Magyarországon közel két évszázados tradíciója van annak, hogy kit tartunk a legnagyobb magyarnak.
Kossuth Lajos Pest vármegye 1840. november 19-én tartott közgyűlésén méltatta így Széchenyi Istvánt: „polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hizelgésből, hanem meggyőződésből, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni.” Széchenyin azóta is rajta maradt epitheton ornansként a jelző, annak ellenére, hogy a legjelentősebb magyar történelmi személyiségeket kereső aktuális szavazásokon – a reprezentativitás mértékétől vagy a vizsgálat módszertanától függetlenül – a legritkább esetben végez valóban az első helyen.
Ezzel szemben Szlovákiában egy olyan ember, Milan Rastislav Štefánik nyeri rendre toronymagasan ezeket a szavazásokat, akinek 1989 előtt évtizedeken keresztül szinte a nevét sem lehetett leírni, az iskolai történelemkönyvekben sem szerepelt, két világháború közti monumentális síremlékét, akár csak a maják piramisait, pedig benőtte az erdő. A legutóbb a BBC 100 Greatest Britons nevű (egyébként számos nemzeti változatban létező) műsor mintájára megszervezett Najväčší Slovák (A legnagyobb szlovák) című műsorban kapott 48 968 szavazatot a második helyezett 18 596 szavazata előtt. Peter Macho szlovák történész, aki Štefánik történelmi emlékezetéről, a szlovák nemzeti emlékezetben betöltött helyéről több kiváló monográfiát is írt, így foglalta össze Štefánik jelentőségét: „A nemzeti mitológiában Štefánik gyakran úttörőként mutatkozik meg (az első szlovák tábornok, az első szlovák miniszter, az első szlovák, aki megmászta a Mont Blanc-t stb.), de paradox módon úgy is, mint az utolsó azon jeles szlovákok sorában, akik a szlovákok nemzeti felszabadítására törekedtek az »ezeréves« magyar elnyomás alól”. Macho szerint azonban Štefánik ismertsége/népszerűsége mögött nemcsak a történelmi-politikai, hanem az emberi dimenzióit is érdemes keresnünk: „[Štefánik] megtestesíti azt az embert, aki nem engedi, hogy befolyásolják a körülmények vagy a nyomás, hanem épp ő próbálja átformálni, befolyásolni a környezetét, az embereket, a társadalmat. Mindennap új célokat tűzött ki maga elé, sok nehézséggel küzdött meg. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézünk rá, bármelyikünk számára példa lehet – a diáknak, az egyetemistának, a sportolónak, a tudósnak, vagy annak, aki manapság külföldön vállal munkát.” Štefánik, aki az első világháború alatt a Csehszlovák Nemzeti Tanács legfontosabb szlovák tagja, Csehszlovákia alapító atyja volt, 1919-ben halt meg, amikor lezuhant a repülőgépe Pozsony közelében.
Ezek után szinte magától értetődő, hogy – amint azt Štefánik legutóbbi monográfusa, Michal Kšiňan írta: „Az új Csehszlovák Köztársaság a két világháború között masszívan és készségesen építette alapító atyjai egyikének kultuszát.” Štefánik neve ugyan a kommunista hatalomátvétel után tabu lett, de nem sokkal a rendszerváltás után újra a középpontba került. Az 1990-es évek elején felmérések szerint Alexander Dubček mellett ő volt a legismertebb és leginkább kedvelt történelmi személyiség Szlovákiában.
A második helyezett Ľudovít Štúr ismertsége ezzel szemben jóval kevésbé volt hullámzó. Állami kultusza szintén az első világháború utáni években kezdett épülni, viszont ő – Štefánikkal szemben – a második világháború után is az állami propaganda által legfontosabbnak tartott történelmi személyiség maradt, még ha alakját jelentősen újra is értelmezték a rendszer ideológiája szerint.
A harmadik helyre Anton Srholec, az 1950-es években bebörtönzött katolikus pap került.
Az első tíz helyezett között Andrej Hlinka, Cirill és Metód, Alexander Dubček és Gustáv Husák is megtalálható volt. A nyolcadik Jozef Gabčík lett, aki 1942-ben részt vett a második világháború egyik leghíresebb merényletében, a náci Reinhard Heydrich meggyilkolásában, és akinek a neve ismerős lehet a bős–nagymarosi vízlépcső, pontosabban Bős szlovák nevéből (Gabčíkovo) is.
A százas lista sokszínűségét mutatja, hogy a 13. helyen a 2018-ban meggyilkolt újságíró, Ján Kuciak áll, a 14-en a mai kelet-szlovákiai Mezőlaborc környékéről származó Andy Warhol, a 15. helyet pedig Vladimír Mečiar, az 1989 utáni csehszlovák, majd szlovák politika egyik legellentmondásosabb figurája kapta meg.
