Hetvenöt éve ért véget a második világháború (3. rész)

Emlékezetpolitikai körkép Közép-Európából

Az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai és ösztöndíjasai körképe a háború végének 75. évfordulóján. (1. rész; 2. rész)

Hármas évforduló Romániában

1945. május 9-én, amikor a náci Németország képviselői a berlini szovjet főhadiszálláson is aláírták a kapitulációt, a román vezetők számára úgy tűnhetett, hogy országuknak ismét a jó oldalon sikerült befejeznie a háborút. A román csapatok ugyanis már több mint nyolc hónapja a szövetségesek táborát erősítették, a szovjet hadsereg mellett küzdve végig a Magyarországért és Csehszlovákiáért folyó harcokat. Ráadásul 1945 márciusában Mihály király – engedve a román kommunisták és a szovjetek nyomásának – kommunista dominanciájú kormányt nevezett ki Bukarestben, ami megnyitotta az utat a román közigazgatás Észak-Erdélybe való visszatérése előtt is. A román politikusoknak azonban csalódniuk kellett. A szövetségesek ugyanis legyőzött ellenségként tekintettek Romániára, és úgy is kezelték az országot.

Pedig Bukarest egészen a versailles-i berendezkedés 1939-1940 fordulóján bekövetkezett összeomlásáig Nagy-Britannia és Franciaország stabil támasza volt a régióban. Ez azonban kevésnek bizonyult, mivel a két világháború közötti időszakban Besszarábia miatt végig rossz volt a szovjet–román viszony, 1941. június 22-én pedig Románia is csatlakozott Németország „antikommunista keresztes hadjáratához” a Szovjetunió ellen. A Romániát ekkor ténylegesen vezető Ion Antonescut kettős cél vezérelte: a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján a szovjetek által 1940 nyarán megszállt Besszarábia (és Észak-Bukovina) felszabadítása és egy jobb pozíció elfoglalása a német „új rendben”. Románia ugyanis sohasem mondott le a második bécsi döntéssel Magyarországnak visszajuttatott Észak-Erdélyről, és akkor is ez lebegett a román politikusok szeme előtt, amikor a Kaukázusig nyomultak előre a román csapatok, majd amikor Sztálingrád után fordult a kocka, és már csak idő kérdése lett a német vereség.

A román elit ugyan nem tudta megismételni az 1918-as bravúrt – Besszarábia és Erdély egyidejű megszerzését –, és komoly veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, de a teljes katasztrófát sikerült elkerülnie. 1944. augusztus 23. után a Szovjetunió megszállta Romániát (csapatai 1958-ig állomásoztak a területén), hozzálátott az ország „szovjetizálásához”, és megtartotta az 1940-ben elcsatolt régiókat is, ugyanakkor Sztálin támogatta az Észak-Erdélyre irányuló román igényeket a másik vesztessel, Magyarországgal szemben. Ez pedig némi kompenzációt jelentett Nagy-Románia maradéktalan visszaállításának elmaradása miatt (mivel Bulgária is megtarthatta Dél-Dobrudzsát).

A mérleg tehát vegyes, ami a Győzelem Napja romániai felidézésében is tükröződik. 1989 előtt a legfontosabb román nemzeti ünnep az augusztus 23-i kiugrás („társadalmi és nemzeti, antifasiszta és antiimperialista forradalom”) napja volt, de május 9-én is megemlékeztek az antifasiszta erők győzelméről. Ceaușescu alatt elsősorban a kommunisták szerepét és a román hadsereg 1944–1945 közötti – a háború lezárását meggyorsító – tevékenységét emelték ki. 1990 után azonban december elseje lett az új nemzeti ünnep, a második világháború időszakának és befejezésének értékelése pedig azonnal viták kereszttüzébe került. A fő témákat – a már korábban is gyakran instrumentalizált észak-erdélyi magyar „rémuralom” mellett – a romániai holokauszt, Antonescu marsall szerepe és a rehabilitálására irányuló törekvések, valamint a szovjet megszállás és berendezkedés alkotta. A szovjetekkel kapcsolatos sérelmi diskurzusnak különös aktualitást biztosított az 1991 után újra megnyílni látszó besszarábiai/moldovai kérdés is. Noha jelenleg a román politikusok – Oroszország és több más kelet-európai ország mellett – május 9-én emlékeznek meg a Győzelem Napjáról, ezt általában összekapcsolják az „Európa-nappal” (Robert Schuman 1950. május 9-i nyilatkozatának évfordulójával), valamint egy korábbi fontos eseménnyel, az Oszmán Birodalomtól való függetlenség 1877. május 9-i kimondásával.

Zahorán Csaba

A győzelem árnyoldalai – emlékezet Jugoszlávia utódállamaiban

A második világháború és a közvetlenül azt követő leszámolások az egykori Jugoszlávia minden utódállamában megosztják a közvéleményt, Horvátországban és Szlovéniában pedig napjainkig a politikai élet két fő pólusának képviselői közötti viták egyik központi témáját jelentik. A világháborúban aratott győzelem napja az utódállamok közül Szerbia mellett csak Bosznia-Hercegovinában állami ünnep, és szimbolikus, hogy míg utóbbi szerb entitásában munkaszüneti nap, a bosnyák és horvát többségű föderációban munkanap.

Május 9-én a szerbek felvonulásokat, látványos katonai parádékat rendeznek, gyakran orosz vendégekkel dicsőítve a második világháborús győzelmet, miközben az egykor Jugoszláviát alkotó többi nemzet képviselői visszafogottabban ünnepelnek, sok esetben összekapcsolva azt az európai integráció jelképévé vált Európa-napról való megemlékezéssel. Szlovéniában és Horvátországban antifasiszta szervezetek és a partizánharc még élő résztvevőinek megemlékezéseiről szól ez a nap. A résztvevők rendszeresen figyelmeztetnek a történelmi revizionizmus veszélyére. A győzelem napja közeledtével Horvátországban az utóbbi időszakban évről évre fellángolt az ezzel kapcsolatos vita, baloldali politikusok és értelmiségiek az eseményről való állami szintű megemlékezést hiányolják, hangsúlyozva, hogy Horvátország a győztesek oldalára kerülve tarthatta meg Dalmáciát és a Muraközt. A szlovén és a horvát jobboldal ugyanakkor a második világháború végén a jugoszláv partizáncsapatok elől menekülők ellen elkövetett háborús bűntetteket tematizálja. Több tízezer embert gyilkoltak meg bírósági ítélet nélkül, s a jugoszláv hatóságok nem csak a bűncselekmények helyszínén tettek meg mindent a nyomok eltüntetése érdekében, hanem később igyekeztek megsemmisíteni minden egyéb bizonyítékot is.

A tömeggyilkosság a szocialista Jugoszláviában tabutémának számított, arra először az 1960-as évek végétől szlovén értelmiségiek kezdtek utalásokat tenni, majd a nyolcvanas évek közepétől váltak a hazai közvélemény előtt is ismertté a kérdés egyes részletei. A történészek a rendszerváltást követően kezdték meg az események és a tömegsírok feltárását, számos témában azonban hiányzik a kutatók közötti konszenzus, sok részlet máig tisztázatlan maradt, az eseményeknek pedig nincs minden fél által elfogadott értékelése. A második világháború négyévnyi véres küzdelmei, a nácik helyi szövetségeseinek tömeggyilkosságai és a győzedelmeskedő partizánok által elkövetett bűntettek a XX. századi szlovén és horvát történelem legnagyobb traumáját jelentik. A partizán tömeggyilkosságok témája a második világháború lezárásáról való megemlékezés napjaiban még inkább a közvélemény fókuszába kerül. Rendszerint a horvát és a szlovén közélet azon szereplői is hangot adnak véleményüknek, akik szerint a kérdés felelevenítése önmagában is revizionizmus, a kommunisták vezette felszabadítási mozgalom jelentőségének megkérdőjelezése, illetve megszólalnak azok is, akik a nácikkal való kollaborációt relativizálják. 

Lukács B. György

A második világháború és a hindu nacionalista emlékezetpolitikai törekvések Indiában

Ha egy mentálisan távoli terület – mint például India – második világháborús emlékezetére tekintünk, éles fénybe kerül a történeti kutatás és emlékezetpolitika közötti távolság. Ha a második világháborúra is alkalmazzuk a poszt-koloniális szemléletet, akkor a háború kezdőpontját 1937. július 7-re, Japán Kína elleni inváziójának napjára, végpontját pedig 1945. szeptember 9-re kell tennünk. A korabeli Brit India (akkor már csak a mai Pakisztán, India és Banglades, mivel az akkori Alsó- és Felső-Burmát éppen 1937 elején, a világháború ázsiai kitörése előtt választották külön) különleges helyzetben volt a háború során, mivel egyszerre volt az európai és az ázsiai hadszíntér része. Területének csak az északkeleti határvidékét és a délkeleti szigeteket érte bombázás és invázió, ugyanakkor kulcsszerepet töltött be az európai hadszíntér és Kína utánpótlásának biztosításában. India elvesztése a háború különböző szakaszaiban komoly válságot idézett volna elő az olasz, az észak-afrikai, a burmai és a kínai fronton. A szövetségesek oldalán két és fél millió brit indiai katona harcolt. Ugyanakkor, a brit birodalmi egységek szingapúri veresége után, a tengelyhatalmak oldalára is tízezrek álltak Brit India lakosai közül.

A második világháború emlékezete több eseménysor köré rendeződik, de ezek igen különböző súllyal vannak jelen. Az Indiában 2014 óta hatalmon levő hindu nacionalista kormányzat új hegemón társadalmi-politikai rend kialakítására törekszik, s ezen belül fő céljai között van a történelemkép átformálása is. Ebben az erőfeszítésben Dzsaváharlál Nehru személyének és szellemi-politikai örökségének hiteltelenné tétele az egyik súlyponti elem. Egyúttal a kormányzati történelem- és emlékezetpolitika igyekszik láthatóbbá tenni a Nehruval szembenálló vagy vele szembehelyezhető kortárs vezetőket. E törekvés keretében kapott 2014 óta új központi múzeumot és szobrokat Subhas Chandra Bose (a mostanában sokszor leírt „Netadzsí” előnevet a németek oldalán harcoló indiai katonáktól kapta), az Indian National Army elnevezéssel a második világháborúban a britek ellen, főként japán szövetségben harcoló egységek politikai vezetője. Subhas Chandra Bose emlékezetpolitikai súlya ugyanakkor az egykori vezető unokaöccse, a kormányzó Bharatiya Janata Party (Indiai Néppárt) tagjaként politizáló Chandra Bose párton belüli helyzetének is a függvénye. A világháborús emlékezet többi lehetséges aspektusa a Kongresszus Párt világháborús elitje elleni emlékezetpolitikai hadjárat és az – önálló elemzést igénylő – felosztás emlékezete mögött zárójelbe került. Így a szintén több millió áldozatot követelő 1943–1944-es bengáli éhínség, a kor hindu–muszlim összecsapásai vagy a második világháborúban harcoló brit indiaiak tapasztalata, továbbá mindezek emlékezete a közéletből az akadémiai közegbe szorult vissza. Ott viszont élénk vitákat vált ki.

Balogh Róbert