A nemzeti szimbólumok reprezentációja mind állami, mind egyéni szinten meghatározó. Pierre Nora monumentális munkája, „Az emlékezet helyei” („Les lieux de mémoire”) óta köztudott, hogy egy-egy nemzeti szimbólum, identitásalkotó jelkép milyen fontos jelentéssel bírhat egy nemzet életében.
A francia történész 132 társával együtt 1984 és 1992 között hét nagy kötetben foglalta össze a francia identitás és kollektív emlékezet csomópontjait, ezzel megalkotva az emlékezethelyek (lieux de mémoire) koncepcióját. Nora és társai mindezt összekötötték a haza, nemzet, nemzettudat, nemzeti emlékezet kérdésköreivel. Ez a koncepció világszerte elterjedt, Nora munkáját több nyelve is lefordították, ám a kulturális különbségekből fakadóan a hatalmas munkának csak egyes részei jelenhettek meg más országokban. A kötetekben a francia nemzeti identitás meghatározó szimbólumai – mint a francia táj, a francia nyelv, Marianne, a Marseillaise és a francia trikolór – elemzésére is sor került. Az utóbbi valóban kihagyhatatlan egy ilyen vizsgálatból, mivel a francia forradalom háromszínű kokárdájától kezdve nemzeti zászlóvá alakulásáig hosszú és kacifántos históriával rendelkezik. A franciák mindennapjait gyakorlatilag az 1789-es forradalom óta kíséri a zászlókultusz. Az évszázadok során ugyanis a zászló jóval komplexebb szimbólummá vált, mint egy golyóktól megfeketedett textildarab – átvitt értelemben az egész francia nemzet megtestesítője lett. A zászló több rendszeren át fennmaradt, a kvázi nemzeti vallássá vált nacionalizmus, a nemzeti egység és a történeti kontinuitás egyik legfontosabb jelképe lett az évszázadok során.
A zászlók általában véve fontos jelentést hordoznak, és egy nemzet, illetve a nemzeti egység szimbólumaként értelmezendők. Ezt jól bizonyítja egy szerbiai példa is a közelmúltból. Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök 2020-ban bevezette a „Nemzeti összetartozás és a zászló napját”, amely szeptember 15-re esik. Amellett, hogy munkaszüneti nap, Belgrádban nagy katonai felvonulást tartanak, miközben egy óriási szerb zászlót hordoznak körbe helikopterrel a város felett. Az ünnepnapon nemcsak állami, hanem egyéni szinten is megnyilvánul a zászló használata: a szerb főváros házainak ablakain az ünneplők kilógatják, a kertbe kifeszítik a szerb zászlót, reprezentálva az össze- és hovatartozásukat.
Szerb élményeimből kiindulva különös kíváncsisággal vettem részt a Közép-európai koraesték című rendezvénysorozat 2022. február 14-i beszélgetésén, amely során Balogh Róbert történész, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársa és – online, Kolozsvárról – Székely István Gergő politológus, a Székelyföldi Közpolitikai Intézet kutatási igazgatója beszélgetett Patakfalvi-Czirják Ágnes antropológussal. A téma Patakfalvi-Czirják Ágnes 2021 tavaszán publikált könyve volt, amely „A székely zászló a politikától a hétköznapokig” címmel jelent meg a Napvilág Kiadó gondozásában. A kötet alcímének – „Tárgy, identitás, régió” – hívószavairól a hallgatóknak a fentebb említett francia analógia is rögtön eszébe juthatott. Patakfalvi-Czirják úgymond hazai pályán játszik, amikor könyvében a székely zászlóval kapcsolatos kérdéseket járja körbe. A beszélgetés során elhangzott, hogy az antropológus családjának egyik fele a Partiumból, a másik fele pedig a Székelyföldről származik, így több prekoncepcióval kezdte meg kutatásait. Megemlítette, hogy a székelyekről – a Székelyföldön kívül – azt tartják, hogy „hangosak”, politikailag megszervezik magukat és szimbolikus politikát folytatnak.
Az antropológus disszertációja és korábbi kutatásai is a székely zászló köré összpontosulnak. A beszélgetés során is beszámolt róla, hogy könyve tulajdonképpen egy sok éve tartó, 2012–2013-ban kezdődött kutatás végét jelenti. Ennek során alapvetően azt vizsgálta, hogy miképp érvényesült egy posztkommunista országban, a globalizált késő kapitalista társadalomban egy, a 19. századi nemzeti mozgalmak eszköztárát alkalmazó etnoregionális mozgalom. A kötetből – melyben hangsúlyosan megjelennek a székely etnoregionális identitásépítés kérdései –, valamint Székely István Gergő hozzászólásából is kitűnt, hogy a vizsgált térségben fokozatosan áttevődtek a hangsúlyok, és némiképp megváltozott a diskurzus. Már nem az erdélyi magyarság, a romániai magyarok vannak a középpontban, hanem a székelyekre és a székelyföldi lakosságra tevődött át a figyelem. A szerző is részben ezzel magyarázza témaválasztását, a székely zászlót, amely e hangsúlyeltolódás egyik legfontosabb szimbólumává nőtte ki magát. Patakfalvi-Czirják Ágnes munkája alapvetően négy nagy, klasszikusnak mondható egységre tagolható: elméleti fejezetre, módszertanra, elemzésre, végül pedig a konklúzióra. Az antropológus alapvetően a kurrens szakirodalmat és némi sajtóforrást használt, továbbá az interjúk során keletkezett forrásaira és saját terepmunkájára alapozta érvelését.
A beszélgetésből, illetve a hiánypótló kötetet forgatva megtudhatjuk, hogy az erdélyi magyar elit egy jól körülhatárolható stratégiát alakított ki az etnikai küzdelmek során, szintén pontosan megragadható reprezentációval mind politikai, mind pedig társadalmi téren. Kiderült, hogy milyen szerepet játszik a székely zászló egy közösség artikulálásában, ezen felül milyen identitásszervező hatása lehet egy szimbólumnak. Patakfalvi-Czirják szerint a zászló történeti perspektívában rendkívül jól szemlélteti a közös múlt utáni vágyat, a közös identitást, az etnikai jelölést, az identitáspolitikai diskurzusok értelmezéseit, valamint a mikroközösségek és az elitek szerepét a szimbólum hitelesítésében. A jelkép mindennapi életben való jelentőségére is kitér, illetve a radikalizálódás megjelenési formáit sem felejti el bemutatni a szerző.
Balogh Róbert kérdései és Patakfalvi-Czirják Ágnes, valamint Székely István Gergő válaszai alapján egyfajta kronológia is kirajzolódott. A szerző szerint ugyanis a székely zászló jelentése idővel megváltozott – noha a magyar Országház épületén továbbra is jelen van, vidéken nagyrészt eltűnt, ami a zászló első felfutásának végét jelzi. A székelyekre utaló szimbolikával ellátott jelkép ugyanakkor a székelyföldi identitás reprezentációjának részévé vált. Székely István Gergő is megerősítette, hogy Erdélyen belül szinte csak a Székelyföldön használják a szimbólumot, ami Patakfalvi-Czirják szerint így a zászlók megmutatják Székelyföld térbeliségét, a régió határait. De a 2015-ös zászlótörvény elfogadását követően ott is kiszorult a közterekről.
Az antropológus alapvetően a kultúratudományi megközelítést alkalmazta kutatása során, de kiemelten támaszkodott a nacionalizmuselméletekre is. Az egyik jelentős szakember, Michael Billig – a „Banális nacionalizmus” („Banal Nationalism”) című könyv szerzője – megállapításait is igazolva látta, azt tapasztalva, hogy a székely zászló elterjedése és használata is különféle fázisokon ment keresztül a 2004-es megtervezése óta eltelt évek során. A jelkép akkor vált igazán fontossá a székelyföldi magyar közösség számára, amikor a román hatóságok elkezdték eltávolítani a közterületekről. Az etnikai identitás veszélybe került, ennek következtében pedig felértékelődött a szimbólum. Ehhez kapcsolódóan érdemes megemlíteni a beszélgetésen elhangzó egyik példát, nevezetesen azt, amikor a mikroregionális különbségek is hátráltatták a zászló terjedését. A csíkszékiek ugyanis nem voltak túl lelkesek, hogy le kellene mondaniuk hagyományos, vörös fekete színeikről. A székely zászló azonban „arra rendeltett”, hogy az egész Székelyföldet, az össz-székelységet képviselje.
Az érdeklődő azt is megtudhatta, hogy a székely zászlót egy, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság „Turul” nevű lapjában 1893-ban megjelent tanulmányra alapozva rajzolták meg, utalva a dicső történelmi múltra. A készítők régi erdélyi jelképekhez, harci zászlókhoz – többek közt az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes lobogójához – nyúltak vissza a székely identitásépítés egy fontos mozzanatában.
Különösen izgalmas az a kérdés, hogy a székely zászló hogyan és miért vált áruvá, hogyan manifesztálódik az egységes Székelyföld mint brand. Székelyföld reprezentációja ugyanis később nemcsak a politikai térben, hanem a szimbolikus tárgyak piacán is megjelent. A székely zászló először a radikális jobboldali szervezetek online terében fordult elő árucikként, majd a különböző tüntetéseken láthatóvá váltak a házi készítésű székely zászlók, pólók, kiegészítők, ezt követően pedig a zászló a kézműves vásárokon, városnapokon, fesztiválokon is felbukkant. Idővel a helyi önkormányzatok, iskolák részéről is megnőtt a kereslet a zászló iránt, az értékesítési folyamatban pedig az eladó és a vevő között kialakult interakció az eladni kívánt tárgy tulajdonságaira, székelységére helyezi a hangsúlyt. Mindez elvezet a „kisember” (mikrotörténeti terminussal ordinary people) és a zászló kapcsolatához a hétköznapokban. Az elemzés során a veszélyeztetettség kérdése lett az egyik kulcskérdés, vagyis hogy az emberek külső fenyegetettségként értelmezték a román állam székelyföldi tevékenységét. Ez összefüggésben van azzal, hogy a hétköznapi diskurzusokban is erőteljesen jelen van az elnyomó állam narratívája.
Székely István Gergő arra is rámutatott, hogy Patakfalvi-Czirják Ágnes a nacionalizmuskutatásokban használt terminus technicus, a usable past, vagyis a használható múlt egy darabját mutatta be könyvében, mégpedig nem csupán politikai szinten, hanem a hétköznapi emberek szintjén is. A kolozsvári politológus a beszélgetés végén megdicsérte a kötetet, kiemelve annak a kérdésnek a fontosságát, hogy hogyan is „domesztikálódott” a zászló, hogyan került ki a szélsőjobb kontextusból, hiszen ma már nem egyértelműen és kizárólagosan „jobboldali” szimbólum. A még nem is húszéves zászló jelentős utat tett meg a „mainstream” irányába, Patakfalvi-Czirják Ágnes munkája pedig remekül összefoglalja ezt a folyamatot.
Címkép: Csíksomlyó (Albert Levente fényképe, 2017)
