Ezernyolcszáz évvel azután, hogy a római légiók vereséget mértek a dákokra, országukat pedig a birodalomhoz csatolták, Róma városa egy másolatot adományozott Bukarestnek és a román népnek a kis Romulust és Remust tápláló capitoliumi anyafarkas-szoborról.
A bronzból készült alkotást 1906. szeptember 7-én adták át ünnepélyesen az I. Károly román uralkodó trónra lépésének negyvenedik, a királyság kikiáltásának huszonötödik évfordulója alkalmából megrendezett Román Általános Kiállítás keretében. A közös latin gyökerekre utaló gesztus mögött – a tisztelgésen túl – az a törekvés is meghúzódhatott, hogy a vagy fél évszázada egyesült Olasz Királyság a latin kapcsolat révén is növelje kulturális és politikai befolyását Délkelet-Európában. Ez a szándék pedig feltehetően összecsengett a szintén vagy ötven éve három nagyhatalom árnyékában létrejött és mozgásterének tágítására törekvő Románia aspirációival is. Annál is inkább, hogy bár a hármas szövetség tagjaiként mindkét állam az Osztrák–Magyar Monarchia katonai szövetségese volt, az olasz és a román nemzeti eszme híveit összekapcsolták a Monarchia egyes területeit célzó, többé-kevésbé nyílt irredenta törekvések is.

Forrás: a szerző felvétele (2015)
Alig tíz év múlva, az első világháború során láthatóvá is vált ez a kapocs, amikor 1915-ben előbb Olaszország, majd 1916-ban Románia is megtámadta a Monarchiát. A szolidaritást tovább erősítette a háborús szövetség, majd a felbomlott Osztrák–Magyar Monarchia örökségén való osztozkodás, amely során az (új)latin kultúrát további területekre is ki lehetett terjeszteni – ténylegesen és jelképesen egyaránt. Ezt testesítették meg azok az újabb capitoliumi farkas-szobor másolatok, amelyek az 1920-as években érkeztek Romániába Olaszországból. Az elsőt már 1921 szeptemberében felavatták az akkor még túlnyomóan magyar lakosságú Kolozsváron, a főtéri Mátyás-szoborral szemben. Benito Mussolini fasiszta rezsimje folytatta ezt a gyakorlatot, és – ahogy azt Cristina Mazzoni, az anyafarkasról szóló monográfiájában írja – az 1920-as és 30-as években számos másolatot küldött az Olaszországgal potenciálisan rokonszenvező országokba. Egy reménybeli olasz–román „latin paktum” egyfajta zálogaként így került egy újabb farkas-szobor a bánsági Temesvárra is.
Az emlékművek funkciója egyértelmű volt: a román uralmat és a római szál révén annak történelmi legitimitását, egyúttal pedig a románok őshonosságát voltak hivatva jelezni az újonnan szerzett – és továbbra is vitatott – régiók akkor még nem igazán román jellegű urbánus tereiben. Ez volt a szerepe az Oroszországtól 1918-ban visszaszerzett Besszarábia központjában, Kisinyovban (Chișinău) az 1920-as évek közepén felállított emlékműnek is. A szobrok pedig idővel „önálló életre keltek”, és már nem csak olasz adományként kezdtek el terjedni, amit jól példáz a marosvásárhelyi emlékmű esete is, amelyet a bukaresti („első”) farkas másolataként készítettek el.

Forrás: Fortepan / Fortepan
A háborús idők azonban nem kedveztek a farkas-szobroknak. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után veszélybe kerültek az ottani román emlékművek is: az 1936-ban átadott szatmárnémeti farkasnak nyoma veszett, és míg a kolozsvárit Nagyszebenbe, a marosvásárhelyit Tordára menekítették a román hatóságok. Ám Románia hiába szerezte vissza az erdélyi területeket a második világháború végén, a kommunista hatalomátvétel következtében a román nacionalista jelképeket a marxista ideológia szimbólumkészlete váltotta fel. A román nemzeti eszme csak később, fokozatosan nyerhetett újra teret – elsősorban a szovjet elemek rovására –, és bár a kolozsvári farkas az 1960-as évek végén visszakerült az erdélyi város központjába, újabb példányok nem készültek ebben az időszakban.
Annál pozitívabb változással járt a farkas-szobrokra nézve a kommunista diktatúra 1989 végi bukása. A román nacionalizmus új hulláma új emlékműveket is hozott magával, köztük egyre több capitoliumi farkast is, kiváltképp Erdélyben, a románság latin származásának feltételezett bölcsőjében. Ezzel a nemzeti reneszánsszal is magyarázható, hogy Erdélyben húsznál is több farkas-szobrot emeltek – vagy állítottak vissza –, a magyar határhoz közeli Szatmárnémetitől az érchegységi Brádon át a barcasági Brassóig. De még a Kárpátokon túlra, a moldvai Galați-ra és a dobrudzsai Constanțába is jutott egy-egy. (Sőt: ugyanez a nemzetközi kontextus és korszellem tette lehetővé azt is, hogy az 1944 után a Szovjetunióba reintegrált besszarábiai/moldovai Kisinyov farkasa – pontosabban annak másolata – 1990 végén újra visszakerüljön az akkor még Moldáv SzSzK fővárosába.)
A romániai farkas-szobrok elhelyezését általában a helyi vezetés vagy valamilyen egyesület kezdeményezte, de találni magánszemély által szponzorált alkotást is, mint például Naszód vagy Dés esetében. Ani Sandu újságíró egy 2010-es cikkben – a segesvári főépítészre hivatkozva – úgy fogalmazott, hogy a kilencvenes években minden olyan Maros megyei település kapott egy-egy capitoliumi emlékművet, ahol az erdélyi nacionalista Román Nemzeti Egységpárt adta a polgármestert. Ez tehát tudatos identitáspolitika volt a Maros mentén és a Székelyföld peremén; ekkor – 1994-ben – emeltek farkas-szobrokat például Radnóton és Szászrégenben.

Forrás: a szerző felvétele (2014)
Ezt a folyamatot az 1990 utáni erdélyi magyar nemzetépítés szimbolikus vetülete is gerjesztette. A magyar és székely vonatkozású jelképek gyarapodása, különösen a magyar jellegű Székelyföldön feltehetően inspirálta a régió szomszédságában lévő román települések vezetőit. A ma már román többségű, de egykor szász vagy magyar jellegű városok közterein így fokozatosan egyre több román emlékmű és nagyméretű román trikolór, továbbá farkas-szobor tűnt fel, mint például Dicsőszentmártonban és Segesváron (1992), Marosludason (1995), Brassóban (1999) vagy Négyfaluban (Szecseleváros, 1999).

Forrás: a szerző felvétele (2009)
A Székelyföldet viszont mindmáig inkább elkerülték a capitoliumi farkasok. Két kivétellel, amelyek közül az elsőt maga Marosvásárhely, az egykori Marosszék központja és a Székelyföld legjelentősebb városa képezi. (Igaz, a korábban Székelyvásárhely nevet viselő várossal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy már a modernizáció felfutásával távolodni kezdett a döntően rurális-kisvárosi székely régiótól, ami a XX. század második felében tovább gyorsult.) Marosvásárhelyen a húszas években állítottak emlékművet „a latinságnak”, a város ambiciózus román polgármestere, Emil Dandea első hivatali ideje alatt. Virgil Pană Emil Dandea – egy móc polgármester Marosvásárhelyen című könyvéből kiderül, hogy bár Dandea az impériumváltást követően Kolozsvárt kezdett el ténykedni, de 1922 végén kinevezték Marosvásárhely polgármesterévé, ahol lendületes munkába kezdett a „román ügy” érdekében. Működését román részről a magyar Bernárdy Györgyéhez szokták mérni, szobra ma az egykori görögkatolikus katedrális előtt áll. Noha a húszas években a város lakosságának még csak alig 15%-a volt román nemzetiségű (az 1920-as román összeírás szerint), az új polgármester kiemelten kezelte a románság szimbolikus térfoglalását, és több kolozsvári tervét is „magával hozta” a Maros partjára. Az egyik Avram Iancu lovas emlékművének az ötlete volt – a szobrot 1925-ben állították fel a főtéren –, de Dandea azt is fontosnak tartotta, hogy Kolozsvár után Marosvásárhely is megkapja a maga capitoliumi farkasát.
Dimitrie Poptămaş irodalomtörténész, a Maros megyei könyvtár egykori igazgatója cikkében kifejti, hogy a szobor elkészítésének feladatával Ioan Schmidt Faur szobrászt bízták meg, aki a bukaresti emlékművet vette mintául. A majdnem két és fél méter magas talapzatra állított, a LATINITĂŢII – ORAŞUL TÎRGU-MUREŞ – 1924 („A latinságnak, Marosvásárhely városa, 1924”) felirattal ellátott emlékmű az akkori városháza (ma prefektúra) előtti kis parkba került. Az ünnepélyes avatásra 1924. május 23-án (a régi naptár szerint május 10-én) került sor, Dandea pedig beszédében hangsúlyozta, hogy az emlékmű „latinságunk tudatát jelképezi, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a román nép megőrizze nemzettudatát és ekképp évezredes ideálunk megvalósításához [is hozzájárult]… Ha a román nép egészen a Nagy Egyesülésig tudatában volt latinságának, annál inkább lelkesít ma minket a múltunk… És ahogy a múltban a Romulust és Remust szoptató anyafarkas vigasztalt bennünket szenvedéseinkben, emlékeztetve ügyünk igazára és nemes eredetünkre – csakúgy, mint ahogy most is emlékeztet minket nemzetünk származására és kiválóságára –, latinságunk eme bronz jelképe minden állampolgár szemében a román nemzet öntudatos hatalmának a szimbóluma is lesz, amely reintegrálta ősei régi tartományát, Daciát, és azt nagylelkűen, igazságosan, egyúttal pedig méltósággal igazgatja…”

Forrás: multihobby.ro
A vadonatúj farkas-szobornak olyan nagy jelentőséget tulajdonított Dandea, hogy a második polgármestersége idején, az – egyébként általa szerkesztett – Glasul Mureșului nevű helyi román hetilap egyik számában „Marosvásárhely román uralom alatt” címmel megjelent összegzésében is büszkén hivatkozik rá mint „régiségünk és ellenállásunk jelképére ezeken a vidékeken”.
Az emlékmű azonban csak alig több mint tizenhat évig állt a helyén. 1940 szeptemberében, a második bécsi döntés kihirdetése után ugyanis a román vezetés jobbnak látta átszállítani a Romániánál maradt Tordára, és ott is maradt egészen Ceaușescu bukásáig. Ezt követően marosvásárhelyi román értelmiségiek már 1990 tavaszán felvetették, hogy vissza kellene állítani az emlékművet, ami végül 1991 végén vált valóra. A szobrot a román nemzeti ünnep előestéjén, 1991. november 30-án avatták fel újra az eredeti helyén. A gyulafehérvári ortodox püspök beszédében rámutatott, hogy „Nem lehetett alkalmasabb pillanatot választani a nemzeti ünnep előestéjénél. Tudjuk, milyen lelki töltettel bír az anyafarkas emlékművének hazatérése. Az Egyház hódolattal emlékszik meg erről az eseményről, és a nemzet és ország iránti szeretet megőrzésének tiszta gondolatát tolmácsolja. A mai ünnep a lelki erősödés eszköze. Egy nemzetünk, egy hitünk, egy törvényünk van. Őrizzük meg, ami szent!”
Az anyafarkas és az ikerpár marosvásárhelyi szobrának visszahelyezése a városban zajló magyar–román szimbolikus versengés egyik epizódjának is tekinthető. A nagy-romániai állapot helyreállítása ebben az értelmezésben kétségkívül román sikernek számít, hiszen a szobor a magyar szecesszió pazar emlékei – a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett egykori városháza és kultúrpalota – között a román nemzetépítés diadalát demonstrálja.

Forrás: a szerző felvétele (2016)
A „tordai száműzetéshez” ugyanakkor egy érdekes történet is kapcsolódik. Ani Sandu már említett cikkében két történészre is hivatkozik, akik közül az egyik szerint a Marosvásárhelyre visszakerült szobor nem is az eredeti, mert azt a tordaiak megtartották maguknak, és az ma is Tordán látható. A másik szakember azonban azt állította, hogy Torda városa igenis visszaszolgáltatta az eredeti példányt, és Torda számára csak egy újabb másolat készült róla. A cikkben a közeli Dicsőszentmárton akkori polgármestere az utóbbi verziót erősítette meg, mivel emlékezett rá, hogy hazaszállítása előtt az eredeti szobrot először egy dicsőszentmártoni üzemben tisztították meg. Azt is hozzátéve, hogy annyira megtetszett neki az emlékmű, hogy 1992-ben az ő városában is felállították a másolatát.
A Hargita megye északi részén fekvő Maroshévíz (Toplița) a túlnyomóan magyar lakosságú megye kevés román többségű településeinek az egyike. Vezetése stabilan román, így egyfajta helyi román központként működik a székelyföldi megyén belül. A még a nyolcvanas években építeni kezdett új, monumentális kulturális-közigazgatási palotáját a 2000-es évek végére fejezték be, és a városközpont rendezésével párhuzamosan, 2010. július 19-én, a Miron Cristea Napok keretében leleplezték a capitoliumi farkas-szobrát is. A többek közt Ioan Selejan, Kovászna és Hargita ortodox püspöke és Mircea Dușa, a képviselőház akkori alelnöke (egyébként a város szülötte) jelenlétében átadott, rézből készült szobor talapzatának elülső oldalán egy Traianus római császárt, míg a hátsón egy Decebal dák uralkodót ábrázoló dombormű is helyet kapott.
Az Informația Harghitei román napilap részletesen beszámolt ez eseményről, idézve Ilie Șandru helyi történész-publicistát is, aki külön kiemelte, hogy „Maroshévíz az egyetlen város Hargita megyében, amely rendelkezik a latinságnak e jelképével”, hozzátéve, hogy jóllehet már vagy harminc éve kezdeményezték a szobor elhelyezését, ezt csak most sikerült megvalósítani. Ioan Selejan püspök, „a Hargita és Kovászna megyei románok szellemi vezetője” pedig beszédében arra mutatott rá, hogy ez az emlékmű „nemzeti méltóságunk szobra, mert ez volt a történelmünk, ez volt népünk sorsa: hogy testvérekké váljanak, hogy egyesüljenek azokkal, akik Rómából jönnek. Büszkék vagyunk erre, és megőrizzük az édes latin nyelvjárást a kultúránkban és a nyelvünkben. Ma ugyancsak a latin nyelv nyelvtanával és szerkezetében imádkozunk az Úrhoz. Valójában, ahogy mondják, mi, az országunk egy szláv tenger által körülölelt latin sziget.”

Forrás: Informația Harghitei 2010. július 21.
A székelyföldi interetnikus viszonyokról és a magyar–román együttélés sajátos dinamikájáról ugyanakkor sokat elmond a szoboravatás „magyar visszhangja”. A Maroshévíz számos román emlékműve mellé felzárkózó capitoliumi farkas-szobor kétségkívül gazdagította a román szimbolikus teret, átadása így a román térfoglalás újabb lépéseként is érzékelhető. Legalábbis így érzékelhette Hargita megye magyar többségű vezetése. Nem sokkal később ugyanis egy regionális román lap arról számolt be, hogy a megyei vezetés sürgősen kérte a maroshévízi városházát: mutassa be az új emlékmű engedélyezésével kapcsolatos dokumentációt. A már említett Ilie Șandru szerint a kérés mögött feltehetően egyes maroshévízi magyar vezetők álltak. Ők – vélte Șandru – így kívántak visszavágni a helyi, Urmánczy Nándor nevét viselő egyesület statútumában foglalt „román- és alkotmányellenes” kitételek elleni román fellépésért. Șandru a Székelyföldön állított különféle „magyar nacionalista és irredenta” emlékművek példáival (vasszékely, Wass Albert, trianoni kereszt stb.) mutatott rá a kettős mércére és a románok újabb diszkriminációjára, felsorolva az ismert román nemzetvédő érveket. Az ügynek mindenesetre nem lettek komolyabb következményei, „Hargita megye egyetlen capitoliumi farkasa” pedig azóta is összeköti a dák és római ősöket a Gyergyói-medence északi csücskében.

Felhasznált irodalom
Virgil Pană: Emil A. Dandea – un moț primar la Târgu-Mureș. Editura Ardealul, Târgu-Mureș, 2012.
Dimitrie Poptămaş: Monumentul „Latinităţii” din Târgu-Mureş. In: Philobiblon mureşean – o viaţă printre oameni şi cărţi. Biblioteca Judeţeană Mureş, Târgu-Mureş 2003. 206–207.
Cristina Mazzoni: She-wolf: the story of a Roman icon. Cambridge University Press, New York, 2010.
Ani Sandu: Lupoaica la români. DoR 3. (2010)
Glasul Mureșului 1936. szeptember 13. 1., 4.
Cuvîntul liber 1990. május 29. 1.
Cuvîntul liber 1991. december 3. 1–2.
Ilie Şandru: Cine s-a speriat de colţii Lupoaicei latine din Topliţa? Condeiul Ardelean 186. 2010. október 8–14.
Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–2002)
http://statisztikak.erdelystat.ro/adatlapok/marosheviz/1393
Nyitókép: A marosvásárhelyi farkas-szobor. Forrás: a szerző felvétele (2009)