Az amerikai belpolitika és bírósági élet egyik meghatározó eseményének számít az idén, hogy Stephen Breyer, a Legfelsőbb Bíróság egyik tagja bejelentette nyugdíjba vonulását. A még Bill Clinton elnök által kinevezett bíró közel három évtizeden keresztül szolgál az ország taláros testületében.
Legtöbb elődjéhez és társaihoz hasonlóan Breyer is mély és emlékezetes nyomot hagy maga után. Elmés hipotézisei mindig mosolyt csalnak a nyilvános üléseket hallgatók arcára, míg döntései és bírósági filozófiája elkötelezett az „élő alkotmány” progresszív felfogása iránt. Ellenezte a halálbüntetést, védelembe vette a Roe kontra Wade döntésben elismert abortusz lehetőségét, de legnagyobb hozzájárulása a bíróság gyakorlatához a közigazgatási jog területéhez köthető. Jogtudományi és bírói munkásságában egyaránt megvédte a szakértői elvek szerint működő bürokrácia széles mozgásterét.
Távozása lehetőséget nyújtott Joe Bidennek ahhoz, hogy elnöksége során első ízben nevezzen ki legfelsőbb bírósági bírót. A kampányban elhangzott ígéretnek megfelelően az elnök feketebőrű nőt nevezett meg: Ketanji Brown Jackson személyében. A szenátusi megerősítése esetén a testület összetételét érintően ez legalább két szimbolikus változást eredményez. Egyfelől Jackson lenne az első olyan női legfelsőbb bírósági bíró, aki feketebőrű. Másfelől pedig a demokrata elnökök által kinevezett valamennyi bíró nő lenne. Szimbolikus szerepén túl a kinevezés nagy tétje, hogy Ketanji Brown Jackson megerősítése esetén milyen bírói felfogást, alkotmány- és jogértelmezést is képvisel majd a testületben. Elsősorban ennek feltárása és megvitatása érdekében zajlik a szenátusi megerősítési eljárás, amely feltétele az elnöki kinevezés sikerének.
A bírók kinevezésében és az ahhoz kapcsolódó szenátusi vitákban az amerikai politika- és alkotmánytörténet egy egészen érdekes ellentmondása figyelhető meg. A régebbi időkben a bírók jórészt az elnökökhöz közelebb álló politikai körökből, így kormányzók, szenátorok, államtitkárok közül kerültek ki. Sőt, William Howard Taft személyében arra is akadt példa, hogy maga az elnök vált az Egyesült Államok főbírójává. A szenátusi megerősítések pedig jellemzően rövidek voltak, az sem volt ritka, hogy az elnök bejelentésének napján a jelöltet meg is erősítették. Emellett pedig a nyilvánosság elől elzártan és különösebb vita nélkül zajlottak. Kivételek persze mindig akadtak, így például Woodrow Wilson elnök jelöltje, a progresszív felfogású Louis Brandeis szenátusi megerősítése közel 5 hónapon keresztül tartott 1916 februárja és júniusa között. A kivétel azonban egyfelől a szabályt erősítette, másfelől pedig előrevetítette azokat a vitriolos, sok esetben botrányoktól sem mentes szenátusi megerősítéseket, amelyek az elmúlt évtizedeket jellemezték például Robert Bork, Clarence Thomas, Brett Kavanugh vagy más jelöltek eseteiben. Annak ellenére tapintható a meghallgatásokon erősödő feszültség, hogy az utóbbi évtizedekben már nem az elnökök bajtársai – ahogy Franklin D. Roosevelt esetében mondták: kártyapartnerei – vagy politikai harcostársai közül, hanem egy-két kivételtől eltekintve korábbi szövetségi bírók köréből kerülnek ki a Legfelsőbb Bíróság tagjai. Elena Kagan kivételével a jelenlegi testület valamennyi tagjának volt bírói előélete alsóbb fokú bíróságon. De még Elena Kagan számára sem ismeretlen az igazságszolgáltatás, ugyanis korábban a Legfelsőbb Bíróság előtt a kormány képviselőjeként (Solicitor General) tevékenykedett. Joggal tehető fel a kérdés: miért erősödik a kinevezéseket övező politikai feszültség, ha a jelöltek egyre nagyobb arányban a független és a jogászi szakma iránt elkötelezett bírói hivatásrendből kerülnek ki?
A bírósági kinevezéseket kísérő politikai viták elmérgesedése és polarizációja legnagyobb részt a kinevezés tétjének megsokszorozódására vezethető vissza. A kinevezések tétjét pedig a szövetségi bírói fórumok által eldöntött ügyek súlya és száma határozza meg. Bár Amerika történelmének hajnalán is akadtak olyan fajsúlyos kérdések – köztük például az alkotmányos felülvizsgálat lehetősége –, amelyekben a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső szót, de bíróság közel sem állt úgy a közpolitikai érdeklődés előterében, mint ahogy ez az utóbbi fél évszázadban tapasztalható. Ez a folyamat leginkább a progresszív ihletettségű „élő alkotmány” tanára vezethető vissza. A Woodrow Wilson elnök által elkeresztelt alkotmányfelfogás az alapításkori alkotmánnyal szembe helyezkedve hirdette azt, hogy a folyamatosan változó és fejlődő alkotmány alapján az állam feladata az, hogy egyfajta szakértői tudás birtokában megszervezze a társadalmat. Az így megerősödött adminisztratív állam a közhatalmat központosította, annak gyakorlását pedig bürokratikus intézményekre bízta. A bíróságok szerepe – azon túl, hogy ezt a folyamatot megkönnyítették – azért vált egyre hangsúlyosabbá, mert a bürokratikus intézmények döntéseit nem demokratikus, hanem bírói úton lehet ellenőrizni. Emellett pedig az „élő alkotmány” tanához híven a bírók a saját közpolitikai meggyőződésük fényében kezdték értelmezni az alkotmányt. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a bíróságokat, különösen pedig a Legfelsőbb Bíróságot egyre több alkalommal olyan fajsúlyos kérdések eldöntéséhez kezdték segítségül hívni, amelyeket demokratikus úton nem tudtak megválaszolni vagy a demokratikus többség ellenében akartak érvényesíteni. Vagyis ezzel a demokratikus akaratképzés fórumai váltak megkerülhetővé, amelynek során a bírák óhatatlanul is közpolitikát alakító szerepet öltenek magukra.
Elsőként Richard Nixon elnök, majd az alkotmány eredeti jelentését és értelmét előtérbe helyező konzervatív gyökerű „originalizmus” lépett fel ezen változások ellen. Az ellenzők egyik legnevesebb képviselője, a Legfelsőbb Bíróság 2016-ban elhunyt tagja, Antonin Scalia szavait idézve: a bírók nem „filozófuskirályok”. Ronald Reagan elnök 1987-ben jelölte a Legfelsőbb Bíróság tagjának ezen alkotmány- és jogértelmezési módszer egyik szellemi atyját, Robert Borkot. Híven mutatja a Bork szenátusi megerősítési vitáját és kinevezésének elutasítását övező ádáz küzdelmeket, hogy az angol újságírói nyelvezet új igével bővült. „Borkolni” nagyjából annyit jelent, hogy szabotálni vagy ellehetetleníteni. Az „élő alkotmány” tanát védelmező és az originalista megközelítést ellenző demokraták ezt kísérelték meg Clarence Thomas, Samuel Alito és Brett Kavanaugh eseteiben is. A 2020-as évekre azonban a helyzet megváltozott. Az originalizmus elfogadottá és népszerűvé vált, ezzel együtt pedig megsokszorozódott azon bíróknak a száma, akik ezt az alkotmányértelmezési módszert vallják és alkalmazzák. Amy Coney Barrett kinevezésével pedig a Legfelsőbb Bíróságon 6:3-as többségbe kerültek.
Elsősorban ebből a szempontból volt tanulságos Ketanji Brown Jackson szenátusi meghallgatása. Kérdésekre válaszolva ugyanis Jackson több ízben is elismerte, hogy saját maga is alkalmazza az orginalista jogértelmezési módszert, miközben az elődje által képviselt felfogással szakítva kifejezetten elveti az „élő alkotmány” tanát. Nem kizárt, ugyanakkor nem is valószínű, hogy Jackson bíró a republikánusoknak akart imponálni. Az is valószerűtlen, hogy megerősítése esetén az ideológiai ügyek kimenetelét tekintve ne sorakozna fel progresszív bírótársai mellé. Jackson bíró sokkal inkább azt jelezte, hogy bő három évtized leforgása alatt az originalizmus vált Amerika meghatározó jogértelmezési módszerévé. Mára tehát beteljesült az, amit Elena Kagan még a saját szenátusi meghallgatásán egy elejtett mondatában jegyzett meg, miszerint „mindannyian originalisták vagyunk”. Ketanji Brown Jackson megerősítése esetén a következő ítélkezési években dől majd el, mit is fog ez jelenteni az alkotmányban meghatározott demokratikus hatalomgyakorlási rend visszaállítására nézve.
