Az orosz–ukrán háború kitörése óta az Egyesült Államok politikai vezetése következetesen hangoztatja, hogy innentől nincs visszatérés a „business-as-usual”-hoz Oroszországgal, vagyis az eddigi Nyugat–orosz kapcsolatokban megfigyelhető viselkedési logikához. A múlt héten viszont a világ húsz vezető gazdaságát tömörítő G20-as csúcsértekezletére meghívást kapott és részt is vett Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is. És bár sajtó értesülések szerint Blinken amerikai külügyminiszter nem volt hajlandó zárt ajtók mögötti direkt tárgyalásra orosz partnerével, az értekezletet nem bojkottálta sem Washington, sem nyugati szövetségesei. Így tehát a háború utáni, tágabb értelemben vett „business with Russia” kérdésköre továbbra is nyitott.
Itt, Közép-Európában kiemelten fontos ennek a tágabb kérdésnek egyik elemi része – mégpedig az, hogy milyen helyet kap majd (avagy vív ki magának) Oroszország a felálló új transzatlanti és európai biztonsági architektúrákban. Az szinte kizárható, hogy visszatérünk a „status quo ante bellum”-hoz, tehát a háború előtti biztonsági rendszerhez, hiszen annak a rendszernek az alapjait még a Szovjetunió szétesését követő dinamikákhoz való alkalmazkodás határozta meg. Ezekben a dinamikákban pedig nagy változások voltak, és zajlanak jelenleg is. Így tehát a kérdés megválaszolását érdemes a makroszintű nemzetközi folyamatok, a regionális geopolitikai hatalmi átrendeződések, és végül, de nem utolsó sorban, a most zajló háború kimeneteléhez kötni.
Megkerülhetetlen, regionális szinten mindennapjainkat meghatározó tényező az orosz–ukrán háború. Ugyanakkor nem szabad elfelejtsük, hogy makroszinten, tehát történelmi világképben nézve, a két világszintű hegemón, az Egyesült Államok és Kína vetélkedése dominálja a nemzetközi politikai folyamatokat. Hiszen az Egyesült Államok unipoláris pillanatának már leáldozott, jelenleg relatív hanyatlásban van Washington a kihívójával szemben. Hogy mikor is ért véget pontosan az Egyesült Államok egyeduralmi dominanciája, arról komoly vita folyik, de 2014-ben már a vég letagadhatatlan jeleit figyelhettük meg. Abban az évben kebelezte be Oroszország a Krím-félszigetet, és akkor írták alá (Washington hangos nemtetszés-nyilvánítására fittyet hányva) az Ázsiai Infrastrukturális és Befektetési Bank (AIIB) alapító okiratát is. Makroszinten tehát az 1990-es évek stabil unipolaritása helyett ma a világ egyre inkább egy töredezett és eltérő erősségű multipolaritás felé halad.
Regionális, tehát európai, geopolitikai hatalmi átrendeződések is történtek. Moszkva marad továbbra is nukleáris szuperhatalom, de Oroszország konvencionális katonai szuperhatalmának mítosza szertefoszlott. És bár Moszkva európai energiadominanciája ma még jelentős, de ahogy Európa diverzifikálódik, úgy csökken e kapacitása. Németország komoly fegyverkezése pedig elindult, de ennek kimenetele még kérdéses, és nagyban függ attól, hogy ez Berlinben párosul-e politikai ambíciószint növekedéssel is. Az 1990-es évekhez képest pedig az EU vezetői székéért – London távozása után – most már csak ketten maradtak versenyben, Berlin és Párizs – de azért ne felejtsük, hogy részben egy integrációpárti központi brüsszeli adminisztráció számítható még ide, ami 1992 óta sokat erősödött.
A most zajló orosz–ukrán háború kimenetele lesz még mérvadó hatással a jövő transzatlanti és európai biztonsági rendszerére. Nagyon nehéz megjósolni, de jelenleg úgy tűnik, hogy még egy ideig elhúzódhat a háború, és Ukrajna egy részének területi de facto elcsatolása az egyik várható végkimenetel, ami de jure nem fogad majd el a világ Nyugati fele. A potenciális katonai területszerzés a világ másik felén sem lesz persze hangosan támogatva, ugyanakkor hangosan elítélve sem azokban az államokban, amelyek hozzá vannak szokva a nagyhatalmak nemzetközi jog fölött álló politizálásához.
Mit jelent mindez? Elsősorban ütköző dinamikákat figyelhetünk meg, melyek merőben más erőviszonyokat teremtenek, mint a bipoláris kor végekor volt megfigyelhető. Ma észleljük az Egyesült Államok relatív gyengülését Kínával szemben, viszont az orosz–ukrán háború kapcsán Washington relatív erősödését láthatjuk Európával és Oroszországgal szemben. Európa a hidegháború végéhez képest erősödött, ugyanakkor a belső EU-s viszonyok is megváltoztak. Mindezek mellett az elterjedt globalizációs folyamatok miatt megnövekedett jólétünk más dinamikákat is előmozdított Európában.
A végkövetkeztetés majd csak az orosz–ukrán háború végkimenetelének ismeretében lehet levonni, de a fent vázolt változások miatt a transzatlanti és európai biztonsági rendszer már biztosan nem lesz ugyanolyan, mint 1992 után volt. Amit már most leszűrhetünk, az, hogy vélhetően egy instabilabb és heterogénebb időszak jön majd, ahol a magasabb rizikót vállalni hajlandó államok fogják megvívni a jövő politikai csatáit. Az instabilitás mellett pedig a makroszintű hegemóni küzdelem végkimeneteléig egy ideiglenes és átmeneti korszak köszönt be, ahol az elmúlt időszak alatt megfigyelhető módon a nemzetközi kapcsolatokban elterjedt államközi viselkedési szabályok normái gyengébben érvényesülnek majd.
