Max Müller egy kiadatlan levele Hunfalvy Pálhoz (1878)
Az alábbi forrásközlemény egy ezidáig publikálatlan misszilist tesz közzé magyar fordításban. A levél írója a világhírű német származású oxfordi vallástörténész és nyelvészprofesszor, Friedrich Max Müller (1823–1900), a címzettje pedig a levél születésekor már szintén régóta nemzetközileg is elismert hazai nyelvtudós, Hunfalvy Pál (1810–1891) volt.
A forrás eredetije az utóbbi kézirati hagyatékának mai őrzési helyén, a lőcsei székhelyű szepességi levéltár állományában található, ahol további három hozzá írott misszilis lelhető még fel Max Müllertől. Az alább közétett levél annyiban tér el a többitől, hogy kivételesen angolul vetette papírra azt az akkor már több mint két évtizede brit állampolgárként tevékenykedő szaktudós – szemben egy korábbi és két későbbi Hunfalvyhoz intézett misszilisétől, amelyek mindkettejük anyanyelvén, németül íródtak.
Ennek okára a levél tartalmából közvetlenül nem derül fény, ahogy arról sincsenek ismereteink, hogy Hunfalvy milyen nyelven válaszolt oxfordi levelezőpartnerének. Mint arra még visszatérek, Hunfalvy alaposan elmélyedt Max Müller túlnyomórészt angol nyelven kifejtett tudományos munkásságában, legalábbis annak nyelvészeti fókuszú írásaiban, ezért a levélíró magától értetődőnek tarthatta, hogy a címzett számára nem okozhat gondot ez az eseti nyelvváltás.
Max Müller levele első részében a nyelvismeret és az ismeretek átadásának közvetítőnyelve problémáját érinti, kifejezetten a tudományos élet résztvevői szempontjából tekintve a kérdést. A levél írója és címzettje között tágabb értelemben e vonatkozásban számos életrajzi párhuzam, egyúttal jónéhány nem elhanyagolható eltérés mutatkozik.
Ahogy már utaltam rá, mindketten német anyanyelvűnek születtek, majd az elsődleges szocializációjukat követően idegen nyelven építettek tudományos karriert, miközben az életük folyamán számos további élő, illetve klasszikus nyelvet sajátítottak el. A párhuzamok azonban csak részlegesek, Max Müller ugyanis az elsődleges tudományos érdeklődése, az óind vallásfilozófiai szövegek megismerése érdekében fiatalon külföldre költözve kényszerült a XIX. század második felében (a nyelvészet terén legalábbis) még nem egyértelműen hegemón világnyelvnek számító angol nyelvű tudományművelésre. Hunfalvy pedig a hazájában maradva, a fiatalkori kulturális identitásváltását követően lelkes magyar patriótává és a Magyar Tudományos Akadémia oszlopos tagjává válva elsősorban a magyar nyelvű modern nyelvtudomány módszertani és intézményi megalapozójaként írta be magát a tudománytörténetbe.
Akármennyire is szívügyének érezte azonban a magyar nyelvtudós (tudományos és kulturális nemzetépítési szempontból egyaránt) a tudományok, köztük az általa par excellence nemzeti tudománynak tekintett nyelvtudomány nemzeti (azaz: saját) nyelven folyó művelését, a hazai tudományos eredmények nemzetközi vérkeringésbe csatornázásának valamely nagy világnyelven történő keresztülvitele ügyében Max Müller történetesen nyitott kapukat döngetett nála.
Olyannyira, hogy Hunfalvy – ahogy arra a levél részben utal, részben nevesíti is – épp az előző évben indította útjára az általa szerkesztett Literarische Berichte aus Ungarn (1877–80) című német nyelvű, alapvetően tudománydiplomáciai indíttatású hazai tudományos folyóiratot. Nagyon is lényeges különbség mutatkozik ellenben a két tudós konkrét nyelvekkel kapcsolatos attitűdjében. Értve ez alatt, hogy amíg Müller (legalábbis implicite) magának értetődőnek vette, hogy németként egy másik nyugati (germán) világnyelven művelje elsődlegesen az indiai magaskultúra kutatását, a kevesebb számú beszélőt felölelő és szegényebb irodalmú nyelvek – legalábbis tudományos közvetítésre alkalmas – használatát azonban, ahogy e levelében is hangsúlyosan megnyilvánul, kifejezetten problematikusnak ítélte. Hunfalvy ellenben, dacára anyanyelvének a magyarhoz képest magasabb kulturális presztízsére, nem csak elkötelezett tisztelőjévé és szakavatott kutatójává vált az utóbbinak, de a nyelvi rokonság minél alaposabb feltárása érdekében nem kisebb lelkesedéssel sajátította el, illetve tanulmányozta a török, a finn, majd (részben Reguly sorsának tragikus alakulása folytán) a kisebb finnségi és ugor nyelveket is.
Egyértelműbben fogalmazva: ha valaki biztosan nem értett egyet a nyelvek bármiféle „fontossági sorrend”-jének tudományos relevanciájával, az kifejezetten Hunfalvy volt. (Olyannyira, hogy idős korában, amikor érdeklődése a román etnogenezis ingoványos terepére vezette, a románt is alaposan elsajátította, tehát még a magyarral rokonságba vonható nyelvek iránti speciális elfogultsággal sem volna indokolt őt gyanúsítani.)
A levél második részének apropója, hogy Max Müllert 1874-ben nemcsak az MTA választotta külső tagjává, de ugyanezen évben magyar fordításban is megjelentek a korban bestsellernek számító nyelvtudományi előadásai, mellékletükben – ahogy a levélben is szóba kerül – Hunfalvy (közel húsz oldalon át kifejtett) bírálatával.
Utóbbi ráadásul már 15 évvel korábban, az általa szerkesztett Nyelvtudományi Közlemények hasábjain hangot adott a Max Müller-i nézetekkel kapcsolatos kifogásainak, azon könyv bírálatában, amelyben Müller először értekezett az általa turáni csoportba sorolt nyelvek jellegzetességeiről (Ch. J. Bunsen: Outlines of the Philosophy of Universal History, Applied to Language and Religion, London, 1854, I. k., 263–486). Hunfalvy ellenvetései nem a megnevezésre magára (az iráni mitológia Turán-fogalmából elvont terminust nem az oxfordi tudós használta először, ám kétségkívül ő terjesztette el a legszélesebb körben), hanem kifejezetten Müller módszertanára vonatkoztak.
Dióhéjban összefoglalva Hunfalvy kritikájának lényegét: egyrészt azt kifogásolta, hogy Müller (részleges) tipológiai hasonlóságuk alapján sorolt azonos nyelvcsaládba olyan egymással genetikus kapcsolatba nem hozható (mint például az uráli és altáji mellett a tibeti, dravida és különféle Délkelet-Ázsiában honos) nyelveket, amelyek legfőbb közös jellemzője az volt, hogy a történeti összehasonlító nyelvtudomány eszköztárával addig kellő biztonsággal megállapított egyéb nyelvcsaládokba nem látszottak besorolhatóknak. (A koncepciót, ahogy arra a levelében is utal, egy James Cowles Prichard nevű brit orvos és antropológustól vette.)
Másrészt azt nehezményezte, hogy Müller az árja (indoeurópai), a sémi és a turáni nyelvek beszélői között kifejezetten a nyelvtipológiai jellegzetességeik alapján merev civilizatorikus különbséget és értékhierarchiát állított fel (élén az árja, alsó fokán pedig a turáni népekkel). Hogy Hunfalvy magyarul megfogalmazott bírálata ki által lefordítva, hogyan és mikor jutott el az oxfordi tudóshoz, nem tudni, de hogy eljutott, abban egészen biztosak lehetünk, mert Müller, bár elmélete lényegén nem változatott, a nyelvészeti előadásainak átdolgozott újabb kiadásában több helyen hivatkozott Hunfalvyra, sőt hasznosított is néhány elemet a magyar nyelvész kritikai észrevételeiből.
7, Norham Gardens,
Oxford.
[18]78. okt[óber]. 27.
Uram,
Most kaptam egy levelet az Önök akadémiájának titkárától, amelyben arról kérdez, hogy olvasok-e magyarul, és hogy óhajtom-e, hogy az Önök akadémiájának magyar nyelvű publikációit megküldjék nekem.
Szégyenlem bevallani, de nem tudok magyarul olvasni. Ámbár az Önök nyelvének grammatikai szerkezete és annak többé-kevésbé szoros kapcsolata más nyelvekhez a korábbi években lekötötte az érdeklődésemet, mégsem tudom hasznomra fordítani azoknak a magyar tudósoknak az értékes publikációt, amelyek a címük és szerzőjük neve által felkeltik a kíváncsiságomat. Mennyire kívánom, hogy példát adjanak az egész civilizált világnak azáltal, hogy lerázzák az előítéletet, miszerint nem létezik hazafiság nemzeti nyelv nélkül! Természetesen minden egyes nemzet őrizze meg az anyanyelvét szívében és a házi tűzhelyénél, ám amikor az egész világhoz akar szólni, világnyelven tegye azt. A nyelvnek, mely egykor köteléket képzett ember és ember között, mára megengedik, hogy ember és ember közötti akadállyá váljon. Márpedig ennek nem így kellene lenni. Ha Önök példát mutatnának az irodalmi és tudományos munkáikban, különösen az akadémiai publikációkban, bizonyára más nemzetek is követnék azt! Mindannyiunknak meg kellene tanulni románul azért, mert mostanában néhány értékes könyv jelenik meg Bukarestben? Hamarosan lesz szerb és bolgár akadémia is, és hol lesz mindennek vége? Nem elég az, hogy a tudományok művelőinek tudniuk kell angolul, franciául, németül, olaszul és spanyolul olvasni! Földi létünk kevéske idejét lapp és finn nyelvtanulásra pazaroljuk!
És volna egy másik kérésem is. Nemrégen kaptam kézhez a Lectures on the Science of Language-em magyar fordítását. Nagy örömet szerzett, de sajnos nem tudtam hasznát venni azoknak a jegyzeteknek és javításoknak, amelyeket Ön oly szíves volt hozzájuk fűzni. Épp most dolgozom a Lectures-eim új (tizedik) kiadásán, és nagyon szeretném, ha beépíthetném az Ön javításait és kiegészítéseit. Akadhat olyan tudós Budapesten, aki volna olyan szíves, hogy magára vállalja ezeknek a kiegészítéseknek a németre vagy angolra fordítását [?] Talán Ön le is tudná közölni azt a fordítást a Literarische Berichte aus Ungarn-ban, amelyet mindig nagy érdeklődéssel és haszonnal olvasok. Nagyon is tisztában vagyok a gyengeségemmel, amikor a magyarral és a vele rokon népnyelvekkel [dialects] kell foglalkoznom, és nem kell aggódnia, hogy hibát találjon bennem. Én megteszem, ami tőlem telik, de mindig kész vagyok tanulni azoktól, akik nálam jobban tudnak valamit. A turáni elméletem egy első próbálkozás volt, avégett, hogy ellentmondásra találjon, hátha csak cáfolat útján láthatunk tisztábban. Ha létezik jobb terminológiájuk és még teljesebb körű osztályozása ezeknek a nyelveknek, amelyekről mindaz, amit állíthatunk inkább negatív, mint pozitív, nálamnál senki sem lesz elégedettebb. Én azt értettem turáni alatt, amit Prichard allophylnak hívott, már a név által is mondva, hogy a legfőbb jellemző, amelyben ezek a nyelvek megegyeznek, az a határozott különbségük az emberi beszéd árja és sémi fejlődésétől.
Remélem, hogy megbocsátja, hogy bátorkodom ebben a dologban Önhöz fordulni. Csak annyit tennék még hozzá, hogy szerfelett hálás leszek, ha mutat nekem olyan Ön vagy más által a magyar vagy az észak-turáni nyelvtudomány [philology] témájában írt könyvet, amelyet az előadásaim új kiadására készülődve illene elolvasnom – szem előtt tartva persze, hogy el is tudom azokat olvasni.
Megtiszteltetés számomra, Uram, hogy lehetek
Őszinte tisztelettel
F. Max Müller
