„Addig kell támadni, amíg az ellenség még nem túl erős”
– a hadi stratégiák nagy mesterei az ókori kínai Szun-Ce-től, a porosz von Clausewitzen keresztül, akár a legendás George Patton tábornokig mindannyian egyetértenének az előbbi egyszerű, de annál hatékonyabb stratégiában, hiszen mindannyian a meglepés fontosságában bíztak, és a vélhetőleg felkészületlen ellenség relatív gyengeségét tartották a megelőző támadás legfőbb indokának, mielőtt az ellenség túlzottan megerősödne és felkészülhetne egy hasonló jellegű támadásra.
Természetesen, szintén Patton tábornok katonai bölcsessége mentén az első puskalövés után a haditervek és forgatókönyvek már nem sokat érnek, de a meglepés ereje már félgyőzelem is lehet. E sajátos stratégiai észjárás mentén sokan a Csendes-óceán mindkét partján úgy vélik, hogy egy nagyhatalmi forró konfliktus, akár háború esélyével már érdemes komolyan foglalkozni. Nyilvánvalóan, a politikai vezetők nem katonai stratégák és számtalan egyéb szempontot is figyelembe kell venniük döntéseik előtt, amelyek közül úgyszintén az egyik (talán végső, de nem ritkán az első) opció a fegyveres konfrontáció eshetősége. Hiszen a klasszikus clausewitzi bölcsesség szerint, tulajdonképpen a háború is végső soron a politikai harc megvívása csupán más eszközükkel, amely garantáltan letisztítja a burkolt és nyílt érdekcsoportosulásokat, az ellentétes álláspontok erőtereit és eldönti, hogy kié lehet a végső szó az új felállás szerint.
Egy kínai-amerikai regionális, konvencionális (és határozottan atomfegyver nélküli) fegyveres konfliktus illetve nagyhatalmi háború kibontakozásának esélye leginkább a következő években a legvalószínűbb a legfőbb forrópont, elsődlegesen Tajvan és a Dél-kínai tenger útvonalainak, erőforrásainak ellenőrzése kapcsán. Biden elnök, kormányzása első 100 napját értékelő kongresszusi beszédében hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem hagyja el az Indo-pacifikus nagytérséget és nem azért, hogy regionális konfliktust generáljon, hanem épphogy elrettentő erőként megelőzze azokat.
Az amerikai Kongresszus tagjai számára készített kínai-amerikai kapcsolatok stratégiai elemzéséről szóló háttéranyag értékelése szerint Kína stratégiai biztonsági övezete immár majdnem az amerikai Guamig ér, jóval túlterjed Tajvanon és az önkényesen kisajátított atollokra épített Dél-kínai tengeri haditengerészeti bázisok gyűrűjén, az úgynevezett szürke zónán is túl. Mindhárom érintett fél, Kína, Tajvan és az Egyesült Államok szakértői is több-kevésbé megegyeznek abban az eshetőségben és reálissá váló „hadijáték” szcenárióban, hogy öt éven belül (2025-ig) várható a forró konfliktus eszkalációja, ameddig a háborús nyereségek (például Tajvan megszerzése) meghaladhatják a veszteségek mértékét úgy Kína, mint az Egyesült Államok számára. Az időtáv és az időzítés, mint fontos stratégiai tényezők elődlegesen a kínaiak érdekeit szolgálják jelen állás szerint, elsősorban előnyös geo-stratégiai helyzetük, erősödő gazdasági potenciáljuk, óriásléptékű haderő-fejlesztési programjuk kapcsán. Mindezek mellett a kínaiak kihasználhatják a szuperhatalmi pozíciójába fokozatosan belefeledkező és saját belső problémáival hadakozó Egyesült Államok helyzetét, az amerikai gazdaságot sújtó visszaesést, a drámai mértékű társadalmi polarizációt és bizonytalanságot akárcsak az amerikaiak körében tapasztalható saját politikai rendszerük iránti komoly bizalomvesztés aggasztó jelenségét is. A sokat hangoztatott kölcsönös kínai-amerikai gazdasági függés, kereskedelmi érdekek, és államadósság kereszt-finanszírozása ellen szólnak olyan kevésbé megfogható, de annál fontosabb, befolyásosabb mondhatni irracionális szempontok, mint az egyre erősödő kínai nemzeti érdekérvényesítés iránt vágy, önmagára találó nacionalista kínai identitás és önbecsülés kifejeződése. Mindezen eszmei hatóerők (a nyugattal szembeni revánsvágy, példa és erőmutatás) a világra magabiztosan kitekintő kommunista állampárt ideológia hátszelével és egy erős vezető személyével, mint Hszi Csin-ping kiegészítve nyilvánvalóan garancia lehet a sokkal erőteljesebb kínai kezdeményezőkészségre és asszertívabb külpolitikára.
Rövid és középtávú amerikai stratégiai szempontból, japán és amerikai katonai elemzők stratégák szerint az amerikai haderőnek érdemes lenne kihasználnia még meglévő viszonylagos erőfölényét, főleg ami szövetségeseinek és támaszpontjainak számát illeti az egyre izmosodó Kína ellenében. A kínai kormány védelmi költségvetésének milliárdjaiból a kínai népi felszabadító hadsereg (PLA) haditengerészete a 21. század legnagyobb flottafejlesztését hajtotta végre a világon kevesebb, mint két évtized alatt, hiszen már 2020-ban Kína csendes óceáni flottája számszerűleg lekörözte az amerikai 7. flotta felszíni hajóinak számát, 335 versus kb.220 arányban. Természetesen, átcsoportosításokkal az amerikai hadiflotta felszíni (és tengeralatti) hajóinak száma elérheti a kínai flotta méretét és tűzerőben jelentősen túlszárnyalja azt, de a kínai fejlesztések terveit és ütemét ismerve akár egy évtizeden belül már drasztikusan felborul a katonai potenciál aránya a kínaiak javára.
Februári szenátusi meghallgatásán John Aquilino admirális, az amerikai csendes óceáni flotta parancsnoka kifejtette, hogy értékelésük szerint Kína sokkal közelebb áll megszerezni a Tajvan feletti teljes ellenőrzést (akár katonai erővel is), mint sokan azt gondolnák. A közel 30 millió lakos szigetállam Tajvan, bár elszánt katonákból álló fejlett haderővel rendelkezik (túlnyomórészt korszerű amerikai haditechnikával), de egy teljes körű támadás esetén, becslések szerint csupán 3-4 napig bírná feltartóztatni a népi Kína inváziós haderejét. Vagyis jelen állás szerint csak az Egyesült Államok elrettentő ereje tartja vissza Kínát Tajvan bekebelezésétől, amely ugyanakkor már nem sokáig elodázható kínai terv marad.
Az idő múlásával, amint az ambiciózus kínai haderőfejlesztések teljességgel beérnek, annál könnyebbé és kisebb ráfordítással, áldozattal megvalósíthatóvá válhat a két Kína egyesítése Peking vezetésével és teljes hatalmi dominanciájával (akár erő alkalmazása révén is).
Az erőviszonyok ismeretében már jelen állapotban is egy jól megtervezett nagyhatalmi konfrontáció esetén, Kína komoly veszteségeket okozhatna a térségbeli amerikai haderő egységei körében, amelyet csak nagy áldozatok és erőösszevonás árán tudnának megállítani, visszaszorítani az amerikaiak. Éppen ezen megfontolásból számos stratéga úgy véli, hogy egy meglepetésszerű, spontánnak tűnő Tonkin-öböl incidenshez hasonlítható eset (amerikai hajók, vagy repülők kínai megtámadásának kiprovokálása) akár az amerikai (tajvani) stratégiai érdekeket is szolgálhatná a védekező fél szerepében, Kína gyors és drasztikus visszaszorítása érdekében, viszonylag kisebb méretű katonai konfrontáció révén. Annál is inkább, hogy egy évtizeden belül a kínai haderő már olyan elsöprő és elrettentő erőt fog képviselni, hogy senkinek (még az Egyesült Államoknak sem) állhat majd érdekében és módjában szembeszállni vele még fontos szövetségese Tajvan védelmében sem.
A legnagyobb nyílt kérdés, hogy az immár világhatalmi pozícióban helyet foglaló, regionális hegemón hatalmi státusára is igényt tartó Kína (a nagyon határozott kommunista párt vezetésével és az egyre hangsúlyosabb nemzeti büszkeségtől dagadó kínaiak tömegeivel) miképp fogadna egy számára váratlanul kibontakozó katonai összecsapást az Egyesült Államokkal Tajvanért? Továbbá, miképp alakulnának a várható nyereség/veszteség mutatói, illetve milyen drámai, és ma még megjósolhatatlan (akár irracionális) következményekkel járna egy esetleges kudarcos kínai arcvesztés Kínára, a szomszédjaira és az egész világra nézve?
