Biden és Putyin: az első nagyhatalmi csúcstalálkozó, ahol immár a kiberbiztonság a központi téma

A múlt héten megtartott amerikai-orosz csúcstalálkozó új korszakot nyitott. Nem vonják ezt kétségbe azok az amerikai elemzők sem, akik egyébként a Biden által elért eredményeket (sőt, a demokrata párti amerikai elnök sok szempontból nem várt megközelítését, tárgyalási koncepcióját is) kiábrándultan fogadták. Valami ugyanis (valami nagyon fontos) a szemünk láttára változott meg.

Nagyjából az 1950-es évek óta, tehát ahogy a második világháborúból újdonsült atomhatalomként kiemelkedő, győztes és erős Egyesült Államokhoz, alig néhány év után kiemelkedett nukleáris főriválisként a Szovjetunió – azóta minden magas szintű amerikai-szovjet, majd amerikai-orosz egyeztetés elsősorban az atomfegyverzetek által jelentett biztonsági kérdések körül forgott. Különösen igaz volt ez a csúcstalálkozókra, azokra a különleges eseményekre, ahol a két szuperhatalom legfőbb vezetői ültek össze tárgyalni, egyezkedni. A nukleáris háború szelleme lebegett minden ilyen esemény felett. És ennek a világnak most lett vége.

Atomarzenálok természetesen most is vannak, a nukleáris pusztítás és pusztulás fenyegetése nem csökkent. Sőt. A hidegháború, minden feszültsége és pengeélen táncoló manővere ellenére világos, mindkét fél által ismert és tiszteletben tartott szabályokon nyugodott. Az amerikai hegemóniával, majd az utóbbi években az azt fokozatosan felváltó multilaterális világrenddel merőben megváltozott minden: az egyéni érdekérvényesítés került előtérbe, valamint a szabályok nélküliség relativizált normarendje. A világ veszélyesebb lett, mint valaha. A főszereplők sem változtak: Oroszország (a Szovjetunió arzenáljának örököseként) továbbra is a legtöbb atomfegyver birtokosa, persze szorosan ott van a nyomában az Egyesült Államok. Az atomfegyverek kérdése egyébként a mostani csúcstalálkozó témái közül sem maradt ki teljesen. Ellenkezőleg: a biztató, optimizmusra reményt adó kicsi eredmények között éppen ezeknek a pusztító fegyverzeteknek a korlátozására vonatkozó újabb tárgyalások megindítása látszik.

Mégis. Az atomfegyverek témája itt már csak másodlagosan jelent meg. A porond közepére ezen a csúcsértekezleten már a kiberhadviselés abszolút 21. századi témáját állították a főszereplők, illetve állította maga az élet. Miközben tehát az atomfegyverzet továbbra is ott van Amerika és Oroszország (meg, persze, még jó néhány közép és kishatalom) raktáraiban, kilövőállásaiban, a modern geopolitikai küzdőtéren immár nem atomhatalmak, hanem kiber-nagyhatalmak néznek szembe egymással.

A találkozó, túl azon, hogy napirendjének megválasztásával ebbe a kiemelt szerepkörbe emelte a kiberteret és a kiberhadviselést, konkrét előrelépéseket, eredményeket is hozott ezen a megnövekedett fontosságú területen. Ezek az eredmények talán kicsinek látszanak, de nem szabad őket elbagatellizálni. Helyes értékelésükhöz figyelembe kell vennünk a hatalmi tárgyalások lélektanát és játékelméleti problematikáját. De, elsősorban a kontextust, amelyben ez a nehéz tárgyalás elkezdődött. Kontextuson persze nem csak a világ hatalmi játéktereinek eldurvulását értjük, ahol a nagy geopolitikai riválisok között szinte teljesen eltűnt a párbeszéd. Ugyanis tekintetbe kell venni azt is, hogy Biden és Putyin kezét is kötik saját honi világuk belpolitikai játszmái és erőterei, azaz a belső kontextusok is.

A találkozó tartalmáról nagyon kevés szivárgott a közvélemény elé. De az a kevés köteteket mesél. Az amerikai elnök, sajtótájékoztatójának egy félmondatában a találkozót „két nagyhatalom” tanácskozásaként említette. Ez drámai elszakadást jelent az utóbbi harminc év amerikai megközelítésmódjától (amely, Barack Obama elhíresült mondásával szólva, Oroszországot kis semmi középhatalomnak fitymálta). A realitások olyan felismeréséről mesél, amire alapozva – nyilván hosszú munkával – valamiféle egymás mellett élés, szabályozott keretek közt folyó rivalizálás jöhet létre az USA és Oroszország között. Nem csak Oroszország atomerejéről van itt szó. A „realitás” annak az elismerését is jelenti: Oroszország a most beköszöntő kiberhatalmi korszak hadszínterein is egyenrangú ellenfele Amerikának. Kiber-nagyhatalom. Már pedig, a valóság kölcsönös fel- (és el-) ismerése minden eredménnyel kecsegtető tárgyalás alapja. Biden az első lépésekre is javaslatot tett az „érinthetetlen” célpontok, infrastruktúrák listájával – amihez jó tárgyalóként az elrettentés alternatíváját is felvillantotta.

Ebben a megvilágításban nézve fontos, bizalomra okot adó ez a néhány konkrét lépés, amit a felek most Genfben megtettek a kibertér biztonságának kialakítása felé. A két nagyhatalom megfontolásra érdemes kezdeményezésként vette napirendre a kiberhadviselés alapszintű, kétoldalú szabályozását. Ez fontos dolog. Folynak ugyanis meglehetősen hosszú ideje, sokkal átfogóbb (sokkal részletesebb, több mindenre kiterjedő) nemzetközi normaépítési folyamatok a kiberhadviselés szabályozására. Az ENSZ égisze alatt folyó (és éppen ezért szinte valamennyi nemzetet bevonó, tehát igazán multilaterális) kezdeményezések nem is sikertelenek. Azonban az így kidolgozott, sokak által elfogadott kiberhadviselési szabályok nem jelentenek kötelező erejű normát. Egy amerikai-orosz kétoldalú megállapodás, amely „keveset akar markolni”, de azt kötelező erővel (nemzetközi szerződéses formában) tudja garantálni, óriási előrelépés lenne a teljes nemzetközi közösség számára is egy biztonságosabb kibertér felé.