Bár Auschwitz neve világszerte ismert, kevesen tudják, hogy a hírhedt helyszín Oświęcim területén található. A lengyel kisváros a náci koncentrációs táborok rendszerének legsötétebb (és ezért emblematikus) helyszíne volt, ahol a második világháború során a legtöbb embert gyilkolták meg iparszerű precizitással. Oświęcim Közép-Európában, Dél-Lengyelországban fekszik – azon a történelmi földsávon, amely a Balti-tengertől az Adriáig húzódik.
Timothy Snyder, amerikai történész „véres övezetként” emlegeti azt a régiót – Kelet-Lengyelország, Ukrajna és Fehéroroszország határvidékét –, ahol a második világháború civil áldozatainak legnagyobb része elpusztult. E területen zsidók, ukránok, oroszok, fehéroroszok és más nemzetiségek milliói szenvedtek el méretében és kegyetlenségében példátlan borzalmakat. Noha Oświęcim kissé nyugatabbra fekszik ettől a halálzónától, mégis az itt felállított megsemmisítő tábor vált a huszadik századi embertelenség és tömeges pusztítás szimbólumává. A Birkenau-val kiegészített táborrendszer falai között zajló tömeggyilkosságok előre megtervezett, ipari módszerekkel végrehajtott rémtettek voltak, az áldozatok pedig – ahogyan a véres övezet lakói is – civilek. A második világháború valódi újdonsága ugyanis az első világháborúhoz képest – amely sok tekintetben annak előképéül és mintájául szolgált –, az volt, hogy 1942-től fogva a náci háborús célok között kiemelt szerepet kapott az európai zsidóság tömeges megsemmisítése. Emellett az új tömegpusztító fegyverek, különösen a légi bombázások alkalmazása – mind a náci, mind a szövetséges oldalon – a civil lakosság módszeres terrorizálásához vezetett Európában és más földrészeken is.
Auschwitz áldozatainak sorsa már a második háború vége előtt a világ figyelmének középpontjába került, hiszen a náci dehumanizálás és kegyetlenség itt – az elfoglalt és a Harmadik Birodalomba olvasztott lengyel földön – öltött végletes formát. Nyolc évtized telt el azóta, hogy a Vörös Hadsereg 322-es lövészei 1945 januárjában felszabadították a tábort. Az első megrázó felvételek, amelyek a halomba hányt holttesteket, az áldozatok levágott hajából készült halmokat és a személyes tárgyak tömegét örökítették meg, sokkolták a világot. Egyes képeken az is látszik, ahogy a túlélő visszaemlékezések is igazolják, hogy a szovjet katonák élelemmel és cigarettával segítették a túlélőket – ahogyan az amerikai csapatok más táborokban – ahogy Edith Eger A döntés című könyvében leírja – például M&M-drazséval igyekeztek hasonlóképp életet lehelni a kimerült foglyokba.
A következő hónapok során több tízezer fogolytábort és más, kisebb fogva tartó létesítményt szabadítottak fel mind a szovjetek, mind a szövetségesek. Auschwitz azonban nem csupán a náci bűnök kiemelkedő helyszíne maradt, hanem szinte azonnal a nagypolitikai csatározások középpontjába is került. A Vörös Hadsereg nemcsak felszabadítóként vonult be Közép-Európába, hanem hódítóként is, így néhány éven belül Auschwitz–Oswiecim a kommunista Lengyelország fennhatósága alá került. Ezzel együtt a szovjet emlékezetpolitika kizárólagosságra törekvő befolyása is rányomta bélyegét a tábor történetének narratívájára, amely évtizedeken át ideológiai szűrőkön keresztül formálódott.
Csak a hidegháború lezárultával nyílt lehetőség arra, hogy a Németországot kettészelő Berlini fallal és Közép-Európát a Nyugattól elválasztó szögesdrótos határzárakkal együtt az emlékezetpolitika mesterséges korlátai is leomoljanak, és a történelmi tények torzítás nélkül napvilágra kerüljenek. Ekkor döbbent rá a magyar társadalom is arra – már, aki tisztában jött vele –, hogy: Auschwitz „nem csupán” magyar temető, hanem mindenekelőtt magyar temető. [Toronyi Zsuzsanna és Kádár Gábor: A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új holokauszt-adatbázisa] A táborba hurcolt és meggyilkolt áldozatok között 80 ezer nem zsidó lengyel és 23 ezer roma volt, de a legnagyobb csoportot az 1,1 millió zsidó fogoly alkotta, akik közül 300 ezren lengyelek, 450 ezren pedig magyarok voltak. Bár Auschwitz emléke francia, holland, görög, orosz és számos más nemzet fiainak is gyászhelye, egyúttal elsősorban Közép-Európa tragédiájának lenyomata. A civil áldozatok között a magyarok és lengyelek – legyenek zsidók vagy nem zsidók – voltak a legnagyobb számban, és persze németek, osztrákok, csehek, szlovákok, szerbek, horvátok is áldozatul estek. Mindannyiuk sorsa figyelmeztet bennünket a huszadik század végletes embertelenségére. Az áldozatok emlékezetének megőrzése és gazdagítása (pl. az áldozatok egyenkénti beazonosítása és családtörténete rekonstruálása révén) nem pusztán nemzeti kötelesség, hanem kollektív régiós felelősség is. Auschwitz tragédiája közös seb, amelyet Közép-Európa népei még mindig nyílt sebként hordoznak. Az emlékezés és a tanúságtétel kötelessége egész Európára hárul, ám Közép-Európa népeinek különös felelőssége. Az emberi képzelőerőt meghazudtoló borzalmak tanulságait magyarként és közép-európaiként meg kell őriznünk és továbbadnunk.
Nyitókép forrása: Mitrovits Miklós
