1848-ban, az áprilisi törvényeknek köszönhetően óriási fordulat zajlott le a magyarországi társadalomban. A pozitív társadalmi változások mellett azonban kiéleződtek a nemzetiségi feszültségek is, az addig jórészt csak a sajtó hasábjain és az evangélikus egyház fórumain vívott szlovák–magyar küzdelmeket pedig felváltotta a politikai, majd a fegyveres konfliktus. 1848 márciusának–áprilisának euforikus időszaka után a felső-magyarországi vármegyékben élő, jórészt szlovák anyanyelvű nemesség tömegei is nehéz helyzetben találták magukat. Nemesként ugyan megőrizték korábbi politikai jogaikat és a helyi, vármegyei eliten belüli szerepüket, szlovák anyanyelvűként azonban már másodrendű polgárnak számítottak.
„52 picziny királyság”
Magyarországon a nemesi vármegyéknek még a 19. század első felében is olyan széleskörű autonómiájuk volt, amihez hasonlót alig találni az európai jogtörténetben – a kortársak nem véletlenül beszéltek „52 picziny királyságról” az ötvenkét megye kapcsán. Hogy csak egyet említsünk jogköreik közül: joguk volt például megtagadni még az uralkodói rendeletek kihirdetését is, ha úgy vélték, hogy azok ellentétesek az alkotmány szellemével vagy a helyi viszonyok miatt végrehajthatatlanok.
A vármegye politikai életében 1848 előtt szinte kizárólag a helyi nemesség vehetett részt, amely a szlovák–magyar nyelvhatártól északra elsősorban szlovák volt – még a korabeli magyar statisztikák szerint is. Fényes Elek, a magyar statisztika megalapítója szerint Árvában 2456 nemes élt, de az egész megyében összesen csak 300 magyar anyanyelvű személy volt, Liptóban 4910 nemes és csak 500 magyar, Trencsénben 9813 nemes és 1500 magyar, Turócban 4800 nemes és 200 magyar, míg Zólyomban 2152 nemes és 200 magyar élt 1847-ben, egy évvel a forradalom előtt. Mindez azt jelenti, hogy csak ebben az öt vármegyében a 24131 főt számláló nemesség 89%-a, 21 431 fő még a magyar statisztika szerint sem magyar, hanem (feltehetően) döntő részben szlovák anyanyelvű volt. Hogy csak egy látványos példát említsünk: 1848–1849 legfontosabb magyar politikusának, a turóci származású Kossuth Lajosnak a közvetlen rokonsága (Turócban élő nagybátyjai, unokatestvérei stb.) szlovákul beszéltek egymás közt még 1850-ben is.
Erről a szlovák anyanyelvű nemességről elmondhatjuk, hogy döntő többségük kisnemes volt, ám szép számmal találhatunk szlovák nemesi családokat a vármegyék nemesi elitrétegében, a megyét vezető politikusok és hivatalnokok között is. Közülük az idősebb generáció, illetve a kevésbé tehetős kisnemesi rétegek jórészt csak latinul és szlovákul értettek. Erre a legjobb bizonyíték, hogy az 1840-es években Nyitra, Liptó vagy épp Turóc vármegye nemesi gyűlésein a kisnemesség rendszeresen azt követelte, hogy szlovákul beszéljenek a szónokok, mivel a magyar előadásokból nem értettek szinte semmit. Mindez azonban egy praktikus igény volt csupán, nem azt jelentette tehát, hogy 1848 előtt a szlovák nemesek ezrei csatlakoztak volna a szlovák nemzeti mozgalomhoz. Az ő ellenállásuk inkább úgy jellemezhető, hogy szerették volna, ha minden változatlan marad: ha meg tudják őrizni a saját életvilágukat – nem kell például magyarul megtanulniuk –, és továbbra is megtarthatják nemesi adómentességüket. Az országos magyar reformmozgalommal való szembenállásuk ugyan időnként a szlovák mozgalom mellé sodorta őket, ám valódi szövetséget ez nem jelentett.
„Pánszlávok” a megyeházán
Ebben jelentős fordulatot hozott 1848, egészen pontosan egy kevéssé ismert rendelkezés, a vármegyék belső életét szabályozó közigazgatási törvény, az áprilisi törvények 16. paragrafusa. Az átfogó közigazgatási reformot ugyan a magyar politikusok épp a kérdés vitatottsága miatt még elhalasztották, ám a nemesi előjogok eltörlése és a népképviselet bevezetése miatt mégis némi módosításra szorult a régi rendi nemesi vármegyék belső rendje. A megyei közgyűlésen korábban részt vevő nemesek ugyan nem vesztették el politikai jogaikat, viszont a népképviselet alapján a korábbi nemesi közgyűlésbe immár a megye valamennyi községe – meg nem határozott számú – képviselőt küldhetett, ami esetenként akár több száz új tagot is jelenthetett. A területét tekintve a legkisebb vármegyék közé tartozó Árva megyegyűlésén például 600 új megyei küldött jelent meg. Mivel a községekben jellemzően a helyi értelmiség képviselőit, a papot vagy a tanítót választották követül, ez a szlovák lakosságú megyék esetében azt is jelentette, hogy a községi képviselők közé szép számmal kerültek be olyan evangélikus lelkészek is, akik az 1830-as, 1840-es években a pozsonyi, lőcsei vagy eperjesi evangélikus iskolák diákjai és egyben potenciálisan a szlovák nemzeti mozgalom hálózatának a tagjai voltak. Például Turóc megye választott bizottságába, tehát a megyét a főispánnal együtt irányító szűkebb, 130 fős testületbe a szlovák diáktársaságok egykori tagjai vagy épp a Matica slovenská későbbi alapítói közül tucatnyian kerültek be.
Önmagában már alighanem az is komoly feszültségforrás lehetett volna, hogy a megyei közgyűlésen a nemesek között megjelennek a szlovák nemzeti eszme követői, de a törvény még tovább bonyolította a helyzetet azzal, hogy kikötötte: a megye belső, politikai életében (a gyűléseken, a bizottságokban) egyedül a magyar nyelvet lehet használni. Mindez a vármegye igazgatásában részt vevő idősebb, a megyegyűléseken addig latinul vagy szlovákul beszélő, magyarul felszólalni nem tudó nemesi tömegek képviselőit ellehetetlenítette politikai jogaik gyakorlásában. Ők – bár korábban nem sikerült széles körű együttműködést létrehozni a szlovák mozgalom tagjai és a szlovák nemesség között – 1848 tavaszán természetes szövetségesre találtak a megyei bizottságokba bekerülő fiatal szlovák értelmiségiekben.
Lázadás Turócszentmártonban
Nem csoda, hogy már 1848 áprilisában botrányos jelenetekre került sor Felső-Magyarországon. Számos vármegyében – például Árvában, Liptóban, Turócban vagy Zólyomban – kezdeményezték helyi szinten vagy akár javaslatukat egyenesen a Batthyány Lajos által vezetett első felelős magyar kormányhoz eljuttatva, hogy engedjenek a törvény szigorán, és legyen lehetőség a szlovák nyelv használatára is, legalább azokon a helyeken, ahol korábban még a latint használták. Ez sok helyen összefonódott a szlovák vezetők, Ľudovít Štúr és Jozef Miloslav Hurban által megfogalmazott szlovák nemzeti követelésekkel, azonban részben független is volt tőlük, hiszen a tiltakozások sokszor valóban csak a törvény által előírt magyar tárgyalási nyelv kötelező jellege ellen irányultak. Lehotzky Imre turóci alispán például 1848. április 25-én, még jóval az első közgyűlés előtt, közvetlenül Szemere Bertalan belügyminiszternek írt az ügyben. Lehotzky, aki a turóci szlovák kisnemesség és a korábbi konzervatív főispán támogatásával nem egészen törvényes módon immár 16 éve irányította Turóc megyét, azt kérte Szemerétől, hogy a magyar nyelven nem tudóknak engedjék meg, hogy anyanyelvükön, azaz szlovákul is kifejezhessék magukat. Arra hivatkozott, hogy ez egyébként eddig is gyakorlat volt, ráadásul a helyi lelkészek és az idősebb nemesek között sokan vannak olyanok, akik aktívan részt vettek eddig (vagy részt vennének) a tanácskozásokon, de magyar nyelvtudásuk hiánya ebben meggátolja őket – ami végső soron azt is eredményezi, hogy e rendelkezés miatt ők nem ugyanazt a szabadságot kapták meg a forradalmi törvényektől, mint az ország más polgárai. Azonban ezen praktikus kérések teljesítése elől a magyar minisztérium teljesen elzárkózott, sőt felszólította a főispánokat, hogy minden lehetséges eszközzel törekedjenek a törvény betartására.
A magyarul nem tudó szlovák nemesek így Magyarország másodrendű polgáraivá váltak, hiszen nyelvtudásuk hiánya miatt meglévő politikai jogaik ellenére gyakorlatilag kizárták őket a megyei közéletben való aktív részvételből. Ez a helyzet Turóc vármegyében egy különös lázadáshoz vezetett. Turócszentmártonban ugyanis 1848 nyarán–őszén – még jóval azelőtt, hogy a császárpárti szlovák csapatok 1849 első heteiben odaértek volna – fegyveres felkelést szerveztek. A felkelést ráadásul a helyi nemzetőrség tagjai készítették elő, vagyis az a szervezet, amelyet egyébként a magyar kormány országszerte épp a rend fenntartására és a forradalom melletti mozgósítás érdekében hozott létre. A felkelés szervezői ráadásul nemesek voltak, például Jeszenszky Ferenc, István és János (utóbbi a híres író, Janko Jesenský édesapja volt). Úgy tervezték, hogy akkor lépnek fel fegyveresen is, ha majd Hurban és a szlovák csapatok észak felől, Jellasics horvát seregével dél felől bekerítik és legyőzik a magyarokat. A felkelés célja ehhez képest kifejezetten szerénynek tűnik: a vallomásokból az derül ki, hogy a szervezkedők egyedül azt szerették volna elérni, hogy a megyei közgyűléseken és az országgyűlésen beszélhessenek szlovákul. A felkelők tehát nem az önálló, független szlovák nemzet megteremtésén dolgozó szlovák törekvéseket vallották magukénak, hanem a szlovák nemességnek az áprilisi törvények 16. §-a által elvett politikai jogait szerették volna visszaállítani.
Bár a felkelők még azelőtt lelepleződtek, hogy bármit is tettek volna, a magyar politikai elit egy idő után érzékelte a helyzet visszásságát. Az 1868-as nemzetiségi törvény ugyanis, amely a nemzeti mozgalmak számára ugyan elfogadhatatlan volt, a magyar politikai elit nem magyar tagjainak, köztük a szlovák nemességnek is jelentős kedvezményeket nyújtott. Az 1868-s törvény szerint ugyanis – szemben 1848-cal – immár volt lehetőség arra, hogy a nem magyar lakosságú vidékeken bárki az anyanyelvén szólalhasson fel a megyegyűlésen vagy más, politikai-közéleti fórumon.
Ám a szlovák nemesség 1848-as története nem csak emiatt fontos. 1848 előtt a szlovák–magyar nemzeti küzdelem még csak a sajtó hasábjain, virtuális térben, illetve az evangélikus egyház zártkörű fórumain zajlott, tehát csak egy nagyon szűk kört érintett közvetlenül. 1848 áprilisában mindez megváltozott: az itt bemutatott törvény széles tömegek életét bolygatta meg, hiszen a szlovák–magyar nyelvhatártól északra minden vármegyében alaposan felforgatta a helyi politikai eliten belüli erőviszonyokat, és olyan konfliktusok magvát ültette el, amelyek hatását évtizedek múlva is érezni lehetett.
Szakirodalom
Demmel József Pánszlávok a kastélyban. Justh József Turóc megyei alispán és a szlováknyelvű magyar nemesség elfeledett története. Kalligram, Pozsony, 2014.
Nyitókép: Sztrecsnó (Strečno, Sztrecsény) romjai a Vág fölött (1939). A környéken 1848-ban komoly harcokra került sor a magyar kormányhoz hű nemzetőrök és a szlovák felkelők között. Forrás: Fortepan / Schermann Ákos
A jelen írás szlovák változata “Suchá ratolesť? Hornouhorské župy a slovenská šlachta v roku 1848” címmel megjelent itt: Historická revue, 2018/3. 57-60.
