A következőkben egy rövid ideig uralkodó, ám annál jelentősebb magyar király, II. Lipót szakirodalmi megítélésének néhány neuralgikus pontját kísérlem meg röviden felvázolni. A szöveg nem közvetlenül a Habsburg uralkodó történeti értékelésének vitájához szolgál adalékul, hanem mindenekelőtt elméleti szempontból közelítve, a történetírói narratívaépítés egy alapvető dilemmájára kívánja ráirányítani a figyelmet.
Mint az köztudott, II. József nem sokkal halála előtt visszavonta a Magyar Királyságra vonatkozó rendeleteinek többségét. Az őt követő II. Lipót igen nehéz helyzetet örökölt bátyjától. József kompromisszumokat nem ismerő politikája, amely a sok szempontból heterogén tartományok konglomerátumából egy csapásra egységes birodalmat kívánt létrehozni, az osztrák részről 1788 óta zajló török háború terheivel, valamint az aszályos, gyenge termést hozó évek sorozatával megtetézve robbanásközeli helyzetet eredményezett a Habsburgok uralta területek többségében: az elégedetlenség lángjai csaptak fel Osztrák Németalföldtől Lombardiáig, Stájerországtól a Magyar Királyságig.
A nehéz helyzetben a taktikus Lipót változatos eszközöket alkalmazott a nemesi ellenzék letörésére. Mindenekelőtt a reichenbachi konvenció megkötésével (1790. június 26.) megegyezett a háttérből az utóbbiaknak támogatást ígérő II. Frigyes Vilmossal, elhárítva ezzel egy fenyegető porosz támadás lehetőségét, egyúttal megfosztva a nemesi elégedetleneket legfontosabb külpolitikai támaszuktól. Emellett titkos, felülről szervezett akciókat szervezett. E művelet során egyrészt titokban működő ágensei útján kérvényező mozgalmat indított a városi polgárság körében, amely a polgárság politikai jogállásának és országgyűlési képviseletének nemességgel szembeni erősítését várta uralkodójától. Emellett a parasztság nemességgel szembeni elégedetlenségét királypárti hangütésben artikuláló nyomtatványok és kérvények is megjelentek az időszakban, amelyeknek legalább egy része mögött szinte bizonyos, hogy az uralkodó állt. Ebben az időszakban Leopold Alois Hoffmann – ekkoriban professzor a bécsi egyetemen – játszotta a legfontosabb szerepet ezen akciók megszervezésében és végrehajtásában. Hoffmann emellett – Lipót közvetlen felügyelete alatt – röpiratokat is írt, amelyekben a nemesi mozgalmat gúny tárgyává téve a kegyes uralkodóhoz fordult a nemesség tűrhetetlen elnyomása alatt görnyedő városi polgárság és parasztság nevében – tette mindezt természetesen anonim formában.
Feltűnő, hogy a magyar történetíráson belül az elmúlt immár több mint fél évszázadban egymástól mennyire eltérő értelmezések születtek a Lipót által kezdeményezett és irányított ezen törekvésekről. A domináns interpretáció szerint, amelynek egyik tekintélyes szószólója Mályusz Elemér volt, ezen akciók esetében nem többről, mint pusztán taktikai megfontolásból végrehajtott, a nemesség „bekerítését” célzó manőverekről volt szó, amelyek vonatkozásában fel sem merül, hogy mögöttük bármiféle, a társadalmi reform iránti mélyebb, eszmei alapú, netán értékelvű elköteleződés állt volna. E nézet szerint az a tény, hogy végül a nemességet harapófogóba szorítani igyekvő titkos tervek magasabb fokozatba kapcsolására nem került sor, azt mutatja, hogy az akciókat az uralkodó csak addig látta szükségesnek, amíg (legkésőbb 1790 kora őszére) lépéselőnybe nem került a rendekkel szemben.
Alapvetően ezt a nézetet vallotta a magyar jakobinusok iratait sajtó alá rendező, a forrásokat kritikai apparátussal ellátó és azokat terjedelmes előszóban értelmező Benda Kálmán is, aki 1952-ben és 1957-ben megjelent, a kutatást azóta is meghatározó grandiózus művében a városi polgárságot érintő akciókról szólván azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi nemességgel való kiegyezése után Lipót „ejtette” az ügyet és magukra hagyta a polgárokat. Benda magyar jakobinusokról alkotott értelmezése szinte egyöntetű elfogadásra talált a magyar történészek közt. Szilágyi Dénes ugyanakkor, aki 1947-től kezdve Münchenben élt és Denis Silagi néven alkotott, a hatvanas évek első felében megjelent munkáiban élesen bírálta Benda koncepcióját, benne a Lipótról festett képet. A vita több fronton zajlott, e helyütt ennek egyetlen aspektusára, a lipóti politika értelmezésében detektálható különbségekre szorítkozunk. Szilágyi új források bevonásával amellett érvelt, hogy bár tagadhatatlanul taktikai motivációk is táplálták őket, a magyarországi akciók (amelyeket, mint Szilágyi hangsúlyozza, Lipót 1791 végén fel akart újítani, mégpedig elsősorban az akkor udvari szolgálatban álló Martinovics Ignác szolgálataira támaszkodva) egy másik szinten az uralkodó távlatos elképzeléseibe illeszkedtek, amelyek az állam alapvető reformját, az előjogok megszüntetését, a társadalmi csoportok eltérő jogállásainak felszámolását célozták. Messze nem arról volt tehát szó, hogy Lipót pusztán taktikai megfontolásokból élesztgette volna a nemességgel szembeni ellenérzéseket: a már Mária Terézia idején megkezdett, majd II. József alatt csúcsra járatott felvilágosult abszolutizmus (Szilágyi szóhasználatában: filozófiai abszolutizmus) eszményének beteljesítése lebegett szeme előtt. Meg kell jegyezni, hogy Benda – vélhetően nem kis részben a Szilágyival folytatott vita folyományaképp – későbbi munkáiban némileg finomította a Lipót magyarországi politikájáról adott képet. A késő Kádár-korszak idején megjelent reprezentatív országtörténeti összefoglaló vonatkozó fejezetében például az 1791 nyarától előkészített, nem kizárólag a Magyar Királyságra korlátozódó alkotmányreformokról szólva már maga is utalt ezek felvilágosult eszmei hátterére, azonban továbbra is Lipót praxisorientált, politikai-taktikai megfontolásainak tulajdonított döntő jelentőséget. A fentiek összefoglalásaképp Poór János lényegre törő megfogalmazását segítségül hívva azt mondhatjuk, hogy míg „Szilágyi Dénes interpretációjában II. Lipót (kétségtelenül sajátos, titkosszolgálati, konspiratív módszereket kedvelő/használó) felvilágosult reformpolitikus”, Benda és mások ábrázolásában egy „számító machiavellista” kontúrjai körvonalazódnak az uralkodó jellemzésekor.
Feltehetjük a kérdést: miképp lehetséges az, hogy a téma neves kutatói, akiknek hozzáértéséhez nem férhet kétség, ennyire különböző értékeléseket adtak egyazon történelmi szereplőről? E tekintetben nyilvánvalóan számításba kell venni, hogy Lipót számára összességében csupán szűk két év adatott meg Habsburg uralkodóként: korai, váratlanul bekövetkezett halála 1792. március 1-jén megakadályozta programja megvalósítását, az utókort pedig megfosztotta attól, hogy uralkodói tevékenységéről hosszabb időtávban szerezzen tapasztalatot. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy e történeti körülmény mellett a történészi narratívaépítést meghatározó, elméleti irányból megközelíthető problémák is közrejátszanak itt. Mivel a fent ismertetett vita résztvevői lényegében Lipót szándékaira, motivációira kérdeztek rá, ezek közül egyet szeretnék röviden körüljárni: a szándéktulajdonítás kérdését. E tekintetben felmerülhet az irodalomelmélet azon megfontolásának felidézése, miszerint bármilyen „mű” esetében a legjobb esetben is legfeljebb tulajdonított szerzői szándékokról beszélhetünk: a „valódi” szándékok még a kinyilvánított szerzői szándékok esetében is hozzáférhetetlenek maradnak és semmilyen „módszerrel” nem juthatunk el hozzájuk.
Az írott szövegekkel kapcsolatos e megfontolást a múlt egészére kiterjesztve azt mondhatjuk, hogy a történeti aktorok szándékaival kapcsolatos kérdések olyan alapvető ismeretelméleti dilemmákat látszanak magukban hordozni, amelyek végső soron feloldhatatlanok, következésképp a feltett kérdések: megválaszolhatatlanok. E gondolatmenetet követve felmerülhet, hogy a fentihez hasonló esetekben a történésznek talán meg kellene elégednie egy olyan, lényegét tekintve fenomenológiai megközelítéssel, amely a jelenségek minimalista, ám minél akkurátusabb leírására törekszik és mindenáron el kellene kerülnie azt, hogy olyan reménytelen ügyek taglalásába bocsátkozzék, mint amilyen a történeti aktorok motivációinak felfejtése.
De vajon kiküszöbölendő problémáról van-e szó? Úgy gondolom, korántsem ez a helyzet. Érdemes feltenni a kérdést: vajon mennyiben remélhető, hogy vonzó perspektívát nyújthat a történész feladatát abban meghatározni, hogy a történeti aktorok szándékaira vonatkozó narratíváit szigorúan a fenti minimalista program jegyében építse fel? Igencsak kérdéses, hogy megéri-e feláldozni azt a perspektivikus többletet, amelyet az olyan határozottabb vonalvezetésű (ám mindeközben kiterjedt forráshasználaton alapuló) narratívák nyújtanak, mint akár Benda vagy Szilágyi Lipót-képe egy kiegyensúlyozottabb, ám egyúttal esetleg semmitmondóbb értelmezésért.
Ha a cél az, hogy a menthetetlenül ambivalens és végtelenül komplex múlt mind árnyaltabb, egyre kifinomultabb, ám (szerencsére?) sosem totálissá merevedő jelenbéli értelmezéseihez jussunk el, ezt inkább szolgálja egy olyan hosszútávú értelmezői eszmecsere, amely „bátrabb”, egy-egy kérdésben határozottan állást foglaló, magukat nem feltétlenül minden oldalról bebiztosítani igyekvő történeti narratívák között zajlik. Akár kumulatív, akár kompetitív alapon, akár a kettő kombinációjában képzeljük el ezt a folyamatot, úgy tűnik, nem az egyes történetírói munkák szintjén kell mindenáron törekedni a kiegyensúlyozottságra: inkább várhatjuk ezt a történetírói diskurzus dimenziójában, ám csak abban az esetben, ha kiélezettebb narratívák között zajlik diskurzus a vitatéren belül. Úgy gondolom, ezt kiválóan példázza a Benda Kálmán és Szilágyi Dénes által folytatott, a fentiekben töredékesen bemutatott polémia. Ennek legfőbb hozadékát abban láthatjuk, hogy rajta keresztül a II. Lipót politikáját meghatározó taktikai elemek és eszmei elköteleződések egymáshoz való viszonyát illetően olyan mozzanatok kerültek reflektorfénybe, amelyek a vita elmaradása esetén minden bizonnyal rejtve maradtak volna.
Irodalom:
Benda Kálmán: A magyar nemesi mozgalom (1790–1792). InVörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790–1848. Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó,29–115.
Mályusz Elemér: A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. In A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve. I. 1931, 225–282.
Poór János: Egy abbahagyott vita. A magyar jakobinusokról. Századok 145 (2011) 5, 1057–1116.
