Szekfű és a nyelvkérdés
A történetírás régi dilemmája, hogy különböző történeti jelenségek leírása során a történésznek mennyiben kell ragaszkodnia a történeti aktorok forrásokból kipreparálható nyelvi eszköztárához közelálló, azoknak minél inkább megfelelő fogalmi rendszerekhez, illetve milyen fokon érdemes az utóbbiaktól elrugaszkodnia akkor, amikor nagyobb ívű folyamatokat igyekszik ábrázolni. A dilemma végső soron nyilvánvalóan meghaladhatatlan, már csak abból fakadóan is, hogy a jelen értelemigényét nem elégítheti ki a forrásszerű fogalmi nyelv puszta alkalmazása, miként az utóbbi túlságos előtérbe helyezése sem felel meg a „belehelyezkedő” szemléletű megértés mellett az „utólagos” magyarázat igényével is fellépő modern történetírás követelményeinek. A múlttal való foglalatoskodás mindennapjai során a történészek többsége persze többnyire inkább ösztönösen lavírozik a két véglet között, talán nem is sejtve, hogy szakmája végtelenített Messinai-szorosában hajózik, a túlértelmező absztrahálás és az öncélú antikváriuskodás ezernyi Szküllája és Kharübdisze fenyegetésében. Fokozottan áll mindez a nemzeti tudat történetiségének, ezen belül pedig mindenekelőtt a modern nemzeteszme és nacionalizmus eredetének kérdésére, hiszen az előbbiekkel kapcsolatos fogalmi mezőben a modernitás áttörésével nagyon markáns szemantikai változások zajlottak le. Az alábbi, mindenekelőtt historiográfiai-módszertani érdekű és cseppet sem elfogulatlan beszámolóban – egy több tételesnek szánt sorozat első darabjaként – egy „nagy” történész egy emlékezetes kihajózásának a fenti dilemma szempontjából vett talán legfontosabb tanulságait kísérlem meg rögzíteni.
*
Szekfű Gyula a magyar államnyelv történetéről írott tanulmányában az „1790-es évek nemzeti mozgalma” eredetét firtatva azt hangsúlyozta, hogy annak a magyar nyelv ápolását és fejlesztését hangsúlyozó szegmense nem annyira a II. József 1784. évi nyelvrendeletére adott reakcióként értelmezhető, hanem egy attól lényegében független, „kulturális alapon” létrejött elképzelésrendszerként. Utóbbit úgy jellemezte, mint amely minden „politikai salaktól mentesen” született meg, és kezdeti stádiumában „még nem [volt] egyéb, mint a felvilágosodás filozófiájától megtermékenyített, magyar kultúrtörekvés”. Mitöbb, „a 80-as, 90-es évek nyelvmentő mozgalmának […] hordozói egyszerű írók, társadalmilag akkor is alacsony sorban álló, megvetett középiskolai tanárok” voltak, „kiktől távol állott minden hivatali, politikai ambíció.” Bár az előzményekről is szólt, a kifejezett nyelvi törekvések origójának a Bessenyei-féle művelődési programot és annak Révai Miklós által felkarolt változatát tekintette. Megfogalmazása szerint e törekvések célja nem volt más, mint „a jövendőbeli magyar kultúra egyetlen lehetséges és célszerű eszközét, a magyar nyelvet alkalmassá tenni a tudomány és irodalom művelésére.”
E narratíva egészét alapvetően határozza meg Szekfű arra irányuló törekvése, hogy az anyanyelv használatával kapcsolatos érvrendszerek 18. század végi változatait a homogén képletként bemutatott felvilágosodás racionalista paradigmájával teljes fedésben ábrázolja. A szellemtörténeti iskola felfogásának, illetve Dilthey világnézeti korszakainak megfelelően éles cezúra kerül előbbi és a későbbi, „érett”, már a romantikához sorolt nyelvi nacionalista paradigma közé, mint amelyben nyelv, nemzet és nemzetiség fogalmilag a 18. század gondolkodásától már teljességgel idegen, merőben újszerű módon kapcsolódtak egymáshoz. E fogalmi ellentétpár két tagjának erőltetett szembeállítása összességében azt eredményezi, hogy Szekfű tanulmányában a nyelvvel kapcsolatos nézetek fejlődéstörténetének egy ellentmondásos mozzanatokkal terhelt leírását kapjuk. Az absztrakt térben, merev konstrukciókként elgondolt paradigmák között – elvileg – nincs átjárás: ezen a szinten az állandóság a jellemző. Könnyű belátni, hogy ez azért felettébb problematikus, mert bármilyen történeti perspektíva alkalmazása óhatatlanul szétfeszíti e kereteket. Történeti tanulmányt írva Szekfű természetesen maga is konstatálja a változás, az egyikből a másikba való átmenet tényeit, de arra, hogy ezek miképpen viszonyulnak a fenti ellentétpár által fémjelzett, a szerző által felállított strukturális keretekhez, nem kapunk választ. A legritkább esetben leljük nyomát annak, hogy Szekfű bármilyen módon (akár közvetve) reflektálna a metafogalmak deduktív konstrukciói és a történetiség konkrét, ambivalens jelenségei között keletkező feszültségre, ennek megfelelően ennek feloldására sem tesz kísérletet. Erre ugyanakkor, már ami a narratíva hihetőségét illeti, nincs is igazán szüksége: a szépséghibák csak erős nagyításban válnak láthatóvá, mivel ezeket a gördülékeny, erősen retorizált és irodalmias szekfűi írásmód és nyelvhasználat hatékonyan fedi el.
Ennek egyik eklatáns példája az, ahogyan Szekfű a nyelvi törekvések átpolitizálódásának 18. század végi folyamatát ábrázolja. Ez egy olyan tendencia eredményeként jelenik meg tanulmányában, amelynek gyökereit a szerző a francia felvilágosodás gondolkodásában, illetve a 18. század racionalista filozófiájában találja meg. Ezek ugyanis, mint megtudjuk, nem csak az államcentrikus egységesítés jozefinista politikáját látták el munícióval, hanem ezzel párhuzamosan a „racionalisztikus kormányoktól üldözött nemzetiséget” is pártfogásukba vették: a felvilágosodás eredményeinek a nép körében való elterjesztésére, vagyis a nép felvilágosítására való törekvés csak anyanyelven volt megvalósítható. Ez utóbbi gondolat különböző változatai a magyar nyelvi mozgalom kezdeti, tisztán „kulturális”, az anyanyelv művelését a felvilágosodás szolgálatában „minden politikumtól” függetlenül kitűző szakaszában is megjelentek, mindenekelőtt Bessenyei érvrendszerében. Mikor azonban csakhamar figyelmet kap, hogy „az ország területén nem-magyar lakosság is van”, valamint hogy „nyelv és állam határai nem esnek egybe” a nyelvi gondolat politikailag is feltöltődik. Mindennek azonban a szekfűi értelmezés szerint még érintőlegesen sincs köze a nyelvi-nemzeti paradigmához. Azzal együtt is, hogy a megjelenő új szemléletmód már politikailag motivált, még híján van a „nemzetiség” problematikája iránti érzéknek.
„A gondolkodás ezen pontján lehetetlen többé észre nem venni, hogy az országban nem-magyar lakosság is van, ami pedig a latin tannyelv és a latin közigazgatás idején, a racionalisztikus államfelfogás hatása alatt nem képezte a megfigyelés vagy gondolkodás tárgyát. A szem azonban, mely erre a realitásra ráterelődik, a dolog természeténél fogva az akkor divatos szemüveggel van ellátva, a kultúra az, ami érdekli, nem a nemzetiség, melynek fogalma ismeretlen előtte; a kultúrát pedig csak saját nyelven lehet gyakorolni s a kultúrának olyannak kell lenni, minő az ország. Magyarországon tehát magyarnak.”
Szekfű nem ad megnyugtató választ arra, vajon milyen folyamatok eredményeként zajlik le e szemléletváltás, vagyis miképp magyarázható az, hogy egyszerre témává válik az országon belüli nyelvi különbözőség kérdése. Emellett az is jól látható, hogy az érvelés e pontja igen nehezen egyeztethető össze azzal a korábban hangoztatott tétellel, miszerint a felvilágosodás tanai által ihletett művelődési program a „nemzetiséget is pártfogásába vette.” A „racionális felvilágosodás” és a 18. századot követően kialakuló, „érett nemzetiségi” perspektíva ellentétpárjának absztrakt szembeállítása egy túlságosan merev szemléleti keretet eredményez, amely a korabeli nézetek komplexitásával és sokszínűségével találkozva a fentihez hasonló ellentmondásokba torkollik. A feszültséget az okozza, hogy a történeti leírás egyes részletei csak nagy nehézségek árán egyeztethetők össze a fenti elvont fogalmi elválasztással. A deduktív elemek túlsúlya, a „nagy korszakok” paradigmaszerű egymásra következésének dogmatikusan alkalmazott elképzelése és az ebből adódó erőltetett fogalmi szembeállítások alternatívája a fogalomhasználatok és érvelések tüzetes, szövegközeli, „induktív” vizsgálata lehetne. Erre azonban a nagyívű elbeszélés adta formátum csak korlátozott mértékben ad lehetőséget.