A trianoni döntés egy évszázad múltán is parázs vitákat képes generálni, egyrészt az anyaországi politika frontvonalába kerülve, másrészt az elcsatolt területeken tevékenykedő, időnként kifejezetten soviniszta húrokat pengető politikusok „jóvoltából”. A trianoni „rendezés” intézményesítésének századik évfordulóján is hallatszanak olyan hangok a Kárpát-medencében, amelyek az eddigiekben is tapasztalható – bár intézményesítettnek kétségtelenül nem tekinthető – konfrontációra és az ellenségkép-gyártás állandósítására próbálják helyezni a hangsúlyt (ilyennek tekinthető például a bukaresti parlament múlt héten elfogadott döntése, amellyel június 4-ét a „trianoni szerződés napja” néven nemzeti ünneppé nyilvánította).
A két világháború között – főként a trianoni döntés kezdeti sokkját követően – tapintható volt a feszültség a kisantant államai és a király nélküli Magyar Királyság között. Talán nem haszontalan azonban hangsúlyoznunk, hogy ekkoriban is felmerült a Duna-menti népek mélyebb elköteleződésének és együttműködésének igénye, és az Ady Endre által megénekelt „fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kalodából” való kitörés szükséglete.
Ez azzal is összefüggésben áll(hat), hogy egy közép-európai unió tervének – ilyen vagy olyan formában –, de komoly hagyományai vannak térségünk gondolkodásában. Szélesebb körben ismert, hogy Kossuth Lajos dolgozta ki az ún. dunai konföderáció vagy Dunai Szövetség tervezetét; talán kevesebben tudják, hogy Jászi Oszkár a „dunai egyesült államokban”, míg Ferenc Ferdinánd egy „liberalizált”, föderatív alapokon szervezett Monarchiában vélte felfedezni a sikeres jövő zálogát; Karl Renner egy kilenc tagból rekrutálódó monarchiát fetisizált; Milan Hodža szlovák politikus a közép-kelet-európai államok szoros gazdasági együttműködését szorgalmazta; míg Kardos Gábor hat esztendővel ezelőtt amellett érvelt, hogy „Magyarországnak csak ilyen szövetségi rendszerekben volt és lehet ma is geopolitikailag szavatolt függetlensége, bármilyen értékelhető nemzetközi mozgástere és súlya – egyébként gazdaságilag is.”
A két világégés közötti időszakra visszatérve megállapítható: valószínűleg csak egy apró, mégis érdekes momentum, hogy 1939 októberében a korszakban népszerű Tolnai Világlapja olyan címlappal jelent meg, amely azt adta hírül, hogy a remélt egyetértés felé botorkálnak a Duna-medence népei. (A címlapon Teleki Pál magyar királyi miniszterelnök, valamint román és jugoszláv kollégáinak arcmásai láthatók, a képeket kísérő felirat pedig arról tanúskodik, hogy a kormányfők ebben az időszakban éppen a „Duna-menti államok érdekeinek összehangolásán” munkálkodtak.) Az ilyen irányú együttgondolkodás persze a második világháború kataklizmája miatt közismerten tiszavirág-életűnek bizonyult, azonban nem jelenti azt, hogy a korszak felelős értelmiségei, „írástudói” ne gondolkodtak volna egy esetleges kooperáció létrehozásán, kimunkálásán. E sokszor elvetéltnek gondolt kísérlet egyik manifesztuma a „Duna-völgyi szellemiség orgánumaként” népszerűsített Duna népe című folyóirat volt, amely kiemelt missziójának tekintette, hogy összébb boronálja a Duna-völgyi államalakulatokat.
A Berlin-Róma tengelyt, valamint az esetleges Prága-Szófia tengelyt reményeik szerint ellensúlyozni hivatott Duna-tengelyről szóló eszmefuttatás során Hantos Elemér például a következő gondolatokat vetette papírra.
„Valamennyi dunai állam illyenformán az egyik vagy másik tengelyben keres támpontot, de a legtöbb közülük szívesen venné, ha ezt a többé-kevésbé önkéntes segítséget a dunai államok szövetségének védelmével válthatná fel. Mert a kis dunai államok tartósan nem követhetik a nagyhatalmak tengelypolitikáját, amely mindenütt hatalmas vonalakat húz a térképen, hidakat ver közbenfekvő kis országok felett, hogy a maga hatalmi céljait megvalósítsa. A politikai tehetetlenség érzete a kis államokat a nagyok karjaiba hajtotta, de távol áll tőlük, hogy az ellentétes érdekű nagyhatalmak blokkjába vagy katonai szövetségébe lépjenek, és így magukat a nagyhatalmak gyarmati nyersanyagbázisává lefokozzák. A nagyoknak túlhatalma csak a kicsinyek összefogásával egyensúlyozható ki, kiváltképpen akkor, ha ez az összefogás történelmi, gazdasági és kulturális egymásrautaltságuknak felel meg, ahogy ez a dunai államok esetében történnék. A kis államok sorsközössége az a természetes fundamentum, amelyből a Duna-medence újjáépítésének ki kell indulnia. Ha a dunai államok saját tengelyüket kiépítik, akkor a nagyhatalom súlyával léphetnének fel, ami a nemzetközi élet szempontjából is jelentékeny haladás volna.
Alsóbbrendű jellegüket a nagyhatalmakkal szemben a dunai államok csak kölcsönös megértés útján fogják elveszíteni. Minden megoldás, amely a dunai államokból indul ki, csak akkor valósulhatna meg, ha a nagyhatalmak között egy bizonyos hatalompolitikai kiegyenlítődés állna be.
(…) A Duna-medencében érdekelt nagyhatalmak egységes állásfoglalása megkönnyítené a dunai probléma megoldását, egy reálpolitikailag kigondolt dunai tervnek megvalósítását. De sem az egyik, sem a másik nagyhatalom, sem az egyik, sem a másik csoportja a dunai államoknak egymagában nem elég erős arra, hogy valamennyiük részére elfogadható megoldást létrehozzon. A megoldás gyakorlati kivitele épp ezért vagy a nagyhatalmak egyöntetű állásfoglalásától remélhető, vagy valamennyi dunai állam összeállásától. Miután pedig a jelenlegi politikai viszonyok között a nagyhatalmak egyetértő állásfoglalására kevés a kilátás, a dunai megoldás útja nem a nagyhatalmak távoli kancelláriáin keresztül visz, hanem a dunai államoktól a dunai államokhoz, vagyis önmagunktól önmagunkhoz.” (Hantos, 1937, 3-4.)
A Hantos által vágyott tengely végül nem jöhetett létre. A „mi lett volna, ha” kezdetű elgondolásokon véleményem szerint felesleges töprengeni; akárhogy is alakuljon azonban a kárpát-medencei együttműködés sorsa a jövőben, az elkövetkezendő generációknak is szem előtt kell tartaniuk Bibó István megállapítását: „Minden erőfeszítésünknek arra kell irányulnia, hogy ha valamikor alkalom adódik rá, egy eljövendő Magyarország tudjon a kis népek közötti lojalitásra és a mértéktartásra példát adni. Ha nem akarunk elsüllyedni a kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényében, akkor ezt egyszer el kell kezdeni, éspedig annak, akinek éppen megvan a lehetősége reá. Ma másoknak volna, de nem kezdik el; ha egyszer nekünk lenne, azért nem kevésbé kötelességünk és érdekünk lesz elkezdeni.” (Bibó, 1986, 292.) Magyarországnak is nagy ugyanis a felelőssége abban, hogy miként alakul a Kárpát-medence sorsa a XXI. században. Ady kérdését kijelentéssé átformálva ugyanis leszögezhetjük, hogy a jövőben nem sírni, hanem összefogni kellene a Kárpátok alatt.
Felhasznált irodalom:
Ady Endre: A Duna vallomása. In Ady Endre: Vér és arany. Nyolcadik kiadás. Athenaeum Rt. kiadása, Budapest, 1922, 58. o.
Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet. 1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 267-296.
Hantos Elemér: A dunai tengely. In Duna népe, 3. évfolyam, 6. szám (1937), 3-4. o.
Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918
Kardos Gábor: A békét csak egy Közép-Európai Unió garantálhatná. https://mandiner.hu/cikk/20141104_kardos_gabor_a_beket_csak_egy_kozep_europai_unio_garantalhatna (Letöltés: 2020. május 21.)