A magyar-lengyel együttműködés a késő kádárizmusban
1981. május 6-án a magyar állami televízió Panoráma műsorában megjelent Lech Wałęsa, az akkoriban már mintegy tízmillió tagot számláló lengyel Szolidaritás szakszervezet elnöke. A maga nemében egyedülálló médiaesemény volt ez, hiszen a szocialista tábor egyetlen országában sem engedték meg, hogy a rendszer szempontjából halálos ellenségnek számító Wałęsának teret adjanak gondolatai kifejtésére. Ugyanakkor Chrudinák Alajos és Baló György műsora nem csupán Wałęsa szerepeltetése miatt volt rendkívüli. Lényegében a magyar médiában ez volt az első – és a rendszerváltásig egyben az utolsó – olyan megjelenés, amelyben a lengyel politikai, gazdasági és társadalmi válságot reálisan bemutatták és még az ellenzéknek is lehetőséget adtak álláspontja kifejtésére.
A Panoráma adása még azt megelőzően kerülhetett adásba, hogy a – hivatalosan egyébként nem létező – cenzúra a lengyel ügyek tárgyalását letiltotta volna az összes magyar sajtótermékben, beleértve még az irodalmi folyóiratokat is. 1981. május 30-án Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes közölte a lapszerkesztők szokásos havi összejövetelén, hogy a lengyel tematikájú közléseket ritkítani kell. Olyannyira komolyan vették, hogy ezt követően fegyelmi eljárást indítottak a szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat szerkesztőségével szemben, mert a lap következő számában túl sok lengyel irodalmi témájú írás jelent meg. Ezzel egyidejűleg pedig a lengyeleket lejárató propaganda kampány kezdődött, amelynek éllovasai közé tartozott a Rádiókabaré, a Parabola, a Ludas Matyi szatirikus lap és persze az állambiztonság.
Felmerül a kérdés, miért volt szükség ilyen szigorú lépésekre a stabilnak tekintett késő kádári Magyarországon? Miért tekintette a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése önmagában a lengyel témájú közléseket veszélyesnek, miért kellett lejáratni a lengyeleket Magyarországon? A kérdésre akkor kapunk választ, ha a közvéleménykutatásokra és a formálódó magyar demokratikus ellenzékre tekintünk.
1978-ban Karol Wojtyła krakkói érseket választották meg a Vatikánban a római katolikus egyház fejévé, II. János Pál pápa néven. Eközben a lengyel politikai és gazdasági válság tovább mélyült, a rendszer felélte tartalékait, a pártvezetőknek már szinte senki nem hitte el az újabb ígéreteket egy szebb jövőről. Az 1980 nyarán kirobbant lengyel sztrájkok következtében a lengyel pártvezetés engedményekre kényszerült. Létrejött a szocialista tábor első legális ellenzéki tömegszervezete, a Szolidaritás mozgalom. A lengyelországi eseményeknek óriási hatása volt külföldön is. Magyarországon minden ellenzéki beállítottságú ember Lengyelországra figyelt, a Visztula partján történő események nagymértékben hatottak a magyar közvélemény nyitott füllel élő tagjaira és végsősoron felgyorsították a demokratikus ellenzék informális intézményesülését.
Nem véletlen, hogy az MSZMP PB 1980. december 9-én hozta az első ellenzékről szóló határozatát. Kádárék a vitában egyértelműen a lengyel befolyást emelték ki az ellenzék erősödésében játszott fő tényezőként és határozott álláspontot alakítottak ki: „Le kell számolni az ellenséggel, elszigetelni az ellenzékieket, megnyerni az ingadozókat”. A program megvalósításához igényben vették az állambiztonság roppant szervezetét, sőt a lengyel társzervek segítségét is igénybe vették.
Az MSZMP vezetése több közvéleménykutatást is megrendelt. 1981 májusában az Agitációs és Propaganda Bizottság asztalán feküdt az a dokumentum, miszerint a magyar lakosság 53 százaléka jogosnak tartja a lengyel munkások követeléseit, 62 százalék pedig egyenesen úgy vélte, hogy a lengyel Szolidaritás megalakulása „elősegíti a szocializmus megújulását”. Márpedig, ha a valamit nem akart a kádári vezetés, akkor az éppen egy lengyelországihoz hasonló független mozgalom kialakulása volt.
A magyar ellenzékiek azonban már korábban is kapcsolatba léptek a lengyelekkel. Először az emigrációban élő Gömöri György, Kende Péter, Schöpflin György. 1976 októberében az 1956-os forradalom huszadik évfordulója alkalmából Párizsban egy lengyel-magyar konferenciát szerveztek. Itt mondta el Adam Michnik a híressé vált új evolucionizmus programját. Eszerint nem a pártban kell reformer szövetségeseket keresni, hanem a társadalomra támaszkodva alulról jövő autonóm mozgalmat kell építeni és a hatalmat így engedményekre kényszeríteni. Négy év sem kellett hozzá, hogy mindez Lengyelországban valósággá váljon a Szolidaritás mozgalom formájában. Kende Péter pedig elindította a Párizsi Magyar Füzeteket, az első magyar nyelvű rendszeresen megjelenő szamizdat folyóiratot, amelyben folyamatosan tudósítottak a lengyelországi fejleményekről.
Ezt követően a lengyel-magyar személyes találkozók megszaporodtak. Ifj. Rajk László, Haraszti Miklós, Kis János, Bence György, Kovács Mária és még sokan mások utaztak Lengyelországba ellenzéki kapcsolatépítés céljával. Utazásaikról a magyar állambiztonság kérésére a lengyel szervek alapos megfigyelési dossziékat készítettek, majd a hazai hatóságok legtöbbjüket nem engedte többet Lengyelországba utazni. Magyar Bálintot például magyar kérésre ki is utasították Lengyelországból, majd bevonták az útlevelét, állásából eltávolították, s később csak egy értelmiségi szolidaritási akciónak köszönhetően kapott új munkát.
E tapasztalatszerző utak nagy jelentőséggel bírtak itthon. Előbb lengyel mintára létrehozták az ún. szabadegyetemeket, majd az 1980–1981 folyamán elindultak az első szamizdatlapok is. A fentiek fényében nem meglepő, hogy mind a szabadegyetemek előadásain, mint a szamizdatlapokban a lengyel témák kiemelt helyet foglaltak el. E fórumok jelentették ekkoriban az első – immár a nyilvánosságnak szánt – független hírforrásokat. 1981 végén pedig Demszky Gábor – lengyel útján szerzett tapasztalataira támaszkodva – ifj. Rajk Lászlóval és Nagy Jenővel megalapította az első hazai független kiadót, amely később számos lengyel témájú könyvet adott ki.
A lengyelországi események váltották ki a magyar demokratikus ellenzékből az első nyílt politikai és szolidaritási akciókat is. Pákh Tibor 1980 májusában részt vett a Varsó melletti Podkowa Leśnában megszervezett éhségsztrájkban a NOWA szamizdatkiadó vezetőinek szabadon bocsájtását követelve. 1981 nyarán a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) szervezett gyermektábort Kékkúton hátrányos helyzetű lengyel gyermekek részére. A táborban szervezőként és tolmácsként részt vett Wojciech Maziarski magyar szakos egyetemi hallgató, akit emiatt azon nyomban örökre kiutasítottak az országból. A hatóságok zaklatása azonban nem vette el a SZETÁ-sok kedvét.
1981. december 13-án Lengyelországban bevezették a hadiállapotot, tízezer embert internáltak, bebörtönöztek, a Szolidaritás legális működésének időszaka véget ért. E lépés azonban sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem mért végső csapást az ellenzékre. A SZETA 1982-ben újabb táboroztatást szerveztek volna a lengyel gyermekeknek, s amikor már minden adminisztratív korlátot legyőztek volna, a fiatalok beutazási engedéllyel a varsói pályaudvaron sorakoztak, akkor közbelépett az állambiztonság és megtagadták a kasszáknál a jegyeladást számukra. A hadiállapot első hónapjaiban azonban sikerült egy vasúti szerelvényt kijuttatni Varsóba tele az ellenzékiek által összegyűjtött adománnyal.
Mindezek csupán a kezdetet jelentették a magyar ellenzék történetében. A hadiállapot bevezetése ihlette az első nagy ellenzéki vitát itthon, amely a Beszélő hasábjain több mint egy évig tartott. Kis János amellett érvelt, hogy a hadiállapot nem a vég, hanem a kezdet. Mégpedig a rendszerváltás kezdete. A szocialista rendszernek nincsenek tartalékai, immár nem lehetséges egy magyarországihoz hasonló konszolidáció. Igaza lett.
A nyolcvanas évek közepétől kiszélesedtek a lengyel-magyar ellenzéki kapcsolatok. A demokratikus ellenzék mellett új szereplők léptek be. Egyfelől a népi mozgalomhoz köthető független értelmiségiek, akik később Lakitelken megalapítják a Magyar Demokrata Fórumot. Közülük elsősorban az MDF későbbi szóvivőjét, Kiss Gy. Csaba tevékenyégét kell kiemelni, aki szorosan együttműködött a Varsóban élő Engelmayer Ákossal és a krakkói katolikus értelmiségi körökkel. Másfelől az egyetemisták, különösen a Bibó István Szakkollégiumban Fellegi Tamás tanítványai, Orbán Viktor és Kövér László. Ők pedig a független lengyel egyetemi csoportokkal, diákszervezetekkel vették fel a kapcsolatot. Mindkét csoport jó kapcsolatot ápolt Wacław Felczak krakkói történészprofesszorral, aki a második világháború alatt futárként tevékenykedett a megszállt Lengyelország és Magyarország között. Felczak volt az, aki elsőként javasolta a „bibósoknak” a párt alapítást.
A lengyelekkel való kapcsolattartás és a tapasztalatcsere tehát a rendszerváltó pártok mindegyikében fontos szerepet töltött be. Olyannyira, hogy az 1989-es kerekasztal tárgyalások során az SZDSZ és a FIDESZ éppen a lengyel tapasztalatok miatt nem írta alá a megállapodást. Lengyelországban ugyanis az alku értelmében és az első félig demokratikus választások eredménye következtében a Szolidaritás adhatta a miniszterelnököt, a kommunista párt pedig az államfőt. A két magyar liberális párt látva ezt a megoldást, meg akarta akadályozni, hogy még a választások előtt Pozsgay Imrét válassza meg a parlament államfőnek és ezzel megerősítsék a kommunista utódpárt pozícióit.
