Az amerikai Legfelsőbb Bíróság rendhagyó ítélkezési évet tudhat maga mögött. Az ítélkezési évet meghatározó dilemma volt, miként érvényesül az amerikai elnök „bírósági politikája”.
Júliusban több szempontból is rendhagyó ítélkezési év ért a végéhez az amerikai Legfelső Bíróságon. Márciusban, vagyis az úgynevezett 2019-es októberi terminus közepén még úgy látszódott, hogy a testület a koronavírus-járvány miatt nem fogja tudni tovább folytatni a működését. Sokan azt várták, hogy az 1919-es spanyolnátha időszakához hasonlóan a bíróság bezárja a kapuit és rendkívüli ítélkezési szünetet hirdet. Nem így történt. Bár az épület kapui valóban bezáródtak, de a testület telefonkonferencia segítségével távműködésben folytatta a munkáját, idén a szokásos június helyett egészen július közepéig. Emellett több évszázados tabu dőlt le azzal, hogy a meghallgatásokat immáron bárki élőben követhette a világhálón, szemben az eddigi gyakorlattal, amely ezt a lehetőséget kizárólag az ülésteremben helyet kapó pár tucatnyi hallgatóságnak tette lehetővé. Végül pedig a testület nemcsak folytatta munkáját, hanem ideológiai szempontból érzékeny, úgynevezett „nehéz” ügyekben hozott döntéseket. Terítéken volt többek között a vallásszabadság kérdése, az abortusz lehetőségének korlátozása, a még gyermekként jogellenesen az országba érkezőkről szóló elnöki rendelet megítélése, az adminisztratív állam dilemmája és a tagállamok fegyelmezési jogosítványa az elektorok „hűtlensége” esetén. Sorra került továbbá Donald Trump elnök személyes pénzügyi beszámolóinak nyilvánossága, valamint az oklahomai indián területeket megillető autonómia és mentességek kérdése. A járvány jelentette kihívásokon tehát az amerikai legfőbb bírói fórum sikeresen jutott túl.
Az ítélkezési év nagy kérdése
A 2010-es évtizedet is lezáró idei ítélkezési év nagy kérdése az volt, hogy milyen irányba is befolyásolja a republikánus párt és Donald Trump elnök bírósági politikája a Legfelsőbb Bíróság döntéseit a „nehéz” ügyekben. A Trump-elnökség jelentős törekvései közé tartozik ugyanis, hogy – az elnököt megillető bírókinevezési jogosítványt kihasználva – a szövetségi judikatúra felfogását konzervatív irányba mozdítsa, megtörve a progresszív felfogás évtizedek óta jelenlévő túlsúlyát. Egy konzervatív szellemi korszak alkotmányjogi és államszerkezeti megalapozásának jegyében Trump elnök eddig összesen 200 szövetségi bírót nevezett ki. Ez figyelemreméltó teljesítmény, lévén, hogy az elnöksége alatt kinevezett bírók az ötödét teszik ki az országszerte ítélkező közel 900 szövetségi bírának. Közülük Neil Gorsuch és Brett Kavanaugh a Legfelsőbb Bíróságra kinevezett bírók, ez utóbbi megerősítését övezte vitriolos szenátusi vita. Amint azt Mollie Hemingway és Carrie Severino a szenátusi meghallgatást elemző, 2019-ben megjelent Justice on Trial című könyve bemutatja, ez leginkább annak volt köszönhető, hogy hosszú évtizedek – lényegében Franklin D. Roosevelt elnöksége – óta első ízben élvezhetnek szűk többséget a konzervatív értékek mellett elkötelezett bírók a kilenc fős testületben. Vagy mégsem? – teszik fel sokan a kérdést a 2018-as és a mostani, 2019-es októberi terminus ítéleteinek, leginkább pedig John Roberts elnök döntéseinek fényében.
A 2018-as októberi terminus tapasztalatai alapján a Kavanaugh kinevezésének eddig leginkább kézzelfogható következménye az volt, hogy a testület elnökének, John Robertsnek még inkább felértékelődött az intézmény gyakorlatának alakítása terén játszott szerepe. A konzervatív és progresszív gondolkodási irányokba jelenleg egyenlő, 4-4 arányban elkötelezett bírák ugyanis szélesebb döntési teret biztosítanak az elnök számára. Az ítélkezési év adatainak tanúsága szerint Roberts elnök ezt a mozgásteret ki is használta, amit mi sem mutat jobban, minthogy az ügyek 97%-ában a többség vele tartott, és emellett a legtöbb többségi döntést ő maga jegyezte. Az ifjabbik Bush elnök által kinevezett John Roberts bár – ellentétben Sandra Day O’Connor vagy Anthony Kennedy bírókkal – nem „ingadozó”, hanem konzervatív felfogású bíró, ugyanakkor felfogásában a bíróság intézményének legitimitása és presztízse kiemelt szempontként jelenik meg. Ez a felfogása jól tetten érhető a két elnök, Donald Trump és John Roberts között 2018 végén lezajlott, az amerikai közéletben meglehetősen szokatlannak számító nyilvános szóváltásában. Az incidens előzménye az volt, hogy az amerikai elnök az illegális bevándorlás megfékezése érdekében meghozott egyik elnöki rendelet alkotmányellenességét kimondó és alkalmazásának felfüggesztését elrendelő szövetségi bírót „Obama-bíró” jelzővel illette a nyilvánosság előtt. John Roberts, aki nemcsak a Legfelsőbb Bíróság elnöke, hanem egyúttal az ország főbírája (titulusának hivatalos megnevezése ugyanis: „chief justice of the United States”) visszautasította a kijelentést. Védelmébe véve az általa vezetett bírói hatalom függetlenségét, leszögezte, hogy nincsenek „Obama-bírák” és „Trump-bírák”, sem pedig „Bush-bírák” és „Clinton-bírák”; Amerikában csak „elhivatott” bírók ítélkeznek. Az emlékezetes jelenet a két elnök attitűdje közötti különbséget tükrözi, ami az idei ítélkezési év egyik meghatározó kérdésévé vált. Ennek megértéséhez érdemes történelmi kontextusban is szemügyre venni az amerikai elnökök „bírósági politikáját”.
A „bírósági politika” és a „bíróság politikája”
Nem újkeletű, hogy az amerikai elnökök a saját közpolitikai elképzeléseik előmozdítása érdekében gyakorolják az alkotmány szerint őket megillető szövetségi bírák kinevezésének jogát. Ez már tetten érhető volt John Adams elnök (1797-1801) esetében is, aki 1801-ben, még elnökségének utolsó hónapjaiban új bírói posztokat hozott létre. Ezeket az új posztokat pedig sietve töltötte fel föderalista elképzeléseket valló bírókkal, megnehezítve ezzel utódjának, Thomas Jeffersonnak, hogy érvényre juttassa a saját közpolitikai elképzeléseit. Ez a fajta „bírósági politika” azért kulcsjelentőségű, mert Amerikában minden szövetségi bíró és bíróság egyben alkotmánybíróság is abban az értelemben, hogy alkotmányos felülvizsgálatot gyakorol, amelynek eredményeként akár a törvényhozó Kongresszus, akár az elnök által elfogadott jogszabály alkalmazását blokkolhatja. Egy-egy elnök közpolitikai elképzeléseinek tartós sikeréhez ezért elengedhetetlen az eredményes bírósági politika. Ezen múlt a kétségtelenül új korszakot alkotó New Deal sikere is. „The switch in time that saved nine” (vagyis az időben érkezett fordulat, ami a megmentette a kilencet) – hangzik a jogászkörökben ismert rigmus, utalva Franklin D. Roosevelt elnök (1933-1945) nyomásgyakorlására, amelynek hatására a Legfelsőbb Bíróság végül 1937-ben meghátrált, és feladta az állam gazdasági szabályozásával szembeni addigi tiltakozását.
Érdekes amerikai paradoxon, hogy míg Dwight D. Eisenhower (1953-1961) elnökségét megelőzően a Legfelsőbb Bíróság tagjai jellemzően politikai, politikusi (szenátori, kormányzói vagy elnöki kabinethez tartozó) körökből kerültek ki, sőt William Howard Taft személyében még elnök (1909-1913) is avanzsált főbírává (1921-1930), addig azt követően egyre inkább a klasszikus igazságszolgáltatási karrier jellemzi az amerikai legfőbb bírói fórum tagjainak életútját. Ennek dacára ugyanakkor a Szenátus előtt zajló megerősítési viták nem lettek sem egyszerűbbek, sem nyugodtabbak, hanem éppen ellenkezőleg, egyre mérgesebb hangvételűvé váltak. Ma már botránnyal felérő vitát váltana ki, ha egy korábbi republikánus vagy demokrata elnököt jelölnének bírának. A bírókinevezést övező viták elmérgesedése kódolva volt a New Deal nyomán végbemenő központosítás és politikai polarizáció légkörében. A tagállami és demokratikus szervek döntéshozatala meggyengülésének eredményeként ma már szinte valamennyi közpolitikai kérdés a szövetségi bíróságok előtt köt ki: a „politika jogiasodik”, a „bíróság pedig politizálódik”. Mindezt sajátos módon igazolja, hogy az amerikaiak ma már gyakrabban tüntetnek a jogot alkalmazó Legfelsőbb Bíróság, mint a közpolitikai elképzelések vitafórumaként szolgáló Kongresszus épülete előtt. Ebből a nézőpontból szemlélve tehát Donald Trump elnök sarkos megállapítása helytálló: félreértés ne essék, a bírák ítélkezése politikát alakít.
John Roberts elnök ugyanakkor okkal emel szót az ellen, hogy a bírákat „talárba öltözött politikusokként” emlegessék. Egyfelől bár igaz, hogy a bírók a döntéseikkel végső soron a konzervatív vagy progresszív közpolitikai felfogásnak kedveznek, de ítélkezési tevékenységüket egy jóval árnyaltabb jog- és alkotmányértelmezési metódus határozza meg. Ezen értelmezési metódus révén jutnak el egy-egy közpolitikai következtetéshez – jellemzően, de nem feltétlenül mindig ugyanahhoz. Másfelől, Alexander Hamilton szavai nyomán a bírói hatalom eredendően gyenge, mert sem az elnököt megillető karddal, sem pedig a Kongresszus költségvetési hatalmával nem rendelkezik. A lakosság bizalmát döntéseinek meggyőző erejével, míg a többi hatalmi ág tiszteletét stratégiai gondolkodásával érdemelheti ki. Ennek a stratégiai gondolkodásnak kiváló példája a már említett föderalista bírák kinevezését övező vita az 19. század első éveiből. Thomas Jefferson megtagadta a riválisa, John Adams törvénye által kinevezett bírák megbízóleveleinek átadását. A Marbury kontra Madison néven elhíresült döntésben azonban a testület akkori elnöke, John Marshall nem utasította a politikai ellenlábasának számító Thomas Jeffersont olyan intézkedésre, amiről tudta, hogy úgysem fogja végrehajtani. Ehelyett „pirruszi győzelmet” szolgáltatott, és az erre vonatkozó saját hatáskörét alkotmányellenesnek ítélve – a világon elsőként – megteremtette a törvények alkotmányossági felülvizsgálatának intézményét, amely az elnöki és törvényhozói hatalom ellenőrzésének mind a mai napig a legfontosabb eszköze.
A bírói hatalom tehát jellemzően hosszabb időtávban és szerényebb mértékű lépésekben gondolkodik, mint a többi, közpolitikát alakító hatalmi ág. Ez az oka annak, hogy elkülönül egy-egy elnök „bírósági politikájától”. Ennek köszönhető ugyanakkor, hogy Richard Nixon elnök (1969-1974) elhíresült mondása szerint Amerika főbírái mélyebb és tartósabb nyomot hagyhatnak a nemzeten, mint a legtöbb amerikai elnök. Ezek a megfontolások vezetik John Roberts elnököt is, amikor az intézmény legitimitását és presztízsét előtérbe helyezi. Ennek egyik eszköze a bíróság visszafogott, egyfajta alázatos szerepéről vallott felfogása, amelyet még a 2005-ös szenátusi meghallgatásán kifejtett ars poeticája tükröz. Eszerint a bírák a játékvezetőkhöz hasonlatosak: meggyőződnek arról, hogy mindenki a szabályoknak megfelelően játszik, ugyanakkor ez a szerep korlátozott, mert senki sem a játékvezető miatt látogat ki egy-egy mérkőzésre. Az elmúlt másfél évtized során John Roberts ezzel a felfogással törekedett megszilárdítani a bíróság saját helyzetét a többi hatalmi ág között, és erősíteni döntéseinek elfogadottságát az amerikai lakosság körében.
A cikk második része ITT olvasható.
