Avagy egy túlbuzgó fogdai besúgó jelentése 1954-ből
Deák Sándorné 1954. május 25-e és augusztus 30-a között 36 jelentést írt Márkus Ervinnéről a fogdában. Deákné úgy került Márkusné cellájába, hogy az államvédelem több információt akart kicsikarni a május 19-én tiltott határátlépés kísérletének büntette kapcsán Kelebiánál letartóztatott hölgyről. Márkusné – hosszas előkészítés után – a budapesti izraeli követség segítségével hamis útlevéllel akart kiszökni Tel Avivban élő lányához. A szökés nem sikerült, elfogták a határon, ezért a Belügyminisztérium Vizsgálati Főosztálya „vendégszeretetét” élvezhette Budapesten.
Magáról Deákné személyéről nem sokat tudunk, plusz adatokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára sem őriz róla. Rendkívül szorgalmas informátor volt, jellegzetes kézírással megírt szövegeiben még arról is beszámol, hogyan tévesztette meg áldozatát, aki kifejezetten hálás volt azért, hogy van társa a börtönben: „Márkusné elmondja, hogy „isteni szerencséje van azért, mert velem került össze. Mert ha egyedül lenne, akkor már rég megbolondult volna. De igy legalább van aki segitő kezet nyujt feléje, és minden nap uj erőt csepegtet belé.” (1954. július 19-i jelentés) A büszkeségre másutt az adott okot a szorgalmas Deáknénak, hogy Márkusné kijelentette, olyan dolgokat mond el neki, amit addig még senkinek sem (1954. augusztus 2-i jelentés). Konkrétan ez azt jelentette, hogy Márkusné a közben párhuzamosan zajló hivatalos kihallgatásán el nem mondott vagy eltitkolt információkat osztott meg gyanútlanul Deáknéval. Ezek a budapesti izraeli követség segélyezési és más feladatokat ellátó munkatársait segített beazonosítani az államvédelemnek, valamint tervezett szökése kapcsán pontosította a követség vezetőjének, Gerson Avner ügyvivőnek (1919–1991) és egyik beosztott diplomatájának, Mose Dak attasénak a szerepét. A fogdai jelentések tehát jól kiegészítették a hivatalos kihallgatásokat, melyeket Burka Ignác ÁVH-s alhadnagy vezetett.
Deákné sikeresen látta el szerepét, hiszen még augusztus 30-án megszületett Márkusné ügyében a BM Vizsgálati Főosztálya által összeállított – Burka alhadnagy által szignózott – jelentés, amely javasolta hamis útlevéllel való szökés kísérlete okán az ügy bíróságnak való átadását. 1954. szeptember 10-én Babics Zoltán ÁVH-s százados nem csak Márkusnénak az átszállítását javasolta a Legfőbb Ügyészség fogdájába, de azt is, hogy „elszállítása után” – még az ítélet után is – egyedül helyezzék el cellájában. Igaza volt a századosnak, már nem volt szükség arra, hogy fogdai informátort alkalmazzanak, Márkusné „bűnlistája”, illetve „bűneinek” kontextusa és kronológiája pontosan összeállt. Az asszonyt végül ugyanazon év október 18-án tiltott határátlépés bűntettének kísérletében, valamint hamis közokirat felhasználásával (értsd: hamis útlevél) elkövetett bűntett miatt 2 évi börtönre és egyes jogainak gyakorlásától 2 évi eltiltására ítélte a budapesti fővárosi bíróság Dr. Jónás Béla vezette tanácsa.
Volt egy jelentés, amelyben Deákné kilépett a szerepéből, és olyanokat írt le és javasolt, amelyek elég hihetetlennek tűntek. 1954. július 26-án azt jegyezte fel, hogy a héten két könyvet olvastak el Márkusnéval: Vas (Zoltán, 1903–1983) 16 év fegyházban című opuszát, illetve Anna Seghers A hetedik kereszt. Regény a hitleri Németországból című regényét. Deákné megjegyezte azt, hogy a „szabadéletben” mind a két könyv „kötelező” olvasmány, de „börtön viszonylatban károshatása lehet a vizsgálóbirók munkájára.” Mi az, ami kiváltotta Deákné rosszallását, amikor mind a két mű a kor magyarországi szocialista-kommunista irodalmi világának fontos részét képezte? Vas könyve a kommunista politikusnak a Horthy-korszakban börtönben töltött éveit taglalja. A Moszkvában először megjelent kötet a Szikra könyvkiadónál 1951-ben már a hetedik kiadását ünnepelhette. Az összesen Magyarországon kilenc kiadást megélt művet 10 nyelvre fordították le, a kommunista börtönirodalom egyik klasszikusának (volt) tekintendő. Bár a 16 év igazából némileg kevesebb volt 16-nál, de az igaz, hogy az első Rákosi-perben elsőfokon 8 (1926. augusztus), majd másodfokon hat év fegyházra ítélt Vas ítéletét a váci börtönben szervezett éhségsztrájkban való részvétele miatt – 1929-ben – 13 és fél évre emelték. Vast az orosz csapatok által 1849-ben zsákmányolt magyar honvédzászlókért cserébe bocsájtották szabadon Rákosi Mátyással, így a Szovjetunióba távozhattak. Vas amúgy fokozatosan szembefordult Rákosival, ám ez már egy másik történet.
A szintén kalandos sorsú, a maga korában nagyon híres, sőt világhírű (magyar kommunista férjjel rendelkező) német Anna Seghers (1900–1983) írónő vonatkozó világhírű műve francia emigrációja idején íródott (először novellaként) és Mexikóban jelent meg először, 1942-ben. Angolul megjelent az Egyesült Államokban ugyanabban az évben, németül pedig 1947-ben. Az 1952-ben Moszkvában Nemzetközi Sztálin Béke Díjat kapott Seghers a szocialista korszak kedvenc haladó irodalmi szerzője volt, releváns művét 1949-ben adta ki a Szikra. A regény a nem túl nagyszámú, a náci koncentrációs lágereket leíró művek egyike. Hitelét pedig az adta, hogy a német zsidó családból származó Seghers emigrációja után visszatért Európába és 1950-től Kelet-Berlinben élt. A keletnémet rezsim Nationalpreisját is megkapó Seghers (aki amúgy ugyanabban az évben kapta meg ezt a kitüntetést, mint Bertolt Brecht) a rendszer szilárd hívének és kulturális élete integráns részének számított. Releváns regénye hét szökött fogoly életével foglalkozik, akiket elfogásuk után a náci táborparancsnok keresztre feszítve akar kivégezni. A művet a „haladó irodalom” egyik remekének tartották, ugyanakkor tényleg vannak irodalmi erényei, melyek túlélték a szocializmus időszakát is.
Deákné azonban nem irodalmi szempontból értékelte a művet. Mégcsak nem is politikai bírálatban részesítette, ez mondjuk nehéz is lett volna két ennyire mainstream szerző esetében. Nemtetszését a könyvek börtönrészletei váltották ki, ahogyan a szerzők a foglyok börtönbeli viselkedését tárgyalták. Vas Zoltán könyvében, mely egy profi kommunista fogoly életét írja le, a kihallgatások arra valók, hogy a foglyok ne vallják be tetteiket, ellenálljanak, kihallgatóikat félrevezessék, az árulókkal (spionokkal) szemben pedig mind a két könyv óvatosságra int. A lényeg az, hogy az – egyébként nyilvánvalóan eltérő színvonalat képviselő – művek mégis csak szót emeltek olyan értékek mellett, mint a szolidaritás, a hűség, a barátság, és az uralkodó diktatórikus hatalommal szembeni ellenállás. Az egyébként nem literátus Deákné jó szemmel vette észre, hogy a szocialista humanizmus eme alkotásai a létező szocializmusra jelenthetnek veszélyt – ha éppen komolyan veszik őket. A Horthy-kor börtönvilágát és a német lágerek belviszonyait lesújtó kritikával illető regények olvasója tényleg könnyűszerrel asszociálhatott az 1950-es évek állambiztonsági-és börtönügyeire – már amennyire ismerte ezt a valóságot.
Ugyanakkor nagyon szomorú az is, hogy még a börtönben is – ki tudja milyen áron – politikai munkára beszervezett informátor milyen mélyen azonosult azzal a rezsimmel (Stockholm-szindróma?), amely nemcsak börtönbe küldte és amely nemcsak besúgót teremtett belőle, hanem önnön személyében saját börtönőrét is megteremtette benne. Aki fogolyként adott tanácsot a fogvatartóinak azért, hogy – a foglyoknak kiadható olvasmányok még intenzívebb kontrolljával vagy cenzúrájával – minél súrlódásmentesebbé váljon az elnyomás börtönbeli gépezete.
Jelentés
Budapest, 1954. VII. 26-án.
(KÉZZEL írva – NA)
A fogdában az elmult héten két könyvet olvastak. Vas: 16 év fegyházban. Seghersek (?): Hetedik kereszt.
A fent emlitett két könyvben több olyan dolgot olvastam ami nemelőnyös az őrizetesek részére, sőt káros hatással lehet a kihallgatásokra is. Vas: 16-évben többek között megtalálható, hogy hogyan lehet félre vezetni a börtön vezetőséget, és hogy lehet kapcsolatot felvenni illegális uton a külvilággal. A kihallgatásokra vonatkozolag – mindent letagadni és semmit beismerni. Inkább eltűrni a kinzást és gyötrést, mint árulóvá válni s a szégyen bélyegét hordani a homlokon. Minden felelősséget egyedül vállalni és senkinek sem ártani, társakat nem kiadni. Nagy elővigyázatosságra oktat mind a két könyv a spionok-kal kapcsolatban. Olyan börtön nincs ahol besugó ne volna. Fő az óvatosság mert a legjobb barát is árulóvá válhat.
Mindezekhez szorosan hozzá kapcsolódik a „Hetedik kereszt”-ben olvasottak is, pld: ha letartoztatottak kihallgatásának menete holtvágányra fut, akkor alkalmazzák azt a nagyszerűen bevált eszközt, hogy a letartóztatottat befolyásolják a hozzátartozóival, sőt ha a helyzet ugy kivánja még beszélni is engedik a szülővel vagy feleség-gyerekkel. Állandóan ez a taktikai módszer mindig ragyogóan be szokott válni, mert a fogoly érzéseinek hatalmába kerülve, ragyogóan köp mindent.
A könyvben még megtalálható a munkaversenyre vonatkozólag egy megjegyzés kb. a következő: a munka verseny a munkavállalónak a teljes kihasználása és kizsákmányolása, a mindenkori munkaadó javára. A munkásnak csak el-el húzzák a mézes madzagot a szája előtt.
Nézetem szerint ezekre a részekre nemcsak Márkusné és én lettünk figyelmesek, mert ahogyan mi észrevettük, ugy a többi őrizetesnek is észre kellett vennie. Szerintem elég kompromittáló, hogy a fogdában az őrizetesek ilyen könyveket olvassanak. A szabadéletben mind a két könyv kötelező (?) olvasmány, de börtön viszonylatban károshatása lehet a vizsgálóbirók munkájára.
Deákné
(In: ÁBTL 3.1.9. V-116665. Márkus Ervinné vizsgálati dossziéja. A szövegeket betűhív átírásban közöljük.)
