Közép-Európa nemzetei, nemzetrészei és etnikai csoportjai nem csupán a sokat megélt régió területén osztoznak egymással, hanem a történelmén is. Ennek következtében számos jelentős helyszín, személyiség, esemény vagy szimbólum is gyakran közös – vagy legalább kölcsönösen is ismert – az itt élők számára. A múlt egyes olvasatai azonban nemritkán különbözőek, sőt néha akár szöges ellentétben is állhatnak egymással. Az emlékezet így nem csak összeköti, hanem meg is oszthatja az egyes közösségeket, akár államközi, akár országos vagy helyi szinten, mégpedig nemzeti, vallási vagy világnézeti törésvonalak mentén egyaránt. Sorozatunkban közép-európai példákon keresztül ezt a jelenséget próbáljuk meg bemutatni. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a megosztottság csak az egyik – mégpedig gyakran nem is a leghangsúlyosabb – dimenzióját képezi az interetnikus kapcsolatoknak, így ezzel ellentétes jelenségekre vagy tendenciákra is felhívjuk majd a figyelmet.
Trikolór a városháza tornyán
A közös múlt eltérő értelmezései különösen egyes ellentmondásosnak számító évfordulók kapcsán kerülnek a figyelem középpontjába. Rendszeresen ismétlődő jellegükből adódóan pedig minden évben újabb és újabb alkalommal szolgálnak a különböző olvasatok ütköztetésére.
Magyar–román viszonylatban számos olyan történelmi eseményt találni, amelyek felidézése könnyen szembeállíthatja a többséget a kisebbséggel. Ilyen például a második világháború éveinek emlékezete: a második bécsi döntéstől és a magyar bevonulást kísérő atrocitásoktól az Észak-Erdély román visszaszerzését kísérő, ugyancsak erőszakos cselekedetekig. Az 1940–1944 közötti időszakból mindkét oldal nacionalistái kedvükre szemezgethetnek, mivel bőven akad olyan jelenség, amely – vélt vagy valós – nemzeti sérelemként napjainkban is felhasználható az identitáspolitika céljaira.
A Románia kellős közepén fekvő Sepsiszentgyörgy (Sfântu Gheorghe) is rendszeresen válik magyar–román – szerencsére csak szimbolikus – konfliktusok színterévé. Kovászna megye székhelye, a Székelyföld többi településével együtt ugyanis napjainkra mintegy átvette azt a szerepet, amelyet az 1990-es években még Kolozsvár töltött be a romániai közbeszédben, egészen soviniszta polgármestere, Gheorghe Funar 2004-es bukásáig. A magyar–román szimbolikus rivalizálás Székelyföldre való áthelyeződésére elsősorban az Erdélyben végbement társadalmi és politikai változások, illetve a romániai pártpolitikai mozgások következtében került sor, de Sepsiszentgyörgyöt a székely autonómiatörekvések miatt is kiemelt figyelem övezi. A város ugyanis a hagyományosan magyar jellegű régió egyik fontos központja, ahol stabil a magyar önkormányzatiság, miközben viszonylag jelentős román közösségnek is otthont ad, 2011-ben lakosainak több mint egyötöde, közel 12 000 fő vallotta magát románnak.
Noha a magyar–román együttélés helyi szinten lényegében problémamentes, mégis adott a versenyhelyzet, amelynek az a fő kérdése, hogy ki fogja meghatározni a város jellegét: a régió többségi magyarságát képviselő magyar elit vagy a helyi románság nevében fellépő és a nemzetállami berendezkedés által támogatott román vezetők? A Ceaușescu-rezsim 1989 végi bukását követő három évtizedet gyakorlatilag végigkísérték a városképért folytatott küzdelmek. Ezeket hol a sepsiszentgyörgyi közterek elnevezéseivel, hol magyar, román, székely vagy városi zászlókkal, hol pedig emléktáblákkal és szobrokkal, illetve himnuszokkal, ünnepekkel és egyéb megmozdulásokkal vívják.
A szimbolikus harcok újabb epizódjára került sor idén ősszel is, az Észak-Erdélybe visszatérő román uralom 76. évfordulóján. A Székelyföld déli peremét 1944. szeptember első napjaiban, nem sokkal Románia augusztus 23-i átállása után érték el a román és szovjet csapatok – egy szovjet gyaloghadosztály, román hegyivadász egységek és a Tudor Vladimirescu hadosztály. Sepsiszentgyörgyöt súlyos harcok árán, szeptember 8-án foglalták el a magyar és német erőktől. A városért és környékéért folyó összecsapások számos áldozatot követeltek, ekkor esett el Grigore Bălan tábornok is. A sepsiszentgyörgyi városháza tornyán azonban csak közel két hónapon át loboghatott a román trikolór. Novemberben ugyanis a román közigazgatásnak szovjet nyomásra újra el kellett hagynia a régiót, ahova csak egy baloldali irányú kormányváltás után, 1945 tavaszán térhetett vissza. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgy elfoglalása azért is számít fontos eseménynek, mert ez volt az első észak-erdélyi város, amely „felszabadult a horthysta-fasiszta” uralom alól. Emlékezete viszont – érthető módon – megosztja a helyieket, hiszen bár az itteni románok valóban fellélegezhettek, a magyar többség nem éppen felszabadulásként élte meg a „kis magyar világ” végét és a román visszarendeződést.
Ez a kettősség napjainkban is jelen van a helyi köztudatban, és bizonyos mértékben minden egyes szeptember 8-i évfordulón érezhető. A sepsiszentgyörgyi román nemzetépítő elit, valamint a román erőszakszervek helyi alakulatai és veteránegyesületei ugyanis az ilyen alkalmakat rendszerint a román nemzetállam jelenlétének demonstrálására és szimbolikus megerősítésére használják. Törekvésük már az 1991-es évfordulón is megnyilvánult, amikor sikerült elérniük, hogy az ünnepi megemlékezésen túl a városháza falán emléktábla idézze fel a román zászló 1944-es kitűzését, az elesett Bălan tábornokról nevezzenek el egy utcát, továbbá állítsanak egy feszületet az emlékére.
A városházán kihelyezett, illetve a minden év szeptember 8-án ünnepélyesen újra felhúzott román zászló idővel a magyar önkormányzat és a (román) államhatalom közötti dominanciaharc egyik jelképe lett. Például 2002-ben a prefektúra (kormányhivatal) pénzbírsággal sújtotta Albert Álmos akkori polgármestert, aki eltávolíttatta a toronyból a zászlót, és ugyanebből az okból indult per a jelenlegi polgármester, Antal Árpád ellen is, aki 2015-ben – a városháza épületének felújításakor – szintén levetette a román zászlót a torony csúcsáról. A következő években a román szervezetek képviselői ismételten követelték, hogy tegyék vissza a lobogót, és maradjon is ott, ám a polgármester ezt visszautasította. Antal Árpád azzal érvelt, hogy a román zászló a törvényeknek megfelelően ki van helyezve a városháza homlokzatán, a villámhárítóval kombinált toronydíszre pedig csak ideiglenesen – az évforduló alkalmából – lehet kitűzni. A per nemrég ért véget: a brassói táblabíróság idén októberben döntött arról, hogy nem kell visszatenni a román zászlót a városháza tornyára.
Noha az idei szeptember 8-i évforduló a járványhelyzet miatt a szokásosnál is visszafogottabb volt – elmaradt a katonai parádé is –, az ünnepi beszédek töretlenül folytatták a román nemzetépítés hagyományát. Románia európai elkötelezettsége mellett az a történeti mítoszokkal is tarkított narratíva jelent meg bennük, amely még az 1989 előtti nemzeti kommunista korszakban kristályosodott ki, és a román nemzetállami eszme kizárólagosságát és sérthetetlenségét hirdeti.
Kovászna megye prefektusa, Iulian Todor például kijelentette, hogy „az 1944. szeptember 8-i mozzanat az a pillanat, amelyben Sepsiszentgyörgy városát visszahelyezték a szabad, civilizált világ és a modern Európa térképére (…) a győztes román hadsereg 1944. szeptember 8-i sepsiszentgyörgyi bevonulása nemcsak a román föld első barázdájának felszabadítását jelentette a szörnyűséges és sötét horthysta-fasiszta megszállás alól, de az egységes román nemzetállam újraegyesítésének kezdetét is, amit sok évszázaddal ezelőtt a nagy uralkodó, Vitéz Mihály valósított meg első alkalommal. Azt a helyet, ahol most vagyunk, a modern Románia 0 pontjának vagy nulladik kilométerkövének tekinthetjük, szabad, egységes és szuverén állammá válása kezdőpontjának, amely a világ nagy nemzetei között foglalja el teljes jogú helyét.”
A sepsiszentgyörgyi helyőrség parancsnoka, Dorin Neagu alezredes pedig kiemelte, hogy „Ez egy nagyon, nagyon fontos esemény, számításba véve, hogy ez volt az első földdarab, amelyet a román hadsereg 1944-ben felszabadított a horthysta-hitlerista megszállás alól. Úgy vélem, hogy rendkívül fontos Románia történetében, de rendkívül fontos a román hadsereg számára is, mivel ez az egyik legszebb győzelem, amelyet a román katonák kivívtak…”
Mivel az 1944-es észak-erdélyi események magyar nemzeti olvasatait (de még a kevésbé etnocentrikusokat is), illetve a helyi magyar többség kollektív emlékezetét egyaránt nagy távolság választja el az itt idézett román narratívától, érthető, hogy a sepsiszentgyörgyi magyarok általában idegenkedéssel vagy teljes közönnyel viszonyulnak a szeptember 8-i – és a hozzá hasonló – román megemlékezésekhez.
Források és szakirodalom:
Ádám Bíborka: A román ünnepek székelyföldi megnyilvánulásai. Kisebbségi Szemle 2018/3.
Drapelul României, arborat pe turla Primăriei Sfântu Gheorghe, cu prilejul aniversării eliberării oraşului. Covasnamedia.ro 2017. szeptember 8.
Háromszék 1991. szeptember 10.
Kovács Zsolt: Prefektus: lobogjon örökké a román trikolór a sepsiszentgyörgyi városháza tornyán. Maszol.ro 2016. szeptember 8.
Ioan Lăcătușu: Viața publică din Sfântu Gheorghe – Covasna (1919-1989). Ed. Eurocaropatica, Sf. Gheorghe, 2017.
Nem kell zászló a városháza tornyára. Háromszék 2020. október 7.
Oana Mălina Negrea: Prefectul Iulian Todor: în 8 septembrie 1944 Sfântu Gheorghe a fost pus pe harta lumii libere și civilizate. Agerpres.ro 2020. szeptember 8.
Patakfalvi-Czirják Ágnes: Szimbolikus konfliktusok és performatív események a „székely zászló” kapcsán. Regio 2015/2.
Tánczos Vilmos: Kettős hatalmi szerkezet a Székelyföldön. Magyar Kisebbség 1998/2.
Zahorán Csaba: Trikolórok, farkasok és turulok földje. Magyar és román szimbolikus gyakorlatok Erdélyben 1989 után. Regio 2016/1.
