A koronavírus-járvány hatása a vallási életet sem kerüli el, az egyházak digitális megjelenése intenzívebbé vált. A következő hetek fontos kérdése, hogy a tradicionális vallási autoritás miként tud érvényesülni a hálózat közegében, ahol a felhasználói magatartás mintázatait leginkább a hitelesség érzete befolyásolja.
2020 tavaszán a koronavírus terjedése miatt minden társas érintkezési forma veszélyessé vált, beleértve nemcsak a munkahelyi, oktatási vagy szabadidős tevékenységeket, de a vallási, hitéletbeli közösségekhez kapcsolódó találkozásokat is. A magyarországi egyházak ezért nem tartanak nyilvános misét, istentiszteletet vagy egyéb vallási rendezvényt. A református és az evangélikus egyházak ezt március 16-án, a katolikus egyház március 17-én jelentette be, míg az egységes izraelita hitközség esetében március 20-tól él ilyen rendelkezés. Ezzel párhuzamosan a magyar közmédia bővítette a vallási témájú műsorok sugárzását, illetve az egyházak bejelentették, hogy a közösségi média felületein maguk is közvetítik szertartásaikat. Bár már a járvány előtt is számos internetes felületet használtak az egyházak, ezekre csupán mint kiegészítő lehetőségekre, platformokra tekintettek. Március 20-a után azonban megváltozott a helyzet, s a digitális tér lett az egyházak elsődleges találkozási felülete a híveikkel, követőikkel.
A digitális fordulat a vallások mediatizálásának történetében két irányból történt meg. Az egyik irány azt mutatja, hogy a történelmi egyházak miként viszonyulnak a hálózat világához, hogyan jelenítik ott meg magukat, milyen felületeken és mennyire aktívak, miként szabályozzák (szabályozzák-e egyáltalán) híveik számára az internet használatát. Ebből a szempontból azt láthatjuk, hogy a nagy történelmi egyházak már az 1990-es évek közepétől működtetik honlapjaikat, majd a közösségimédia-platformokon is megjelentek. Ferenc pápa tweetel, a Dalai Láma úgyszintén, YouTube csatornája nemcsak a Vatikánnak van, de az összes történelmi egyháznak. Élő 24 órás streamelést láthatunk a katolikus zarándokhelyről Lourdes-ból, Jeruzsálemből a Siratófal mellől, Mekkából. Mindezek mellett az egyházak (vagy vallási hátterű cégek) applikációkat is fejlesztenek híveik számára. Létezik gyónási applikáció a katolikusoknak, Mekkát iránytűvel megmutató applikáció az iszlám hívőknek, a szombat beköszöntét és elmúltát jelző az izraelitáknak, és bárki zarándokolhat a My Caminóval.
A digitális fordulat másik iránya azt mutatja meg, hogy az emberek miként használják vallásos célokra az internetet: kiket vagy miket követnek a közösségi médiában, tartoznak-e digitális vallási közösséghez, olvasnak-e vallásos blogokat, hallgatnak-e egyházi zenét, adakoznak-e? Esetleg a saját személyesen átélt vallási tapasztalataikat, élményeiket, tudásukat osztják meg másokkal? Az elmúlt évek kutatásai szerint a leggyakoribb digitális vallási tevékenységek a valláshoz kapcsolódó információkeresés, a vallással kapcsolatos szórakozás, adományozás, bevonódás az egyház, a vallási közösség életébe, a vallási meggyőződés elmélyítése, megerősítése és megosztása.[1]
Nem kerülhető meg azonban a kérdés, hogy amikor a hívő ember, spirituális kereső válogat a sok-sok digitális lehetőség között, akkor vajon mi alapján fog választani? A két irány, az egyházak digitális jelenléte és a vallásos emberek online keresései sok – de korántsem minden − esetben találkoznak. A digitális összekapcsolódás azon felhasználók esetében lesz erős, akik vallási önbesorolásuk szerint „vallásosak az egyház tanítása szerint” és egy lokális offline közösséghez is tartoznak. Az ő esetükben az offline és az online vallási környezet konvergens módon illeszkednek össze. Ám azon felhasználók, akik magukat úgy jellemzik, hogy „vallásos vagyok a magam módján”, ők jóval kisebb mértékben fogják a hagyományos egyházak digitális felületeit használni.
Hogy ez miért van így, az egyrészt a hálózat sajátosságaiból következik, másrészt a vallási autoritás digitális kiterjeszthetőségéből. Az internet felületeit mindenki a maga kedve, beállítódásai, hangulata alapján használja – egyénileg. A felhasználó ezzel perszonalizálja a médiumot, saját személyére szabottan válogat a tartalmak, alkalmazások között. Így lesz ez a vallási tartalmak esetében is, „pick and mix” módon szelektál és alakít ki hibrid hittételeket, szertartásokat és rítusokat. A jelenség persze nem új, a modernitás korának fontos jellemzője a vallás individualizálódása, de erre a folyamatra a hálózati technológia ráerősített oly módon, hogy közben globálissá szélesítette az elérhető kínálatot a vallási, spirituális „piacon”. Ugyanakkor azt, hogy a vallásos emberek mit fognak követni mindebből, már sokkal kevésbé határozza meg a hagyományos egyházak iránymutatása, mivel autoritásuk a digitális felületeken kevésbé érvényesül. Sokkal fontosabb lesz a hitelesség kérdése, hogy a felhasználó kit vagy mit tekint autentikusnak a közösségi médiában. Azt fogja követni, ahhoz csatlakozik, aki ebből a szempontból szimpatikusabb számára. Ráadásul a hitelesség konstrukciója és észlelése a hálózat érzelmi alapú nyilvánosságában történik.
Ebben a fent vázolt egyházmédia-történeti pillanatban érte a járvány hatása a vallásokat, s kezdődött meg a nyilvános hitélet – átmenetinek szánt − átcsatornázása a hálózatra. Kutatóként érdekes és érdemes azt elemezni, hogy az egyes egyházak miként határozzák meg a közvetített esemény „státuszát” az offline eseményhez, mint normatív eseményhez viszonyítva. A történelmi egyházak álláspontja szerint a valós és a közvetített helyzet semmiképp nem azonos, nem egyenértékű és nem cserélhető fel egymással.
Ugyancsak fontos az is, hogy a vallásos családok miként viszonyulnak a közvetített szertartásokhoz, eseményekhez, miként értelmezik azokat. Például miként határozzák meg saját szerepüket a szertartásba való bekapcsolódásban: szemlélőként vagy résztvevőként, követik-e a liturgia cselekvésekben is szabályozott részét vagy sem, énekelnek-e, válaszolnak-e a rítus szerint. Bár az ezzel kapcsolatos konkrét döntések a családok diskurzusaiban születnek meg, három ponton már most – alig két hét után is – látszanak a hálózati technológia hatásai. Ezen hatások a térhez – a hálózati, a mediális és a szakrális térhez – valamint a hálózati időhöz, időtlenséghez kötődnek.
A tömegkommunikáció egyik sajátossága, hogy a magánélet privát terébe hozza el, ott jeleníti meg a közélet nyilvános tereit és az ott felmerülő témákat. Különösen erős volt ez a hatás a televízió esetében, amely az otthonok nappalijába vizuálisan is befogadhatóvá tette a közélet tereit. A mostani szituáció, a vallási szertartások online közvetítése annyiban más, hogy a privát térben nem csupán nyilvános, de egyben szakrális tereket emel át. S a szakrális térben másképp viselkednek az emberek, mint a nappalijukban. A családi diskurzusok egy része erről szól: hogyan kell felöltözni a közvetítésre, maradhat-e a papucs, lehet-e közben felállni és elmenni; enni vagy inni. A válasz persze csak ritkán fekete vagy fehér, inkább egyfajta átmenetet látunk a privát tér és a szakrális tér között a családok „tér definícióiban”– ahogy ezt a vallásos Facebook-csoportok bejegyzéseiben olvashatjuk.
A térbeliséghez kapcsolódó másik hálózati hatás a geográfiai tértől való függetlenedés. Hiszen ha a emberek offline vesznek részt vallási szertartáson legyen az mise, istentisztelet, imaóra, akkor többnyire a lakóhelyükhöz közeli templomba, imaházba vagy zsinagógába mennek. Az online közvetítések között viszont személyes beállítódásaik, szimpátiájuk vagy éppen a szertartást vezető egyházi személy hitelessége alapján fognak választani. Már most láthatjuk, hogy egy-egy népszerűbb magyar pap, szerzetes, lelkész vagy rabbi esetében a YouTube több mint tízezres nézettséget mutat egy-egy szertartás esetében, különösen népszerűek a Böjte Csaba atya által celebráltak. Ez jóval meghaladja azt a létszámot, amely fizikailag jelen lehetett volna az eseményen, vagyis a hallgatóságuk a hálózat terébe geográfiai értelemben bárhonnan jöhet, bárhonnan csatlakozhat.
A harmadik hálózati kommunikációs hatás az időbeli hozzáféréshez köthető. Mert bár a vallási eseményeket élőben közvetítik az interneten, a befogadók, a résztvevő hívők koránt sem biztos, hogy élőben és nem felvételről fogják visszanézni azokat. Megint az egyén, a család döntési autonómiája, hogy valós időben követi-e az eseményeket vagy sem.
Úgy vélem, minél több időt töltenek az egyházak a digitális térben, a hálózat hatásai annál erőteljesebben fognak mutatkozni. Előttünk a legnagyobb keresztény ünnep, a Húsvét, amelyet eddig soha nem tapasztalt módon, online (is) fognak ünnepelni a keresztény egyházak. S bár a rítus más lesz, az ünnep alapüzenetét nem változtatja meg a digitalizáció.
Források:
[1] Laney, M. J. (2005). Christian Web usage: Motives and desires. In M. T. Hojsgaard & M. Warburg (Eds.), Religion and cyberspace (pp. 166–179). Abingdon, UK: Routledge. Brubaker, P. J. & Haigh, M. M. (2017) The Religious Facebook Experience: Uses and Gratifications of Faith-Based Content. In.: Social Media & Society 1–11