Korunk társadalmának egyik fő mozgatórugója az információ. Az információ áramlása mindig fontos kérdés, de vannak helyzetek, amikor kivételes jelentőségűvé válik. A járvány okozta válsághelyzet ilyen helyzet.
Napóleon, aki kétségkívül értő mestere volt a rendkívüli helyzetek (és jogrendek) klasszikusának számító hadviselésnek, úgy vélte: „A háború 90 százalékban információ.” Most, amikor kezdjük a saját bőrünkön érezni, mit is jelent egy más természetű, de szintén rendkívüli időszak (és jogrend), teljes joggal mondhatjuk, hogy a járvány okozta veszélyhelyzetből való kilábalás is nagyrészt a rendelkezésünkre álló információk függvénye. A járvány terjedésének lassítása és megakasztása, majd a visszafertőzés megakadályozása végső soron nemcsak a földgolyó valamennyi kormányának, hanem valamennyi polgárának együttműködését igényli. Ha az emberek nem értik meg, milyen veszéllyel állunk szemben, és nem kezelik súlyának megfelelően a helyzetet, vagy nem értesülnek kellő részletességgel a védekezéshez szükséges teendőkről, akkor drámaian romlanak a kilábalás esélyei. A járvány elleni védekezés jegyében ráadásul emberek milliárdjai kényszerülnek most rendkívüli körülmények közé terelni mindennapjaikat. Ennek sikere is jórészt a rendelkezésükre álló információkon, útmutatásokon, jótanácsokon múlik.
A jelenlegi veszélyhelyzetben tehát radikálisan megnő a megfelelő társadalmi információáramlás tétje. És ezzel együtt nő minden valós és valótlan információ potenciális közösségi következményének súlya is. A járvánnyal szembenéző magyar nyilvánosságban az elmúlt napokban fontos kérdések merültek föl ezzel kapcsolatban.
Egyrészt a védekezést irányítóknak fokozottan meg kell tenniük minden tőlük telhetőt az állampolgárok korrekt, átfogó tájékoztatásáért. Ez mindenekelőtt a járványhelyzettel kapcsolatos valós információk átadásának kötelezettségét jelenti, de sokkal többet foglal magában annál. A társadalmi információáramlás fő csatornája a sajtó. Veszélyhelyzetben a sajtó – ideológiai színezetétől függetlenül – a kormányzat kiemelten fontos partnere, amellyel a konstruktív együttműködés módjait tudatosan keresni kell. Akkor is így van ez, ha a sajtó ilyen helyzetben is kérdez és összefüggéseket keres, és e kérdések vagy összefüggések adott esetben kellemetlenül érinthetik azokat, akik a döntés és a cselekvés felelősségét viselik. Ha mindez a felelős újságírás keretei között történik, akkor nem indokolja, hogy a cselekvés kerékkötőjét lássuk a médiában. Ehhez túl sokunk sorsa múlik azon, hogy minden releváns körülményt valóban helyesen mérünk-e föl. A média ellenőrző szerepe tehát veszélyhelyzetben sem szűnik meg, a különleges körülmények azonban az újságírókra is a fokozott felelősség és körültekintés terhét róják. Az információáramlás fő útvonalainak biztosítása más tekintetben is feladatot jelenthet az állam számára. A reklámköltéseknek a gazdasági visszaesés nyomán borítékolhatóan bekövetkező visszafogása ugyanis fontos médiapiaci szereplőket rengethet meg. A stabil működés feltételeinek fenntartásában ez esetben az állami szerveket is felelősség terheli.
Másrészt persze nemcsak a valós információkkal kapcsolatos követelmények súlya nő meg, hanem fokozott figyelmet érdemelnek a koholt hírek, a tudottan hazug információk is. A dolgok szokott menetében, minden korábbinál pezsgőbb infokommunikációs világunkban a valótlan információra nem indokolt szigorú állami fellépéssel felelni. Érthetőbb azonban az érzékenység, amikor ilyen információkat veszélyhelyzet idején terjesztenek. Mindenki érzékenységére gondolok: nemcsak a válságkezelés felelősségét viselő kormányzatéra, hanem még inkább, a felfokozott információéhség és kiszolgáltatottságérzés közepette eligazodni próbáló polgárokéra. A sajtónak és a nagy nyilvánosságot ma már – a közösségi médián keresztül – könnyen megszólító polgárnak is e társadalmi felelősség tudatában kell megszólalnia, amikor sokakhoz eljutó, sokakat befolyásoló közléssel él. A hazai nyilvánosságban ma erről folyó vita azzal a kérdéssel is szembesít minket, hogy indokolhat-e büntetőjogi fellépést ennek a felelősségnek a számonkérése.
A kormányoldal által elfogadott Btk.-módosítás, amely a rémhírterjesztés új tényállását vezeti be, igenlő választ ad a kérdésre. Ez a válasz természetesen vitatható, sőt demokratikus politikai vitában úgy is van jól, ha vitatják. Az is érthető, ha a bizalmatlanság sokakat elutasításra sarkall. De ha jogi szabályozásról vitatkozunk, egy fontos aspektust nem tehetünk félre: a jogi normának különleges jogrendben is meghatározó mércéje, hogy eleget tesz-e az alkotmányossági követelményeknek. Ennek megítélésekor pedig jogalkotónak és kritikusának egyaránt számot kell adnia a releváns alkotmánybírósági gyakorlat kritériumairól – az alkotmány sokszor elvontabb passzusait ugyanis ezek váltják konkrétabb követelményekre. Olyan követelményekre, amelyek – még ha további értelmezésre is szorulhatnak – politikai elfogultságainknál bizonyosan objektívebb alapot nyújtanak az értékeléshez.
Ha ezeket az elmúlt 30 évben kidolgozott, és az utóbbi években sem módosított kritériumokat nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy a Btk.-ba most beiktatott szabály önmagában véve nem alkotmányellenes. Létezik alkotmányos értelmezése. A rémhírterjesztés büntethetőségéről 20 évvel ezelőtt döntő alkotmánybírósági határozat éppen azt tette perdöntővé, hogy míg békeidőben nincs lehetőség a valótlan információk büntetőjogi üldözésére, addig különleges jogrendre okot adó helyzetekben van: „Nincs alkotmányos akadálya annak, hogy a törvényhozó büntetni rendelje a nagy nyilvánosság előtti tudatosan hamis tényállítást (híresztelést, való tények elferdítését), ha rendkívüli helyzetben, pl. közveszély színhelyén vagy háború idején követik el és a köznyugalom megzavarására vezethet.” [18/2000. (VI. 6.) AB határozat] Szintén ez a határozat állapította meg a most javasolt szövegben is alkalmazott tényállási elemek túlnyomó többségéről, hogy a rémhírterjesztés lényegi „elemei (tény, tényállítás, való és valótlan tény állítása, való tény elferdítése, állítás és híresztelés megkülönböztetése stb.) mind a jogalkalmazói gyakorlatban, mind pedig a büntetőjog tudományos elméletét és oktatását célzó jogirodalmi munkákban – figyelemmel más, részben azonos, részben hasonló elkövetési magatartást (pl. rágalmazást) büntetni rendelő törvényhelyek tényállási elemeire, valamint a rémhírterjesztés történeti előzményeire – majd egy évszázada kidolgozottak.”
A Btk. módosítása egyrészt megtartotta (egy kisebb betoldással még szűkítette is) a rémhírterjesztés eddigi alakzatát: „(1) Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Másrészt különleges jogrend idejére új alakzattal egészült ki a tényállás: „(2) Aki különleges jogrend idején a nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Az új tényállás korántsem érkezik „légüres térbe”. Az alkotmányossági követelmények tisztázása azért is fontos, mert azok már most kijelölik a szabály alkalmazásának szigorú határait a hatóságok számára. Ahogy a fenti alkotmánybírósági idézet helyesen utal rá, évszázados joggyakorlat határolja be számos ponton (többek között a valótlan tényállításnak, a valós tény elferdítésének vagy a nagy nyilvánosságnak az értelmezésével) az állami fellépést. A szólásszabadság elmúlt 30 évének jogállami doktrínáját figyelembe véve pedig világos, hogy a rémhírterjesztés eddig hatályos, közveszély színhelyére fókuszáló tényállását mindig is kizárólag a köznyugalom súlyos megzavarásának „nyilvánvaló, közvetlen és konkrét veszélye” esetén lehetett alkalmazni. Ez a tényállás – minthogy a joggyakorlat az általános járványveszélyt kívül helyezi a közveszély konkrétabb büntetőjogi fogalmán – nem fedi a jelenlegi helyzetet. Az elfogadott kiegészítés azonban, amely különleges jogrend lévén a mostani veszélyhelyzetben is alkalmazható, az eddigi alkotmányjogi logika alá rendelve kifejezetten szűk körben teremthet csak alapot a szólásszabadság korlátozására. Csakis akkor, ha a védekezés eredményességének akadályozására vagy meghiúsítására irányuló „nyilvánvaló, közvetlen és konkrét veszély” áll fenn. Ilyen helyzet kizárólag akkor állhat elő, ha az ominózus (tudottan hazug vagy szándékosan ferdítő) közlés a védekezés valamely konkrét intézkedésének sikeres végrehajtását veszélyezteti, avagy a védekezés folyamatában konkrétan megragadható zavart okoz. (A védekezés „eredményessége” kétségkívül újszerű tényállási elem, de egyrészt az előbb említett konkretizálással már megnyugtatóan alkalmazható fordulat, másrészt szövegbeli szerepével kapcsolatban azt kell kiemelni, hogy a „védekezés érdekében tett intézkedéseket érintő magatartások”-hoz képest a „védekező intézkedések eredményességét érintő magatartások” köre értelemszerűen szűkebb.)
Így határolja le több évtized alkotmányos joggyakorlata egy új szöveg értelmezési tartományát. Csak ennek figyelmen kívül hagyásával juthatnánk arra a következtetésre, hogy a módosított törvényhely a kritikus hangok elhallgattatására is alkalmas lesz. Nem lehet az! A kormánykritika még veszélyhelyzetben sem minősül az eredményes társadalmi cselekvés nyilvánvaló, közvetlen és konkrét veszélyének.
