván(t) válni, eltávolodott az őt a Földhöz kötő tudattalan lelki kapocstól, ezáltal pedig a történeti meghatározottságától is, ami végül óhatatlanul gyökértelenséghez vezet.

„Ez a veszély fenyegeti [az] idegen földek meghódítóját, de magát az egyént is, ha valamilyen -izmus előidézte egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének (…) földszerű ősokával” – figyelmeztetett.

(Jung, 1990, 118., 141.)

A nyugati világképet Francis Bacon tevékenységétől kezdődően hosszú évszázadokon keresztül uralta a racionalizmus – utólag panglossinak bizonyuló – optimista légköre, amely – a végtelen fejlődés dogmájának megfelelően – azt hirdette, hogy a természet az ember igájába hajtható és legyőzhető (spengleri megfogalmazásban: „kínpaddal, emelőkkel, csavarokkal kínvallatható”), azaz a véletlen megbéklyózható. (Strauss, 1964, 7., 16.; Spengler, 1936, 66.) A kozmikus rendbe való erőszakos betörés, a természet emberi civilizálódással párhuzamosan végbemenő „megerőszakolása” (Jonas, 2005, 27.) annak is betudható, hogy nem sikerült olyan etikai követelményrendszert kidolgozni, amely

„az embernek a földhöz, valamint az azon termesztett növényekhez és ott tenyésztett állatokhoz való kapcsolatát szabályozná. A föld éppen úgy, mint annak idején Odüsszeusz rabszolgahölgyei, még mindig tulajdon tárgyát képezi. A földhöz való kapcsolat még mindig szigorúan üzleti jellegű, amiből kötelezettségek nem, csak privilégiumok fakadnak.”

(Leopold, 2020, 129-130.)

A 19. század végétől kibontakozó válságirodalom szerint a racionalitás hegemóniára törése azt eredményezte, hogy a tudomány

„elkerülhetetlenül a természet és [az] embertársaink feletti uralom eszközévé vált”, az állandó haszonszerzésre és a természet kizsákmányolására irányuló megközelítés pedig elvágta az utat az „életnek formát adni képes hagyományos, mitikus és vallási” lehetőségektől.

(Doorman, 2006, 131.)

A korunkra teljességgel akuttá vált ökológiai válságnak mélyre nyúló erkölcsi gyökerei és implikációi vannak, s miközben a környezet válságával egyre többen jönnek tisztába, sajnos csak kevesek számára ismertek Konrad Lorenznek az „ember voltunk hanyatlásáról” szóló gondolatai. (Lorenz, 2002).

E hanyatlás – a baljós árnyak megjelenését követően – az ipari forradalommal kezdett felgyorsulni. Az ember az ipari forradalmakat megelőzően is megpróbált beavatkozni a természet működésébe, azonban az ehhez szükséges tudományos apparátus hiánya miatt ezek a kísérletek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy megzavarják a természet állandó egyensúlyát. (Ugyan a természet leigázásának gondolata és a végtelen fejlődésbe vetett hit eshetősége már egyes antik gondolkodók előtt sem volt teljességgel ismeretlen, azonban annak természet- és emberellensége, jobban mondva az emberiségre nézve romboló volta miatt elvetették azt. (Strauss, 2013, 178.)

Még Friedrich Ratzel számára is evidenciaként hatott, hogy

„A természet állandó, a népek sorsa változó, és a történet lelkes pillanataiban szinte lerázza a természet nyűgét, de sohase szabadulhat tőle végképpen, mert benne gyökerezik.”

(Ratzel, 1887, 48.)

A racionalista-felvilágosult technikai-tudományos megközelítésből (is) kisarjadó ipari forradalom azonban végül sikerre vitte e projektet, s a fejlett Nyugaton a kultúra mellett az ipar, a közlekedési hálózat, a nagy népsűrűség és a nagyváros bűvöletébe kerítette az embereket. Ezzel egyúttal el is nyomta a társadalom széles rétegjei számára pozitív magatartásmintát kínálni tudó, a természetet nem kirabolni, pusztán csak megváltoztatni, baráttá tenni kívánó, a földet anyafölddé változtató parasztságot. (Moeller van der Bruck, 1919, 101., Spengler, 1995, 125.) A természet a legtöbbször már csak a nagyvárosok mesterséges világának ellentéteként jelenik meg előttünk, persze korántsem a romantikusok természetet idealizáló attitűdjének értelmében; a technológia világa ugyanis sokak szemében pusztán a „vad, barbár”, a civilizáció (állítólagos) jótékony hatásaitól mentes természet antitézisével egyenértékű. (Schmitt, 1923, 14.) Azáltal, hogy az ember végül „meg tudta zabolázni” az emberi behatásoktól korábban lényegében mentes természetet, kiszolgáltatottá tette magát azzal a mesterséges, művi környezettel szemben, amelyet a technológiai fejlesztések folyamán hívott életre.

Az emberi cselekvés természete, a fentebb ismertetett fejleményeknek köszönhetően, alapvető változásokon esett át. E változás léptékének illusztrálására legyen elég annyit felidézni, hogy az ember a természetet károsító tevékenysége nyomán még egy róla elnevezett korszakkal is „megajándékozta” a földtörténetet: az ezredfordulón került bevezetésre ugyanis az antropocén kifejezése. (Crutzen-Stoermer, 2000). A technológia kultusza, a gazdasági szabadság korlátlanságába vetett hit, az egyéni önzésből kiinduló verseny-elv normatív rangra emelése, a homo oeconomicus eszményítése, a „feltétlen felé való mohó törekvés”, a „hivalkodó fogyasztás”, a túlzsúfoltság, a globalizáció, valamint a bolygó népességének nagyarányú növekedése okán (is) megnövekedett fogyasztói igények miatt a klíma- és ökológiai katasztrófa fenyegető veszéllyé vált. Evidens lenne tehát, hogy miután az emberi cselekvés hatóköre már a bioszféra egészére kiterjed, az emberi felelősség mértékének is drasztikusan mértékben meg kellene növekednie – legalábbis elviekben. Aldo Leopold szerint e téren csak az kecsegtetne eredményekkel, ha az etika közösségi tartományát és határait végre sikerülne kiterjeszteni a termőföldre, a vizekre, a növényekre és az állatokra is. Leopold világosan deklarálja a földetika misszióját:

„A földetika természetesen nem akadályozhatja meg ezeknek az »erőforrásoknak« a megváltoztatását, kezelését és használatát, de megalapozza a továbbélésük jogát, és legalábbis néhány helyen, a természeti állapot folyamatos megőrzését. Másként megfogalmazva: a földetika megváltoztatja a homo sapiens szerepét, aki hódítóból a föld egyszerű tagjává és állampolgárává válik.”

(Leopold, 2020, 131.)

E finomhangolás nem teszi teljesen zárójelbe az ember részéről óhatatlanul is felmerülő gazdasági aspektusokat sem; Leopold olvasatában sokkal inkább arról van szó, hogy

„Minden kérdést annak fényében kell megvizsgálni, hogy mi az, ami etikai és esztétikai értelemben helyes, gazdasági értelemben pedig célszerű. A dolgok akkor helyénvalóak, ha segítenek megőrizni a természetes környezet integritását, stabilitását és szépségét. Helytelennek pedig akkor minősülnek, ha más egyéb hatásai vannak.”

(Leopold, 2020, 141.)

Úgy vélem, hogy teljes mértékben elfogadható és támogatható az a felvetés, miszerint gyökeresen változtatni szükséges a természeti környezettel szembeni viselkedésünket szabályozó normákon: szakítani kell a materialista felfogás piedesztálra emelésével, valamint a fogyasztói kultúra fetisizálásával; fel kell hagyni azzal a szemlélettel, amely állandóan azt szajkózza, hogy az embernek uralkodnia kell a természeten – hiszen az ember nem lehet a természet ura, legfeljebb csak polgára. Ha ezzel a gondolattal azonosulunk, akkor eleget tehetünk a Klebelsberg Kuno nyolc évtizedes intelmében foglaltaknak:

„A természet örök erői csodát művelnek, csak az ember botorul ne hátráltassa áldást hozó munkáikat.”

(Klebelsberg, 1931, 158.)