Az utóbbi hetekben több alkalommal is újra főoldali vezető hír lett, hogy a kommunista Kínai Népköztársaság légierejének vadászgépei és bombázói október első hetében több alkalommal és korábban nem tapasztalt nagy számban (több mint 150 géppel) átrepültek a keskeny, mintegy 160 km széles Tajvan-szoroson, és megsértették a kizárólagos tajvani légtérvédelmi zónát (ADIZ) – mintegy tesztelve a demokratikus tajvani Kínai Köztársaság (Munguo) éberségét, és fő szövetségese, az Egyesült Államok reakcióját.
A közel félévszázados amerikai–tajvani stratégiai együttműködés és védőernyő megbízhatósága talán még soha nem volt ily egyértelműen tesztelve és nyomás alatt tartva Kína részéről, mint mostanában, amely immár teljesen új helyzetet teremt a bonyolult trilaterális kapcsolatrendszerben, közvetve globális kihatással.
Az egyértelmű kínai légi provokációra a tajvani és amerikai reakció nem is váratott sokáig magára, hiszen úgy a kis, 23.5 milliós Tajvani Köztársaság kormánya, védelmi minisztere révén, mint az amerikai elnök és külügyminisztere is világossá tették, ellenállnak az egyre fokozódó kínai katonai provokációknak, készek megvédeni a szigetország szabadságát, szuverenitását és demokratikus politikai berendezkedését a kommunista Kína nyílt országegyesítő törekvései ellenében. Az amerikai kormányzat és Biden elnök érzékelve a helyzet súlyosságát többszöri újságírói kérdésre hangsúlyozta az amerikai szövetségesi védőernyő érvényességét Tajvan irányában, és ugyancsak igennel felelt arra kérdésre is, miszerint egy valószínűsíthető kínai támadás esetén az amerikai kormány kész megvédeni a szigetország de facto függetlenségét Kínától, ha szükséges, akár fegyveres segítségnyújtás révén is. Bár utóbbinak a jelen pillanatban még csekély a lehetősége és elrettentő katonai potenciálja a szavak erején túl, mivel körülbelül csupán két tucatnyi amerikai katonai tanácsadó tartózkodik Tajvanon, ellenben a közeli Dél-Korea és Japán amerikai katonai bázisairól több ezer fős haderőt tudnak viszonylag gyorsan átvezényelni szükség esetén, a térségben tartózkodó brit hadihajókról és a 7. csendes-óceáni amerikai flotta egységeiről nem is beszélve.
Korábban már több rövid elemzésben tárgyaltuk a kínai–amerikai szembenállás, politikai, gazdasági konfrontáció katonai eszkalációjának lehetőségeit és annak várható pozitív–negatív kimenetelű forgatókönyveit. Az amerikai, japán, tajvani és kínai elképzelések, illetve stratégiai okfejtések egyik közös pontja az a vészjósló megállapítás, miszerint Kína még a 2020-as évtized vége előtt szeretné lezárni, illetve nemzeti stratégiai céljai érvényesítése érdekében saját javára eldönteni a tajvani újraegyesítés kérdését: békés vagy kevésbé békés eszközökkel. A népi Kína mint tekintélyparancsoló anyaország és immár a világ vezető gazdasági és feltörekvő katonai nagyhatalma teljességgel belügynek tekinti a tajvani kérdést egészen 1949 óta, amikor a renegátnak tekintett nacionalista (és részben keresztény) Kuomintang Párt vezetősége és seregeik átmenekültek a közeli szigetre, és megalapították saját, kvázi független kínai államukat Mao kommunista Kínájával dacolva. A pekingi kommunista–nacionalista stratégiai elképzelésekkel és Hszi Csin Ping elnök narratívájával szöges ellentétben az önérzetes és demokratikus berendezkedésére büszke és érzékeny Tajvan, teljesen más történet és politikai kultúra részévé vált, mint a történelmi kényszerből az elvesztett brit–kínai ópiumháborúk nyomán nyugatosodott, majd az anyaországhoz 1997-ben visszatért Hong Kong, illetve Makaó városállamok esetei. Nyilvánvalóan a 23.5 milliós tajvani kínai lakosság körében nem sok nyomát látni a kommunista diktatúrát építő és regionális hegemón nagyhatalommá váló Kínához való csatlakozás, avagy kényszerű egyesülés tekintetében, amely igencsak komoly fejtörést jelent a Kínai Kommunista Párt politikai és katonai stratégái számára.
Tajvan egészen 1971-ig ENSZ tagállamként képviselte az „igazi Kínát”, és élvezte az Egyesült Államok nyílt támogatását, diplomáciai, katonai védelmét, egészen, amíg a Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadók, illetve idősebb George Bush elnök által is fémjelzett kínai „amerikai nyitás” külpolitikai stratégiája sikeresen leválasztotta Kínát a szovjet tömbről. Az óriási, de minden szinten nagyon elmaradott ország a Teng Hsziao Ping-féle radikális gazdasági reformok révén (jelentős amerikai segítséggel) elindult a sajátos kínai úton: egy doktriner marxista–maoista egypártrendszer által uralt egyedi kínai kapitalista piacgazdaság irányába, amely 1979-től egészen napjainkig tart és többnyire sikertörténetként emlegetik a világban. A hidegháború utolsó évtizedében a szovjetellenes és Amerika-barát Kína-politika Tajvan stratégiai háttérbe szorulását és visszaminősítését is eredményezte úgy Washingtonban, mint Pekingben. A megállapodások értelmében a tajvani amerikai nagykövetség átköltözött Pekingbe és 1980-tól Tajpejben az Amerikai Intézet nevű szervezet helyi kirendeltsége látja el tulajdonképpen az amerikai diplomáciai feladatokat, amely igencsak leminősítő státust jelent az államközi diplomácia világában. Az amerikai kormány és Kongresszus ugyanakkor Tajvan kárpótlásaképp 1979 tavaszán elfogadta a különleges státusú és fontosságú Tajvani Kapcsolatok Törvényét (Taiwan Relations Act), amelyben az Egyesült Államok biztosítja a nemzeti kínai szigetországot az önvédelemhez való jogáról és a demokratikus politikai berendezkedésének védelmét, fennmaradását szolgáló célok támogatásáról, beleértve a széleskörű amerikai gazdasági, kulturális és katonai (kivéve nukleáris) segítségnyújtás opcióit is.
A 20. század utolsó évtizedeiben a kialakult és híressé vált amerikai–tajvani stratégiai kétértelműség (strategic ambiguity), avagy bizonytalanság dimenziójában Tajvan nem provokálta az egyre érzékenyebbé váló kínai anyaországot egy de jure állami függetlenségi nyilatkozattal, míg a kommunista Kínai Népköztársaság sem próbálta nyíltan megkérdőjelezni a kvázi katonai védőhatalmi státusban szereplő Egyesült Államok szavahihetőségét és stratégiai megbízhatóságát egy Tajvan-elleni katonai incidenssel, amelynek beláthatatlan regionális és globális következményei is lehetnének.
E kimondatlan stratégiai egyensúly állapot és íratlan status quo teljességgel felborulni látszik az utóbbi években, amelyre ráerősít egyrészt a harciasabb, ambiciózus és terjeszkedő kínai külpolitika, és a tajvani érdekérvényesítő nacionalista politikai retorika, másrészt az Egyesült Államok megkopott szuperhatalmi presztízse és nimbusza, különösképpen a drámai és kudarcosnak ítélt afganisztáni kivonulás/összeomlás nyomán. Nyilvánvalóan a tajvani amerikai védőernyő tesztelése komoly megmérettetést jelent az Egyesült Államok számára, hiszen amennyiben egy kínai invázió esetén cserben hagyná Tajvant, az ugyancsak pusztító hatású globális presztízsveszteséget indukálna Amerika kárára és Kína javára, míg a világ túloldalán az európai NATO-szövetségesek körében jelentős bizalomválságot és a katonai szövetség kohéziójának szétforgácsolását is jelentené.
A nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitika világában nemcsak az elrettentő katonai potenciálnak, hanem a politikai–katonai erő nemzetközi percepciójának is óriási jelentősége, befolyásoló ereje van, amint erre a politikai döntéshozók nyilatkozatai és az elemzők is egyaránt rávilágítanak. Mindez hatványozottan igaznak tűnik egy olyan külső és belső válságokkal sújtott, szebb napokat látott hegemón nagyhatalom esetében, mint az Egyesült Államok, amelynek kihívói (elsődlegesen Kína, jóval kisebb részben Oroszország) már nemcsak az oroszlán bajszát rángatják, hanem talán már azt is feltételezik róla, hogy fogatlan, lomha és immár képtelen megvédeni a vadászterületét…
Kép forrása: Hanna Barczyk
