Molnár Attila Károly az „Apátlanok dühe” című blogírása az Egyesült Államokban idén májusban indult, sok esetben erőszakos tüntetések, a Black Lives Matter (BLM) és LMBTQ „balhék” egyik okának az „apátlan nemzedék dühét” tartja (www.ludovika.hu/blogok/continuumblog). A cikk hivatkozik Mary Ebersatdt cikkére, amely szerint a mostani BLM mozgalmárok nagy része csonka családban nőtt fel. „E nemzedék negyedének nincs apa a családjában, az amerikai feketéknél ez 65%.” Molnár Attila Károly cikke az apa nélkül felnőtt fiatalokról az alábbi sztereotípiákat állítja fel: dühösek a világra, „hajlamosabbak a csavargásra, bűnözésre, drog használatra, erőszakosságra, családon belüli erőszakra és nagyobb eséllyel lesznek pszichiátria problémáik”. „Az apátlanok hajlamosak valami apa figurát keresni, amit jellemzően ma valamilyen identitás alapú politikai mozgalomban vagy utcai bandában találnak meg”. „Az apátlanok dühösek a külvilágra, mert behozhatatlan hátrányaik vannak a munkaerőpiacon, az oktatásban és a személyes kapcsolatok terén. De még dühösebbek a férfiakra, akik nem az apjuk”. „Nem pusztán atyai tekintély, de érzelmi kapcsolatok nélkül élnek”.
A cikk érvelése mögött a konzervatívizmus alapértékei derengenek fel: a tekintély tisztelete, a hierarchia elfogadása, a kötelesség tanulása, a lojalitás érzülete. A családban ezeket az értékeket a sztereotípia az apához köti. Az apa, akit nem választunk, az apa, aki kötelez és választ a fiatal helyett: iskolát, vallást, közösséget és életpályát. „Ami választható, az a tapasztalat szerint nem jár együtt lojalitással, ragaszkodással, hanem bizonytalan – különösen az esős napokon” – írja Molnár. Következtetése: az erőszakos tüntetések és az apátlanság között okozati kapcsolat van!
Ebersatdt és Molnár sztereotípiája tudományos módszerekkel könnyen cáfolható. A „sztereotípiákat” a fogalom ötletgazdája Walter Lippmann a fejünkben lévő leegyszerűsített, egyoldalú és sematikus képeknek gondolta, amelyek segítségével képesek vagyunk tipizáló előfeltevéseinknek megfelelő rendet vetíteni környezetünkbe. A sztereotípia nem nélkülözi ugyan a tényítéletekre jellemző, empirikusan megalapozott igazságot, de értékítéletekkel, oktulajdonításokkal és szubjektív valószínűségi ítéletekkel megterhelve szükségszerűen torz képek kialakulását eredményezi.
Miért is torz az apátlanokról szóló sztereotípia? Az apátlan fiatalok (vagy középkorúak) elenyésző kisebbsége válik erőszakos tüntetővé, mozgalmárrá, forradalmárrá és nem kötnek ki „jellemzően valamilyen identitás alapú politikai mozgalomban vagy utcai bandában” – ahogy Molnár gondolja. Mi van tehát az apátlanok „csendes” többségével? Ugyanakkor az erőszakos tüntetők, anarchisták vagy bűnözők nagy hányada családban, apai tekintély által vezetve nő fel.
A sztereotípia azon a feltevésen alapul, hogy az apa hiánya a fiatalt determinálja a deviáns viselkedésre, jobb esetben csak a tekintéllyel szembeni engedetlenségre. Az élet azonban ennél színesebb. Az apa személyisége vagy nevelési elvei nem szükségszerűen a tekintélyre alapozva adnak mintát a fiatalnak, esetleg az apa lehet a rossz példa. Gyakran az anya jelenti a követendő jó mintát, sőt az autoritást a gyermeknek. Az apátlanok is végigmennek a tekintélyelvű nevelés iskoláin, egyéb közösségi, gyakran vallási intézmények során, amelyek a rend, a kötelesség, a hierarchia tiszteletét tanítják meg számukra.
Miért lennének az apátlanok „dühösebbek a férfiakra, akik nem az apjuk”? Miért keresnek az apátlanok „valami apa figurát” az életben? Vagy ha ők keresnek, akkor miért nem keresnek az atyai tekintély alatt felnőtt fiatalok „valami apa figurát” felnőtt életükben? Miért lenne az apátlanoknak „behozhatatlan hátrányuk a munkaerőpiacon, az oktatásban és a személyes kapcsolatok terén”? Molnár állításaira nincs logikus és értelmes válasz sem, mert csak Molnár sztereotípiájának keretei között érvényesek.
A sztereotípia azonban veszélyes, sőt sértő tud lenni. Az első és a második világháború után hazánkban százezrek nőttek fel apa nélkül. Számtalan családban az anyák és nagymamák egyedül neveltek olyan tisztességes nemzedékeket, akik korán elvesztették apjukat. E blog szerzője is olyan családban nőtt fel, amelyben édesapjával nem találkozott. Apa nélkül, egy jó anyával is és tanító kisközösséggel is a rendet építő, a tekintélyt elfogadó és a konzervatív értékeket valló felnőtt válhat.
Torz az a sztereotípia, hogy „aki atyai tekintély nélkül nő föl, az haragszik a világra”. Molnár szerint erre J.-J. Rousseau volt a példa, akit a „kritikai faji elmélet” azon képviselőjeként idéz meg, akinek a „mamáját még születése előtt vagy csecsemő korában elhagyta a kedves papa”.
Nos, Rousseau esetében a helyzet sajnos fordítva volt. Jean-Jacques születésekor az anyját vesztette el. A megözvegyült apa nevelte a fiát, Rousseau az Emil-ben így ír: „az apák becsvágya, fösvénysége, zsarnoksága, hibás előrelátása, hanyagsága és rideg érzéketlensége százszor végzetesebb a gyermekekre, mint az anyák vak gyengédsége”. Talán a kalandor apa „tekintélye” is közrejátszott abban, hogy Rousseau tragikus és szánalmas életsorsot kapott (J. H. Huizinga biográfiája szerint).
Az apátlanok valóban nehezen illenek bele a konzervativizmus „apa-anya-gyermek” emberképébe, de ne mondjunk le róluk, s főképpen ne alkossunk sztereotípiákat róluk. A BLM mozgalom és Rousseau romantikus tanai között pedig annyi a kapcsolat, mint amennyi eszmetörténeti dogmatika az „apátlanok dühére” építhető.