1848-ban az áprilisi törvények alapjaiban formálták át az addig rendi alapon szerveződő magyarországi társadalmat. E rendelkezések között is a legfontosabbak egyike volt a választójogi törvény, amely a korábbi időszakkal szemben széles tömegeknek adott szavazati jogot. Addig ugyanis főképp a nemesség vehetett részt aktívan a politikai életben, ám 1848 áprilisa után már Magyarország felnőtt férfi lakosságának jelentős hányada volt választó és egyben választható. Mindez – elméletileg – a szlovák nemzeti mozgalom előtt is számos új lehetőséget nyitott meg, hiszen a korábbiakhoz képest immár komoly esélyük volt arra, hogy politikai törekvéseiket Magyarország legfontosabb politikai intézményrendszerén, a népképviseleti országgyűlésen belül jelenítsék meg.
Politika: nemesi monopólium?
A Magyarországon 1848 tavaszáig működő rendi országgyűlés jelentősen különbözött attól a törvényhozási szervtől, amit ma általában országgyűlésnek nevezünk. A rendi országgyűlés alapvetően egy premodern, a polgárosodás és a modern nemzeti eszme megjelenése előtti intézmény volt, és elsősorban a nemesi vármegyék politikai reprezentációjának biztosított keretet. Ahogy Tibor Pichler szlovák filozófus írja: „A magyarországi politikai kultúrát hagyományos értelemben az uralkodó (korona) és az országot képviselő nemes nép strukturális dualizmusa jellemezte, akik az országgyűlésen tárgyaltak és egyezkedtek.” A politika tehát Magyarország rendi társadalmában alapvetően a vármegyei nemesség monopóliuma volt.
Ez változott meg radikálisan 1848-ban. Bár a nemesek és a korábbi városi polgárok nem veszítették el politikai jogaikat, a választópolgárok közé került minden 20 évnél idősebb, önálló, gyámság alatt nem álló és büntetlen férfi, akinek volt vagy egy, legalább 300 ezüstforintot érő háza vagy egy negyed telke. Választójogot kaptak továbbá a legalább egy segéddel dolgozó kézművesek, a kereskedők és gyárosok vagy azok, akiknek legalább 100 ezüstforint évi jövedelmük volt, illetve mindezektől függetlenül a sebészek, ügyvédek, mérnökök, tanárok, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek és jegyzők. Mindez azt jelentette, hogy a felnőtt férfi lakosság közel negyede bírt szavazati joggal az új törvények szerint. Az első népképviseleti országgyűlésen tehát a korábban sokszor csak néhány tucat, legfeljebb néhány száz fő által választott követek helyett immár sokezer választó által küldött képviselők szereztek mandátumot.
Az ekkor a szlovák nemzeti mozgalom élén álló Ľudovít Štúr, aki maga is jelen volt az utolsó rendi országgyűlésen, lelkesen így írt a változásról: „Ettől az időtől kezdve már nemcsak a birtokos nemesség küld majd követeket az országgyűlésbe, mint korábban, hanem az egész ország lakói küldenek majd követeket, és a mi népünk is megválasztja majd a saját követeit, olyan képviselőket, akik ismerik a szükségleteiket, akik jó szívvel gondolnak rájuk.” Sőt, Štúr azt is pontosan érzékelte, hogy ez a változás milyen fontos lehet épp a szlovák nemzeti mozgalom és a szlovák társadalom szempontjából: „olyan követeket kell keresnünk, hogy a következő országgyűlésre megválasszuk őket, akik úgy az országunk, ahogy felénk is jó szívvel fordulnak, akik nem hoznak szégyent nemzetünkre, hanem látva nagy elmaradottságát, művelésének szükségességét elismerik.” A választásokkal kapcsolatos praktikus teendőkről is beszélt Štúr: „Meggyőződésünk, hogy embereink gondoskodni fognak arról, hogy megtanítsák azokat, akik a környezetükben szavaznak, és még nem tudják, hogyan kell jól átgondolni a dolgokat és kiismerni az embereket. Aki kér, annak adatik, és aki kopogtat, az előtt ajtót nyitnak, ez az aranyigazság. Ezt kell tennünk, és szégyen lenne ránk nézve, és nevetség Isten és a világ előtt, ha még kéréseinkkel sem tudnánk férfiasan fellépni.”
Štúr reménye nem volt alaptalan. Az új választási törvény ugyanis csak a szinte kizárólag szlovák lakosságú területeken is húsz választókörzetet hozott létre. Saját népképviselőt küldhetett több, szlovák lakosságú bányaváros, míg Trencsén vármegye nyolc, Árva, Liptó és Turóc kettő-kettő, Zólyom három követtel képviseltethette magát az országgyűlésen.
A „tót Robespierre” és társai
Ám ha megnézzük az 1848 kora nyarán megtartott első népképviseleti országgyűlési választásokon mandátumot szerzett képviselőket, kiderül, hogy bár volt köztük néhány szlovák anyanyelvű személy (Jozef Jakubik a rózsahegyi, Lukáš Mačay az újbányai, Martin Majerčák a bobrói, Mikuláš Martinček a kiszucaújhelyi, František Sidor a galgóci körzetből vagy a követtársai által csak „tót Robespierre”-nek gúnyolt František Majerčík), a szlovák nemzeti mozgalomhoz kötődő képviselő egyáltalán nem jutott be az országgyűlésbe. A képviselőjelöltek közül is csak egyvalaki volt, aki elkötelezett szlovákként próbált meg mandátumot szerezni, igaz, sikertelenül – Eugen Gerometta, Trencsén vármegye nagybiccsei(Bytča) választókörzetében. Hogy Štúr és követői miért nem éltek a lehetőséggel, illetve az új törvények által biztosított jogukkal, és miért nem tettek végül kísérletet sem arra, hogy szlovák népképviselőként mandátumot szerezzenek, azt ma már nehéz lenne rekonstruálni. Gerometta választásának a története azonban talán fényt vethet erre a kérdésre: az ő ügyét azért érdemes részletesebben is bemutatni, mert nagyon pontosan megmutatja, hogy elméletileg milyen esélyei voltak a szlovák nemzeti mozgalomnak arra, hogy a magyar politikai rendszeren belül, a magyar országgyűlésben a szlovák nemzeti közösség, a szlovák nemzeti társadalom érdekeit reprezentálja, és hogy ez miért nem működött a gyakorlatban.
Az egyetlen szlovák képviselőjelölt
Eugen Gerometta egy Itáliából Magyarországra vándorolt olasz család leszármazottja volt. Apja Zsolnán telepedett le, sikeres kereskedő, majd városi szenátor, végül zsolnai bíró és polgármester lett. Az 1819-ben született Eugen Gerometta először szülővárosában, majd a magyar nyelv elsajátítása végett Komáromban járt gimnáziumba. Ezt követően katolikus papnak tanult először Nyitrán, majd Pest-Budán. Saját visszaemlékezése szerint pesti évei alatt, egy konfliktus után tudatosodott benne szlovák identitása. Nem sokkal később, immár nagybiccsei káplánként felvette a kapcsolatot Štúrral és körével. Részt vett a Tatrín megalapításában, a Štúr által szerkesztett első szlovák nyelvű politikai lapnak, a Slovenské národné novinynek pedig az egyik legaktívabb katolikus szerzője volt. Hosszú cikket írt például Zsolna városáról. Ez az 1846-os írás azért is különösen fontos, mert Gerometta – a szlovák sajtóban az elsők között – komolyabban foglalkozott benne a választójog kiterjesztésének, a népképviseletnek a kérdésével. Gerometta szerint a legjobb az lenne, ha a jobbágyság is küldhetne képviselőket az országgyűlésbe, de ha erre még nem érkezett is el az idő, legalább a szabad királyi városoknak lehetne nagyobb politikai súlyuk. Nézetei a magyar centralisták álláspontjához álltak közel, ugyanakkor cikkéből arra is következtethetünk, hogy a népképviseletben nemcsak a politikai és társadalmi problémák, hanem a nemzetiségi konfliktusok feloldásának lehetőségét is látta.
Geromettát tehát kifejezetten foglalkoztatta a képviselőség gondolata. Ő volt az is, aki 1848 áprilisában szlovákra fordította és a nép előtt kihirdette az áprilisi törvényeket Trencsén vármegyében – nem csoda, hogy egyből felmerült a neve nagybiccsei képviselőjelöltként. Volt ráadásul még egy fontos tényező, amely azt valószínűsítette, hogy választókerülete egyöntetűen Gerometta mögött áll majd, mégpedig az, hogy szlovák elkötelezettségével párhuzamosan lelkesen kiállt a magyar reformmozgalom, az 1848 márciusában hatalomra került magyar liberálisok mellett is. Megyéjében a legaktívabb reformpárti ellenzékiként tartották számon (még a titkosszolgálati jelentések is részletesen kitértek rá), és gyakran publikált magyar hírlapokban, még a Kossuth-féle Pesti Hírlapban is. Mindez azt valószínűsítette, hogy a helyi „magyar párt” képviselői sem gördítenek akadályt az útjába.
Ám a választás napján Gerometta nemesi ellenjelöltje, Marsovszky Bernát, a megye apparátusával együttműködve pánszlávizmussal vádolta meg Geromettát, a nagybiccsei káplán feltehetően többségben lévő szavazóit pedig egy századnyi katonasággal kergette szét. Gerometta óvást nyújtott be a Marsovszkyék által ily módon elcsalt választás ellen, hívei petíciókat küldtek a belügyminisztériumba, és kiállt mellette a nyitrai püspök is. Számos tanúval igazolta maga Gerometta is, hogy a vádak nem igazak, és a belügyminisztériumi vizsgálat is erre a következtetésre jutott. Mégsem történt az ügyben semmi, a háborús zűrzavar közepette pedig végleg elfelejtődött az eset. Gerometta ezután 1887-ben bekövetkezett haláláig már semmilyen politikai ügyben, sem magyar, sem szlovák oldalon nem exponálta magát.
Eugen Gerometta választásának a története túlmutat önmagán. Megmutatja, hogy a szlovák értelmiségiek nem indultak volna eleve feltétlenül a vesztes pozíciójából a választásokon: ha választókerületükben ismertek és népszerűek voltak, akár még a győzelemre is esélyesek lehettek. A választás végkimenetele ugyanakkor azt is szemlélteti, hogy a szlovák nemzeti mozgalomhoz kötődő értelmiségi megválasztását alkalomadtán még akkor is könnyűszerrel megakadályozhatták ellenfelei, ha az illető egyébként felkészült és népszerű jelölt volt, és ezen nem segített még az sem, ha az illetőt nem csak a szlovák mozgalom, de a liberális reformtörekvések híveként is számon tartották.
Szakirodalom
Tomáš Adamčík: Biografický výskum bratov Eugena a Jána Miloslava Geromettovcov. In: Ľudia a dejiny – historická biografia a jej miesto v historiografii, 1. vyd., Košice, Univerzita Pavla Jozefa Šafárika. 2016. 71–83.
Tomáš Adamčík: Eugen Gerometta. Kňaz s dušou politika. In: Ján Golian, [Ne]obyčajný život farára. Banská Bystrica, Society for Human Studies, 2018. 46–74.
Tomáš Adamčík, Slávnosť slobody v Bytči a ďalšie politické vystúpenie Eugena Geromettu v revolučnom roku 1848 (Mestečko Bytča a verejné aktivity Eugena Geromettu v revolučnom roku 1848). In: Stretnutie mladých historikov. Košice, Univerzita Pavla Jozefa Šafárika v Košiciach – Acta facultatis Philosophicae Universitatis Šafarikianae, 2015. 84–93.
Demmel József: „én is szlovák születésű vagyok” Eugen Gerometta pesti egyetemi évei (1837-1841). In: Mélységes mély a múltnak kútja. Művelődéstörténeti tanulmányok. Budapest, ELTE-BTK, 2009. 14–41.
Demmel József: Egy trencséni választás históriája. A pánszlávizmus vádja és a valóság. Aetas, 2006/2-3. 109–131.
