Ústí nad Labem – német nevén Aussig – városában több híd is áll, amelyek az észak-csehországi (Szudéta-vidéki) nagyvárosnak az Elba két partján elterülő részeit kötik össze. Az egyik közülük a „Dr. Edvard Beneš híd“. Bár 1998-ban kissé háttérbe szorította a merész formájú Mária híd, amely Ústí egyik legújabb jellegzetességévé vált, továbbra is a helyi emlékezet fontos helye.
Ezt már elnevezésének változásai is tükrözik – azok ugyanis leképezik a város és az egész régió történetének fordulatait a XX. század folyamán. Az acélszerkezetű hidat 1936-ban adták át, és ekkor nevezték el Edvard Benešről. Bár ebben az időszakban Ústí nad Labem lakosságának vagy háromnegyedét németek alkották, helyi német kezdeményezésre – amiben nagy szerepet játszott a város szociáldemokrata polgármestere, Leopold Pölzl – a híd a Csehszlovák Köztársaság hivatalban lévő (második) elnöke, Edvard Beneš nevét kapta. Ez fontos gesztusnak számított az egyre élesedő cseh–szudétanémet konfliktusok közepette. A híd azonban nem sokáig viselte az államfő nevét. A müncheni döntés és a Szudéta-vidék – vele együtt Ústí – Németországhoz való csatolása után az új hatalom nem akárkiére cserélte le: a hidat egy másik aktív politikusról, Hermann Göringről nevezték el. A „Hermann Göring-Brücke” ugyan 1945-ben elkerülte a felrobbantást, ám a német vereséget követő átnevezést már nem, és visszakapta az eredeti nevét. A kommunista hatalomátvétel viszont újabb változást hozott, és 1952-ben az akkor kivégzett görög kommunista politikusról, Nikosz Beloianniszról nevezték el a hidat. Ez az elnevezés ugyan tartósabbnak bizonyult, de az államszocializmus bukása ismét visszahozta Beneš nevét, úgyhogy 1990 óta így hívják.
Az egyik sorsfordító évszámtól, 1945-től elválaszthatatlan az a két emléktábla, amelyek a híd egy-egy oldalán találhatók. A déli oldalon lévő Edvard Benešt idézi fel: a névadó elnök képmása melletti szöveg a híd megépítéséről és felújításáról tudósít – az utóbbi befejezésére pont Beneš születésének 110. és Csehszlovákia létrejöttének 76. évfordulóján került sor 1994-ben. A híd másik, északi oldalán lévő emléktábla azonban mintha vitában állna az elsővel, de mindenképpen árnyalja a Beneš-portrét. A rajta szereplő rövid, cseh és német nyelvű írás szerint a 2005-ben kihelyezett tábla az „1945. július 31-i erőszak áldozatainak“ állít emléket. Ennél többet viszont nem tudunk meg – az, hogy milyen erőszakra került sor a második világháborút befejező német kapituláció után alig három hónappal, már nem derül ki róla.
De nem annyira bonyolult dolog utánanézni a történteknek, amelyeknek még a wikipédián is van szócikke „az ústí-i mészárlás“ (csehül Ústecký masakr, németül pedig Massaker von Aussig) címmel. Magyar nyelven pedig Sidonia Dedina (Sidonie Dědinová) Edvard Beneš, a likvidátor című „dokumentumregényének“ 22. („A robbanás“) fejezetében lehet róla olvasni. A tragikus esemény nemcsak Csehszlovákia második világháborús történetének egyik utójátéka volt, hanem a modern cseh történelem egyik legellentmondásosabb fejezetének, a németek elűzésének is fontos epizódját alkotja.
1945. július 31-én délután egy robbanássorozat rázta meg Ústí nad Labem városát. Az északi városrészben, KrásnéBřeznóban felrobbant egy lőszerraktár, ami során több tucat ember meghalt vagy megsebesült – köztük számos német nemzetiségű is. Ám a szomszédos objektumokra is átterjedt, órákon át tartó robbanások szinte azonnal egy újabb szerencsétlenséghez, egy valóságos pogromhoz vezettek. A hátteret az a feszült helyzet alkotta, amikor Potsdamban a győztes nagyhatalmak Németország és a németek jövőjéről tárgyaltak, Csehszlovákia egész területén – kortól és nemtől függetlenül – pedig náci árulókként tekintettek a német lakosokra, akiket sok helyen elűztek otthonukból, és számtalan atrocitásra, erőszakos incidensre került sor ellenük.
Ez történt Ústí nad Labemben is, ahol a robbanás után cseh civilek, csehszlovák és szovjet katonák, valamint az ún. „forradalmi gárdák“ tagjai szinte azonnal a németekre vetették magukat. Őket könnyen fel lehetett ismerni, mivel kötelezően „N“-betűs fehér karszalagokat kellett viselniük. A támadók az ún. „wehrwolfokat“ – a háború végén szervezett német partizánegységek tagjait – és a helyi németeket vádolták a robbantással, a város központjában pedig elszabadult az erőszak. Az utcákon ütlegelték, rugdosták a német civileket és lőttek is rájuk. Egy szemtanú beszámolója szerint a vasútállomás előtt egy civil ruhás kopasz cseh férfi a németeket okolta, miközben több személyt halálra vert a felhergelt tömeg aktív közreműködésével. A vérengzés egyik helyszíne az Edvard Beneš híd volt, ahonnan rá lehetett látni a lángoló raktárra és épületekre, és amelyen keresztül sok német épp hazafelé tartott a munkából. Az emberekkel teli hídról több személyt az Elbába löktek, majd a vízben fuldoklókra is lövöldöztek. Az említett szemtanú egy babakocsit is látott a vízbe repülni, majd utána egy nőt. Ústí egyszerre több részén gyilkolták vagy bántalmazták a németeket, igaz, volt, ahol a helyi hatóságok vagy jóindulatú csehek a védelmükbe vették őket. A hídon legalább 18 német nemzetiségű személy veszítette életét, a pogromnak a többiekkel együtt bizonyíthatóan 43 áldozata volt, de a becslések szerint számuk elérhette a 100 főt is. A későbbi német szövegekben több ezer halottat is emlegettek, ám ezt a számot nem sikerült hitelt érdemlően alátámasztani.
A mészárlást követő napon kormánybizottság érkezett Ústíba az események kivizsgálására. Ám hiába állt az élén maga a honvédelmi miniszter, Ludvík Svoboda és a belügyminiszter, Václav Nosek, nem derítettek ki semmit. Nemcsak hogy a wehrwolfok számlájára írták a robbanást, hanem a csehszlovákiai németeket is „ötödik hadoszlopként” emlegették, amely ellen – szovjet mintára – keményen kell fellépni. Egy hivatalos jelentés szerint a mészárlást egyenesen a németek „provokatív viselkedése“ váltotta ki. Mindez azt sugallta – a korabeli csehszlovák propaganda pedig felerősítette –, hogy a német lakosság továbbra is fenyegetést jelent a Csehszlovák Köztársaságra, és tartani lehet a határvidéki zűrzavar és bizonytalanság folytatódásától. A németek és a csehek együttélése már nem lehetséges, a viszály megszűnését pedig csak a németek kitelepítése hozhatja el. Ahogy az közismert, erre hamarosan sor is került: a potsdami konferencia áldását adta a csehszlovákiai németség áttelepítésére a németországi (és kisebb részben ausztriai) megszállási övezetekbe. Aussigból pedig néhány éven belül teljesen és véglegesen Ústí nad Labem lett.
A történtek háttere mindazonáltal még ma sem teljesen ismert. Az 1989-es rendszerváltásig a német szabotőrök akciójáról, majd utcai zavargásokról beszéltek, és csak utána kezdték el feltárni és bemutatni az események valódi lefolyását. Bár a német megszállás és a náci rémuralom évei alatt a csehekben felgyülemlett frusztráció részben akár magyarázatot is jelenthetne a pogromra, az újabb kutatások szerint a civil elkövetők között feltűnően sok volt a nem helyi. Egyes elképzelések szerint a németek elleni brutális fellépést előre eltervezték. Olyan dokumentumok nem kerültek elő, amelyekből kétséget kizáróan megállapítható lenne a robbanások oka (vagy felelőse) – de még ha baleset volt is, mindenképp kapóra jött a csehszlovák vezetésnek. Az erőszakos cselekedetek ugyanis mintegy igazolták a Szudéta-vidék instabilitását, amíg az továbbra is német többségű.
Noha nem Edvard Beneš adta ki az utasítást a vérengzésre, annak tágabb kontextusa mégis kapcsolódik a nevéhez. Nemcsak azért, mert ő volt akkor a köztársaság elnöke, hanem azért is, mert a háború alatti emigráns csehszlovák kormányzat vezetőjeként, később pedig az újjáalakuló állam fejeként nagy szerepe volt a szudétanémetek kitelepítésének eltervezésében és kivitelezésében. Az 1945 tavaszán kibocsátott kassai kormányprogram alapján az ún. Beneš-dekrétumok tették lehetővé a Csehszlovákia ellenségeiként megbélyegzett németek és magyarok jogfosztását, majd az előbbiek teljes és az utóbbiak részleges kitelepítését. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a 2010-es években egykori ústí-i németek leszármazottai levélben fordultak Ústí vezetéséhez, hogy nevezzék át a hidat – Pölzl nevét ajánlották –, de nem kaptak választ.
Beneš neve ugyan messze nem makulátlan a cseh történeti emlékezetben – a müncheni döntés elfogadásán és a németek kitelepítésén túl sokan azt is felróják neki, hogy a második világháború után gyengének bizonyult a kommunista előretöréssel szemben –, az ústí-i híd azonban továbbra is az ő nevét őrzi. Az emléktáblák közötti feszültséget pedig ma is érezhetik a történelem iránt érdeklődők.
Irodalom
František Emmert: Moderní české dějiny. Mladá Fronta, Praha, 2019.
Sidonia Dedina: Edvard Beneš, a likvidátor. Korona Kiadó, Budapest, 2004.
Hans Lemberg–K. Erik Franzen: Előzöttek. Hitler utolsó áldozatai. Canissa Kiadó, é. n.
A jelen szöveg a szerző „Nationality of a Region” című, a Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF) támogatásával (#62420010) folytatott kutatásának a része.
Címkép: a szerző felvétele (2024)
