Lábjegyzetek a tudomány ünnepéhez
És mi a tudomány? Tehetjük fel továbbá e kérdéseket sokadszorra a magyar tudomány ünnepének hónapjában is (november). A COVID-19 világjárvány a tudomány számos területét a közérdeklődés homlokterébe emelte, így e kérdések mostanság nem csupán az akadémiai körökben merülnek fel. A biológusok, a gyógyszerészek, az orvostudomány, de a közgazdászok, sőt még a jogtudósok is főszereplői a jelenkori válságnak. Válságok idején a tudósok nagy feladatot kapnak, és úgy tűnik, hogy különböző természetű válságok már állandó vendégeinkké váltak. Miért éppen a tudomány ne lenne válságban?
Egyik oldalról az áltudományok internetes óceánja, másik oldalról a „sztártudomány” kísértései között keresi az utat, az igazságot. „Veritas lucet ipsa per se”, azaz az igazság elegendő önmagának, gondolták eleink. A tudomány válságáról Thomas Kuhn már 1970-ben tudományos forradalomként (értsd: a régi rend változása) értekezett állítva, hogy a tudomány időszakosan paradigmaváltásokon (értsd: új rend és normák) megy keresztül. A filozófusok évezredei, a teológusok hosszú századai, majd a tudósok négyszáz éve (Francis Bacontől számítva) után a kutatók évtizedeit éljük. Valóban eltűntek volna az igazi tudósok és már csak pályázatokat hajszoló, támogatásért és citációkért küzdő beosztott kutatók vannak?
A gyakran hallott pesszimizmusra részben az ad alapot, hogy a tudomány egyre keményebben szembesül egyfajta politikai türelmetlenséggel a felfedező kutatások tekintetében. Nem újdonság, hogy a finanszírozás keresi a társadalmi vagy az üzleti érdek és a hasznosulás igazolását a tudományban is. A társadalmi érdek nemzeti érdeket is jelent! Maga a társadalom – ezt napjainkban is látjuk – türelmesebb és bizakodóbb a tudósokkal kapcsolatban, mint a politika. A nagy rohanásban az a kérdés, hogy marad-e pénz, idő és türelem az elvi kérdésfeltevések mentén kalandozó, kíváncsiság által hajtott tudományos alapkutatásokra. Évszázadokon át ezek a kutatások építették fel – a kőtemplomok mellé – a tudomány „templomát”, amely az igazságkeresés szabadító erejével a társadalomfejlődés gazdagságát hozta el. Ma az egyetemek és a tehetséggondozó programok (OTDK, OTKA) az alapkutatások bölcsői. Az MTA kutatóintézeti hálózatának kiszervezése vagy az egyetemek alapítványba szervezése a Th. Kuhn által jövendölt paradigmaváltást a kutatások gazdasági „hatékonyságában” keresi.
A modern tudomány atyamesterei, akik még a „Természet Istenét” keresték: Roger Bacon (13. sz.), Leonardo da Vinci, Nikolausz Kopernikusz, Galileo Galilei és Johannes Kepler, William Harvey, Andreas Vesalius és Paracelsus, Francis Bacon és Isaac Newton napjainkban kutatási pályázataikkal nem biztos, hogy sikeresek lennének. A tudomány hajnalán még az istenség, a teljesség, a filozófiai bölcselet keresése fűtötte a tudósi kíváncsiságot, hasonlókat napjaink kutatási „projektjeinek” sajátos „nyelvezetében” aligha találunk. A tudomány szakosodik, mérőpontokat keres saját tudományosságának igazolására és rangsorokat épít. Haller József elemezte nemrég azt a kutatást, amely a „hol keletkezik a tudomány” kérdésre adott egyfajta választ. Az értékelő rendszer a hivatkozások teljes számát, a Hirsch-féle h-indexet, a társszerzőséget figyelő Schreiber-féle indexet, illetve a cikkek szerzői névsorából leszármaztatott hozzájárulás-fontossági indexet vizsgálta. A rangsor a világ kutatóinak 0,1%-át bemutatva több tízezer kutatót tartalmaz. Az élvonalbeli kutatások és kutatók szinte ismeretlenek a tudományos közéletben, „sem a művelt tudományterület, sem az eredmények közvetlen gyakorlati alkalmazhatósága nem kulcs a sikerhez” (Haller). Társadalomtudománnyal a lista élvonalában alig találkozunk. A középkor filozófiájából és teológiájából kilombosodó tudomány, ma már science, amely csak a természet és az élővilág kérdéseit öleli fel. Az ún. „társadalomtudomány”, csak „social” science, amely „részint előítéletek/ideológia tárházaként, részint a még oly kézenfekvően rossz döntések igazolásaként a politika szolgáló leánya” (Csaba László).
Egyes vélemények szerint a „ténytudományon” kívül minden fikció, finomabban: a társadalomtudományok nehezen tudnak kinőni a filozófiából. A társadalomtudomány a XIX. század óta science-ként azzal tudja „igazolni magát”, ha a természeti törvények, leginkább a matematika logikáját tudja bemutatni és módszereit alkalmazni a társadalmi jelenségek világában. A jelenkor legnagyobb kihívása, a világjárvány is mutatja, hogy a kutatások specializálódása és a problémák komplexitása közötti egyensúlyt kell megtalálni, mert a megoldások összetettsége is növekszik. A korszak legnagyobb kérdéseit rejtő infotechnológiai és a biotechnológiai ikerforradalom szintén keresztüllép a tudományos diszciplinák rendjén. Következésképpen a tudományt holisztikusan kell művelni és eredményeit közérthetővé tenni a társadalom számára.
Végül a „ki a tudós” kérdésre hívjunk segítségül két nagy magyar tudóst a múltból. 1915-ben az orvostudományi Nobel-díjáról tudósító táviratot az orosz fronton kézhez vevő Bárány Róbert azt mondta: „egy kutató a lényegest különböztesse meg a lényegtelentől, és gondosan vonja le a következtetéseit. A fölfedezés után a kutató kötelessége annak közzététele, teljes energiájával küzdenie kell annak elfogadtatásáért. A kutató kötelesége, hogy a kutatás szellemét teljes energiájával átadja tanítványainak. Az emberi élet túlságosan rövid ahhoz, hogy egyedül megoldjunk minden problémát”. Selye János „Az Álomtól a felfedezésig” című memoárjában így összegzi egy tudós motívumait: „A természet és az igazság elfogulatlan szeretete. A gyönyörködés a törvényszerűség szépségében. Puszta kíváncsiság. A hasznosság és az elismertetés vágya. A siker dicsősége. És végül a rettegés az unalomtól!”
Felhasznált irodalom:
Selye János: Az Álomtól a felfedezésig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 27.
Marx György: A marslakók érkezése, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 10.
Haller József: Kutatói rangsorok – a világ és Magyarország, Magyar Tudomány 2020/11.
Csaba László: Ki a tudós? Magyar Tudomány 2020/11.
Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris Kiadó, Budapest, 2000
