A Közép-Európa Kutatóintézet első 2022 őszi rendezvénye a környezeti problémákat tárgyaló beszélgetéseink sorába illeszkedik. Folytattuk azt a kísérletet is, melynek során igyekszünk tudományágakat összekötve, a humán környezettudomány nézőpontját felvéve tárgyalni a „zöld” kérdéseket.
A 2022. áprilisi rendezvényünk végén Éltes Barna képzőművész javasolta, hogy térjünk ki a szakralitás tájképátalakításban játszott szerepére. Akkor erre már nem jutott idő, 2022. szeptember 22-én azonban antropológia és a humán geográfia szemszögéből úgy vizsgáltuk az ember és állatok közötti viszonyt, hogy rákérdeztünk a szakrális és a profán viszonyára is.
A mostani rendezvénynek több célja volt: az ismeretterjesztés mellett be kívántuk mutatni, hogy a tudásterületek szemléletbeli különbségeket eredményezhetnek a környezeti-ökológiai kérdések és konfliktusok vizsgálata kapcsán. Az is fontos szempont volt a téma kiválasztásakor, hogy hangsúlyozzuk az állati viselkedésben jelentkező esetleges változások jelenkori fontosságát. Végül azt is igyekeztünk tisztázni, hogy miben áll a „bennszülöttség” fogalma.
Egyik vendégünk, Nagy Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz − Kulturális Antropológia tanszékének vezetője közel három évtizede kutatja a nyugat-szibériai olajmezők között élő hantik életét. Legutóbbi két kötete közül az egyik, a Pécsi Egyetem publikációs díjával is jutalmazott Egy folyó több élete. Hantik és oroszok a nyugat-szibériai Vaszjugán mentén az egy régióban élő emberek és viszonyuk különböző olvasatait vázolta, míg a Medvék, vadászok, történetek. A medve és az ember a Vaszjugán mentén a medvék és a helyi közösségek viszonyát tárgyalta.
Amint a kutató elmondta, a néprajz már sok évtizede felfigyelt a hantik medvékkel kapcsolatos kifinomult, helyenként még ma is megfigyelhető rítusaira, őt azonban a profán és a szakrális viszonya elsősorban a gyakorlati tevékenységek szempontjából érdekli. Éppen ezért utóbbi kötetének közvetlen kontextusát a medvevadászat korlátozása és visszaesése nyomán bekövetkező medveveszély növekedése adja. Arra a kérdésre válaszolva, hogy a környezeti kérdések iránti érdeklődés hogyan formálja a tudományágak közötti viszonyt, a professzor kiemelte, annak ellenére, hogy az ember–állat kapcsolat mint téma jelenleg egyre népszerűbbé válik, ez a kulturális antropológia tekintetében inkább újrafelfedezett témának nevezhető, hiszen a tudomány századfordulós klasszikusai nagyon is tudatában voltak annak, hogy a természeti környezet és a társadalom közötti kapcsolat a közösségek létezésének egyik kulcsa.
Megtudtuk, hogy az általa vizsgált nyugat-szibériai, közigazgatásilag az oroszországi Tomszki Régióhoz tartozó területen a medvék és emberek területei nem különülnek el egymástól, sokkal inkább közösen használt tájakról van szó, sőt gyakran közösen használt utakról is. Ezt a helyzetet a helyi közösségek veszélyként élik meg, de nem tekintik tragédiának. Sőt, bíznak abban, hogy egy erőteljes medve képes „rendet tartani” az adott erdőrészletben. Ez nemcsak azt jelenti, hogy korlátozza a sarjakat lelegelő szarvasok számát, de azt is, hogy megakadályozza „idegen”, a viselkedési normákat nem ismerő medvék megjelenését. Ezek az idegenek ugyanis a helyiek elképzelése szerint sokkal több konfliktust okoznak, mint a „bennszülöttek”.
A beszélgetésbe később csatlakozó Mihalovics Éva doktori disszertációja keretében éppen az erdők közelében élő emberek és a nem emberi élőlények – kutyák, farkasok és szarvasmarhák − egymás közötti kapcsolatainak tükrében értelmezi újra a magyarországi vidéki életvilágot. Mindezt úgy teszi, hogy komolyan veszi a területen évszázadok alatt kialakult, az erdőt központi szerepbe helyező hiedelmeket, amelyekben manók és boszorkányok is fontos szerepet töltenek be. A humángeográfia módszertanilag igen sokszínű, s bár a geográfusok jellemzően nem töltenek éveket egy adott helyszínt megfigyelve, ez az adatfelvételi mód is elfogadott. A földrajzon belül a humángeográfiához kötődve egyre jelentősebb irányzattá válik az, amely már nem a tér reprezentációját tartja céljának.
A két kutató egyaránt felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi közösségek nem csak az egyes állatokat tekintik önálló személyiséggel rendelkező élőlényeknek, jóknak vagy éppen rosszaknak, de a táj elemeit is személynek tekintik. Egy erdőre, folyóra, tóra vagy egy patakra is érvényes lehet az „aki” névmás. A hantik a medvéket olyannyira felruházzák személyiséggel, hogy a halálos medvetámadást, illetve a medvék megölését gyakran „normaszegő viselkedés” vagy az eredendően gonosz jellem jogos következményeként magyarázzák. Úgy hiszik, hogy egy adott medve megjelenhet, ha valaki erősen gondol rá. A zempléni farkasokra és a nyugat-szibériai medvékre vonatkozó, az adott régióban jelenlevő elképzelések abban is hasonlítanak egymásra, hogy az idegen állat és a növekvő veszély közé egyenlőségjelet tesznek. Az elbeszélésekben a veszélyes farkasok jellemzően Szlovákiából jönnek, nem hazatérnek. A bevándorló medvék nemcsak sötétebb szőrűek, de a falvakba is betörnek.
A beszélgetés utolsó részébe a közönséget is sikerült bekapcsolni, akik saját tapasztalatokról számoltak be a zempléni farkas- és medvejelenlét kapcsán. Magyarországon igen nagy a bizonytalanság az csúcsragadozó állatok viselkedésére vonatkozóan, korántsem jutottak egyetértésre az érintett szakterületek, szakmák, a helyi közvélemény és a közigazgatás szereplői. Ezért fontos, hogy a Duna-medencei helyzet és az arról szóló vita jelen állapotában Magyarországon közismertté váljanak a már létező együttélési modellek és lehetőségek, az együttélést megnehezítő vagy lehetetlenné tevő változásokkal együtt.
A közép-európai környezeti témákkal kapcsolatos ismeretterjesztő tevékenységünk folytatásához egy új, a felsőoktatást célzó és a szerkesztők és fordítók között egyik munkatársunkat is felvonultató környezettörténeti szöveggyűjtemény, a Tájátalakítás, járványok, vizek, birodalmak – Zöldtörténelem című kötet adja majd a hátteret.
