Az Új Élet, a magyar zsidók (akkori néven izraeliták) lapja az 1955. júliusi számában sajátos sírkőavatásról számolt be (4. oldal, „Hírek” rovat).
Június 12-én avatták fel a rákoskeresztúri temetőben Domonkos Miksa (Vágvecsén, 1890 márciusában született), a Pesti Izraelita Hitközség 1945 és 1950 közötti főtitkárának sírkövét, aki egy évvel korábban, furcsa körülmények között hunyt el. Az avatáson a magyar zsidóság akkori csúcsvezetése is megjelent: Heves Lajos (1900–1965), a MIOK elnöke, Seifert Géza (1906–1976) elnökhelyettes (és későbbi elnök 1966 és 1976 között), Steiner Marcell (1879?–1966), a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) Chevra Kadisa (betegekkel és halottak méltó eltemetésével foglalkozó egylet) elnöke és dr. László Jenő főtitkár. Ábrahámsohn Manó (1886–1960) főkántor gyászéneke után Rosenblum Manó (1903–1981) körzeti rabbi mondott beszédet, aki – ahogy az Új Élet fogalmazott – „méltatta a volt főtitkár érdemeit, párhuzamot vonva – héber neve Mordecháj volt – a bibliai Mordecháj és az ő cselekedetei között, mondván, hogy ő is Mordechájként küzdött a Hámánok ellen…” Ez a korban nagyon bátornak számító beszéd (melyet a lap eldugni igyekezett) a purimi történet főszereplőit hívta segítségül Domonkos élete ábrázolásához. Eszter könyve (Megilat Eszter) szerint a perzsa Ahasvérus király korában (i.e. 5. század) a király gonosz minisztere, Hámán el akarta pusztítani a zsidókat, mert a zsidó Mordechaj (Eszter nagybátyja, nevelője) nem volt hajlandó meghajolni a miniszter előtt. A perzsa király korábbi felesége – Vásti – elűzése után új királynőt keresett és így akadt rá Eszterre. Végül Eszter és Mordechaj közbenjárására Hámán vesztett, és őt akasztották fel arra a fára, amelyet ő szánt Mordechájnak, s így a zsidók elpusztításának terve is kudarcot vallott. Purimkor ezt ünnepli a zsidóság, és Eszter könyvének felolvasása közben, Hámán nevének elhangzásakor kerepelés és fújjolás tölti be a zsinagógákat.
Említettük, hogy a Páva utcai körzeti rabbi szavai nagy bátorságról tanúskodtak, mert a purimi történet főhőséhez, Mordechájához hasonlított, sőt vele azonosított Domonkos Miksa nem csak a nácik és nyilasok ellen harcolt, de szembekerült a sztálinista/rákosista államhatalommal is. A rabbi teljesen világosan Hámánoknak nevezte a börtönbejuttatóit akkor, amikor ezek a politikusok – bár némileg csökkent erővel – még hatalomban voltak. A tragédia és az avatás között sok idő nem telt el: ugyanis a budapesti gettó hősét, Domonkost 1953. március 5-én tartóztatták le. Ugyananezen év november 13-án szabadult, majd 1954. február 25-én – jórészt a kínzások következtében – hunyt el Budapesten.
Mordecháj alakja tehát adott, de el kell helyeznünk az időben és a térben a Hámánokat is. A sztálini orvospert mintázó tervezett budapesti cionista perek letartóztatási hullámai – az államapparátus egyes zsidó származású letartóztattjain túlnyúlva – már zsidó hitközségi vezetőket is elértek. A sztálini anticionista per hihetőségéhez ugyanis az is hozzájárult, hogy nem csak zsidó származású káderek tucatjait, de „zsidó zsidókat”, a zsidó intézményrendszer különféle szintjein működő funkcionáriusokat is vád alá kell helyezni. Így került sor Domonkos mellett Stöckler Lajos volt hitközségi elnök (1897–1960), dr. Benedek László, a Zsidókórház igazgató-főorvosa, Csengeri Leó (1887–1967), a debreceni zsidó hitközség elnöke, József András (1902–1969) volt hitközségi oktatási vezető, Benoschofsky Ilona (1913–1997), a Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozatának főtisztviselője (a Zsidó Múzeum későbbi igazgatója és egyben későbbi álambiztonsági informátor) és mások letartóztatására 1953 januárja és márciusa között.
A Stöcklert és Domonkost érintő koncepciós tervezet középpontjában Gerő Ernő és Rákosi Mátyás (valószínűleg szovjet iniciatívát követő) azon elképzelése állt, hogy az 1944-es, a Szálasi-kormány működése utáni Zsidó Tanács (amit „alapítása” óta többször is átszerveztek) volt tagjaira rábizonyítsák, hogy Gestapo-ügynökök, „szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek”, valamint Raoul Wallenberg vére is a kezükhöz tapad. Persze „hivatalosan” az amerikaiak (Joint) számára végzett hírszerző tevékenységgel és „besúgással” elkövetett „háborús bűntettel” vádolták meg Domonkost. Természetesen a gyanú már korábban is élt Domonkossal szemben, hiszen az 1948. február 26-án keletkezett „Jelentés a baloldal jelenlététről a zsidó szervezetekben” címet viselő bizalmas irat (MOL XXXIII-5-a 35/a.) szerint a hitközség elnöke, Stöckler Lajos tagja ugyan a Kommunista Pártnak, ám egyre inkább Domonkos Miksa ügyvezető befolyása alá kerül, „aki viszont Israel G. Jackobsonnak, a Joint amerikai igazgatójának az intencióit követi.”
Ám a Hámánok elleni harcnak volt egy korábbi szakasza is. Domonkos Miksa/Mordechaj első küzdelme ellenük akkor zajlott, amikor a második világháború végén a zsidóellenes törvényi diszkriminációt gettósítás és deportálás követte. Domonkos – akit állítólag Eppler Sándor (1890–1942), a pesti neológ hitközség főtitkára kért meg, hogy dolgozzon náluk, 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel után a budapesti Zsidó Tanács egyik vezetője volt, a Műszaki Osztályt irányította, valamint kapcsolatba került Raoul Wallenberggel is. Fellépésének kulcsa a magyar katonai grandeur kinyilvánítása volt, amelyet alkalmazva, határozott és bátor magyar tiszti fellépésével élve szabályosan sokkolta a vele szemben álló német vagy magyar katonai/félkatonai erőket. Ehhez az kellett, hogy komoly katonai előélete legyen: dekorált magyar katonatiszt, az első világháborúban Piavénél harcolt és főhadnagyi rangban szerelt le, már a húszas évek elején tartalékossá vált. 1935-ben Horthy Miklós soron kívül századossá léptette elő, fia, Domonkos István visszaemlékezése szerint teljes díszben vett részt a kassai bevonuláson. Első világháborús érdemeire való tekintettel rendelkezett a Ferenc József Rend lovagkeresztjével (ezt 1916 és 1918 között érhette el, tekintve hogy ezt 1918. októberéig adományozták), a Signum Laudis és a Koronás Arany Érdemkereszt (mindhárom hadiszalagon, kardokkal) kitüntetésekkel és ezek alapján kormányzói mentessége is lehetett, valamint rendfokozatát 1944-ben sem vonták vissza. Természetesen a zsidókat érintő állami rendelkezések (1939 és 1941) következtében aktív tiszt nem lehetett, de az 1935-ös előléptetése révén úgynevezett „emléklappal ellátott”, tulajdonképpen tartalékos százados lett. Az emléklap kitüntetés is volt, hiszen ezek a tartalékos tisztek rendfokozatukat és egyenruhájukat a polgári életben is viselhették, leginkább ünnepélyes alkalmakkor. Természetesen mindezzel együtt zsidóként könnyen érhette volna a halál 1944–45-ben, ugyanakkor az, hogy századosi egyenruhában, magyar katonatiszti mivoltában, tehát teljesen legitim módon lépett fel a többi üldözött érdekében is, nagy tekintélyt kölcsönzött személyének és óriási hitelességi tőkét halmozott fel számára, melyet később kamatoztatni tudott.
Állambiztonsági iratokból jól tudjuk azt, hogy Domonkos Mindszenty bíboros-hercegprímás letartóztatásával sem értett egyet, valamint az állam és az izraelita felekezet közti megállapodásról (főleg ami az oktatási pozíciókat illeti) sem volt jó véleménnyel, feladásnak tartotta. Ugyanakkor, bár fellépett a nácik és a nyilasok ellen, és a kommunista rendszer is ellenséget csinált belőle, személyisége bonyolultabb volt annál, mintsem hogy alakját pusztán antitotalitariánus személyiségként írjuk le. Egyes források szerint szociáldemokrata párttag volt és a Hitközség főtitkárjaként konfliktusba keveredett a cionistákkal. Azokkal, akikhez korábban erős kapcsok is fűzték, hiszen számtalan cionista (Keren Hajeszod társelnöke, Hapoél Sportegyesület elnöke – 1948-ban) vagy procionista szervezet (a Jeruzsálemi Héber Egyetem Baráti Körének) vezetője vagy alapítója volt. Hazafias magyar zsidóként és reálpolitikus hitközségi vezetőként ő írta az Új Élet „Lássunk tisztán” című vezércikkét, mely 1949. február 3-án jelent meg (Új Élet 1949 február 3., V.évf. 5.sz.1–2.l.). A cikk egyértelműen fenyegető hangvételű volt, s figyelmeztette a kivándorolni szándékozó zsidókat, hogy ne üljenek fel a kivándorlási tömeghisztériának. Az írás arra is felhívta a figyelmet, hogy Izraelben sem biztos fedél, sem munkaalkalom nem várja a bevándorlókat. Az izraeli és a magyar kormány diplomáciai kapcsolatba lépett egymással s Magyarországon biztosítják a szabad vallásgyakorlást – írta Domonkos. Majd így folytatta: „A fejlődés uj helyzetet teremtett az ismertetett előzmények következtében valamennyi külföldről irányított párt és mozgalom kérdésében is. Mig ezek működését az államhatalom teljes megértő lojalitással szemlélte Izrael saját országának megszületése elött, most e mozgalmak már teljesen elvesztették létjogosultságukat. A konzekvenciát le kell vonni!” (Uo. 2.l.). A magyar zsidók egy része azért került kóros izgalmi állapotba, mert felelőtlen propaganda folyt. Emögött pedig a reakció áll, a „reakciós suttogás” a magyar népköztársaságot akarja diszkreditálni – így Domonkos. Nem tudni, hogy a cikk megírását a cionizmus iránti ellenszenve vagy „csak” egyszerűen a kollektív túlélés, a megmaradás vágya motiválta, de nagy vihart kavart. A cikk miatt Stöckler Lajos hitközségi elnököt elhatárolódó nyilatkozatra akarták rávenni egyes cionista vezetők, és voltak olyanok is, akik rabbinikus bíróság (bet din) elé is akarták állítani Domonkost. Ám ezekből végül semmi sem lett, hiszen a magyarországi cionista mozgalom a végóráit élte. A cionista szövetség 1949 márciusi önfeloszlatása (valójában állami nyomásra kikényszerített feloszlatása) után többen Stöcklert és Domonkost is vélték e lépés mögött és tették felelőssé a történtekért, akik viszont a saját lelkiismeretüket azzal nyugtathatták meg, hogy a magyar zsidóság vagy ha úgy tetszik, az izraelita felekezet érdekében cselekedtek.
Ez a fajta reálpolitikai remény persze csalóka volt, hiszen hiába alkalmazkodtak a hitközségi vezetők, a sztálinista állam centralizálta és állambiztonsági eszközökkel is kontrollálta a felekezetté változtatott közösség életét. Továbbá hiába jött létre diplomáciai kapcsolat Magyarország és Izrael között és hiába kötöttek bevándorlási és gazdasági egyezményeket, a rezsim már nagyon korán politikai pereket zúdított egyes cionista vezetők nyakába és bebörtönözte őket. Domonkosnak az 1940-es évek végén enyhén megszürkült renoméja pedig már korán helyreállt: a hitközségi hatalomból való 1950-es távozása, majd három évvel későbbi letartóztatása, megkínzása és korai halála ismét visszahelyezte őt abba a morális pozícióba, amelyben az igazság védelmében a Hámánokkal szembeni folyamatos küzdelemben Mordechájként harcolhatott.
*
Köszönöm szépen Bíró Ákos hadtörténész kisegítő megjegyzéseit.
A bejegyzés képeinek forrása: Centropa.org
