Amikor még a magyarok és a szlovákok is büszkék voltak rá
A dualizmuskori Magyarország egyik legkalandosabb életútja kétségkívül a Nyitra vármegyei Košariskón született Milan Rastislav Štefániké. Az 1880-ban született Štefánik Pozsonyban, Sopronban, majd Szarvason járt gimnáziumba, s ez utóbbi helyen érettségizett is le. Ám a szlovák nemzeti mozgalom egyik legfontosabb családjába születő férfi ezután emigrált, és húsz évvel később, az első világháború alatt ő játszotta az egyik legfontosabb szerepet abban, hogy az antanthatalmak támogassák Csehszlovákia létrehozását – és így az Osztrák-Magyar Monarchia szétverését.
Az ezt megelőző éveiben, még huszonévesen, egyébként gyenge francia nyelvtudással csillagászkarriert épített Franciaországban. Nem volt még harminc éves sem, amikor már bejárta szinte az egész bolygót: napfogyatkozást figyelt meg Afrikában és Ázsiában, csillagvizsgálót alapított Tahitin, ahol nem mellesleg Paul Gauguin hagyatékát is összegyűjtötte. Emellett francia érdekszférába vonta Ecuadort, pilótaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a katonai meteorológiában, világjáróként hatalmas fénykép-, néprajzi és természettudományi gyűjteményt állított össze, de emellett az etikettet jól ismerő gavallér, minden kutyát megsimogató állatbarát és lelkes bűvész is volt. Bár ezen témák mindegyike szintén megérdemelne legalább egy külön cikket, érdemes megismerni Štefánikot mint hegymászót is. Ugyanis ez pályafutásának az a rétege, amikor – alighanem életében utoljára – nemcsak a szlovákok, de magyar ismerősei, egykori magyar környezete is büszke volt rá.
Egy tornából felmentett hegymászó
Milan Rastislav Štefánik volt az első szlovák, aki 1905-ben, egy francia csillagászati megfigyelő expedíció során megmászta Európa legmagasabb csúcsát, a 4809 méter magas Mont Blanc-ot. Ez ráadásul még nagyobb teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy egyébként egy kifejezetten alacsony termetű, gyenge fizikumú, egész életében betegeskedő, számos műtéten is átesett férfiról van szó, aki gimnáziumi évei alatt, 1890 és 1898 között többnyire felmentést kapott tornaórán. Amikor mégis leosztályozták ebből a tantárgyból, az kivétel nélkül – az egyébként kizárólag négyesekből, ötösökből álló átlagát lerontó – elégséges volt.
A szarvasi gimnázium büszkesége
Amikor Štefánik 18 évesen, 1898-ban elhagyta Magyarországot, és Prágában kezdett el tanulni, szinte minden kapcsolatot megszakított szülőhazájával. Rokonain és szlovák barátain kívül szinte senkivel sem tartotta a kapcsolatot, sem addigi ismerőseivel, sem osztálytársaival, sem pedig barátaival vagy tanáraival. A Mont Blanc meghódítása azonban változtatott ezen: 1905 nyarán ugyanis szinte özönleni kezdtek a szarvasi postára azok a képeslapok, amelyeken Štefánik üdvözletét küldte a hegymászás előtt, illetve a szerencsés visszaérkezés után egykori tanárainak, szállásadó gazdáinak, osztályfőnökének, sőt még diákkori szerelmének is. Kedves matematikatanára, Neumann Jenő például lelkesen így írt neki: „Tisztelt Barátom! Az, hogy tanulmány útja közben úgy mint a végén megemlékezett régi tanárairól, bizonyítéka annak, hogy nem csak a szaktudományban lett a szarvasi főgymn. egyik büszkesége, de szívének nemessége, erkölcsi ereje is megfelelő lépést tartott a studiumokban való előhaladással. Isten áldását kívánva további munkálkodására vagyok szeretettel és tisztelettel Neumann Jenő.”
Egy aggódó apa
Nem volt azonban mindenki ilyen lelkes, amikor hírét vette, hogy Štefánik útra kelt a francia–olasz határon álló hegycsúcs felé. Számos családi levelét ismerjük ebből az időszakból, 1905 nyaráról. Testvérei ugyan egyáltalán nem említik leveleikben, szülei azonban annál gyakrabban. Édesapja, a košariskói lelkész, Pavel Štefánik (1844–1913) egy hosszú levélben próbálta lebeszélni fiát a szerinte bizonyosan végzetes útról. „Tervbe vett utad a Montblancra szorongással és félelemmel tölt el engem” – kezdi az idősödő lelkész, aki azonban inkább az észérveket sorolja, semmint fia lelkiismeretére vagy érzelmeire próbálna hatni. Az olvasott, nagy könyvtárral rendelkező pap ugyanis kifejti: „Eléggé jártas vagyok az alpesi turizmus szakirodalmában ahhoz, hogy el tudjam képzelni és fel tudjam mérni az ott utazók életét és egészségét fenyegető veszélyeket.” Az apa ugyanis attól fél, hogy tudományos előrehaladása miatt fia túl sokat kockáztatna: „[Az út] gradus ad parnassumként szolgálna tudományos körökben. De, drága fiam, gondolj Horatius szavaira: quid valeant humeri, quidque recusent. [kb. mire képesek a vállak, és mit nem bírnak el]”. Pavel Štefánik végső érve azonban fia bizonytalan egészségi állapotán alapult: „Hiszen ha fizikailag teljesen egészséges lennél, és olyan teljesen normális és hibátlan tüdő- és szívszerkentyűd lenne, mint például nekem, akkor egy pillanatra sem tartanálak vissza ettől a kockázatos vállalkozástól.” Az 59 éves férfi viszont arra figyelmezteti fiát, hogy még csak félig gyógyult meg, és ezért „nagyon valószínű, hogy a hegyekbe vezető út közepéről félholtan kell majd visszahozni téged – és aligha gyógyulnál fel többé egy ilyen katasztrófa után.” Hozzáteszi azt is az aggódó apa: „Nem is tudom, hogy a szemed kibírna-e egy ilyen próbát. A gyengén látók a részleges vagy teljes vakságot kockáztatják a Montblancon.” A lelkész épp ezért azt állítja, hogy „valószínűleg egészségeddel, vagy talán akár az életeddel kellene fizetned ezért.” Arra kéri a fiát, hogy keresse fel az orvosát, aki minden bizonnyal kategorikusan megtiltja majd az expedícióban való részvételt.
Milan Rastislav Štefánik vakmerő tervét nem hagyhatta szó nélkül az édesanya sem, de ő más eszközökhöz folyamodott, és elsősorban fia érzéseire és lelkiismeretére próbált hatni az apa észérveivel szemben. Ahogy fogalmazott: „Milanenko, drága gyermekem. Olvastam Apus levelét, amit a legutóbb írt neked, idéz ott filozófusokat meg a görög mitológiából – ilyet én nem fogok és nem tudok tenni, csak azt írom le, amit az érzéseim diktálnak nekem, és te megértesz majd.”
Azonban mind az atyai észérvek, mind az anyai érzelmek eszköztára kevésnek bizonyult, s következő levelük már akkor érkezett meg Franciaországba, amikor fiuk a csúcsokat ostromolta. „Most már csak imáinkat küldjük az Úrnak, hogy ő maga oltalmazzon meg veszélyes utadon, és szerencsésen hozzon vissza téged.”
A harmadik levele nem is kezdődhetne másképp az evangélikus papnak, mint hogy „Végtelenül örülünk a Montblancról való szerencsés visszatérésednek, és buzgó imáinkban köszönetet mondunk az Úrnak, hogy Szent angyalainak védelmében megóvott Téged veszélyes expedíciód során az örök hó és jég, a viharok, lavinák és szédületes szakadékok vidékein. Bizony sokat aggódtunk érted, míg meg nem kaptuk legutóbbi leveled.” Az aggodalom egyébként ekkor már lassan átváltott mérhetetlen büszkeségbe: „No, legalább röviden mesélj nekünk a Montblancról hozott tapasztalataidról és benyomásaidról. A szlovák közvélemény rendkívül kíváncsi és büszke rád, amit a tudományos téren utaddal elértél.” Az apa persze büszkén mutogatta ismerőseinek a fia képeslapjait, amelyeket az egyik szerkesztő ismerőse egy kalendáriumban közölni is akart.
Štefánik életpályájára jellemző volt, hogy járatlan utakat járva elsőre kockázatos, életveszélyes vagy csak szimplán elérhetetlen célokat tűzzön ki maga elé, amelyeket aztán sokszor szinte a legnagyobb könnyedséggel ért el. A Mont Blanc megmászásával nem csak a „szlovák közvélemény”, de még egykori magyar környezete, tanárai csodálatát is kiváltotta.
Az írás a Historická Revue 2023/5. számában megjelent, „Milan Rastislav Štefánik na Mont Blancu” című cikk rövidített, magyar nyelvű változata.
Kép: A Mont Blanc a Brenva-gleccserrel. Courmayeur, Olaszország, 1936. Forrás: Fortepan / MZSL / Ofner Károly