1831 kora nyarán Galícia felől érte el a Magyar Királyság területét a korszak legnagyobb kolerajárványa. Bár a határon már az előző év végén katonai kordont állítottak fel, ezt azonban túlságosan hamar oldották fel, a visszaállításával pedig elkéstek. A járvány Északkelet-Magyarország felől rohamosan terjedni kezdett az országban is, amelyet a hirtelenjében felállított belső záróvonalak már nem tudtak megakadályozni. Az országos járványügyi védekezést a Budán székelő Helytartótanács (amely ekkor már külön egészségügyi ügyosztállyal rendelkezett) koordinálta, amely rendeleteken, utasításokon keresztül igyekezett a vármegyék felé foganatosítani a különféle preventív intézkedéseket. A szükséges intézkedések végrehajtása alapvetően a megyei intézményrendszert terhelte. Az ország délnyugati határán fekvő, akkoriban a mainál jóval nagyobb kiterjedésű Zala vármegyének a központi kormányzat utasítására felállított állandó egészségügyi választmánya, ennek a járási szinten szerveződő részes kirendeltségei, a végrehajtó hatalmat képviselő fő- és alszolgabírák, illetve a kirendelt kolerabiztosok augusztus elejétől igyekeztek a maguk eszközeivel megbirkózni a járvánnyal szembeni védekezés támasztotta kihívásokkal. A védekezés komoly feszültségeket gerjesztett és számos hatásköri konfliktushoz vezetett. Ezek előállhattak a Helytartótanács és a vármegyék, egyes, az adott kereteken belül gyakorta eltérő preventív stratégiát folytató szomszédos törvényhatóságok, illetve a helyi járványügy közép- és alsószintű szervei között. A védekezésben alapvetően karhatalomként részt vevő katonai hatóságokkal szintén nem volt problémamentes a megyei szervek érintkezése.
Az 1831. július 12-i 19.574. számú rendeletével a Helytartótanács a központi intézkedések hatékony végrehajtására, a határok és veszteglőházak őrizetére, a közrend és közbiztonság fenntartására rendelt katonaság és a sóhivatalok közvetlen utasítására, továbbá az egyes vármegyék közötti vitás kérdések orvoslására királyi biztosokat (comissarius) rendelt ki. A végrehajtó hatalomnak egyes helytartótanácsi rendelkezést illető ügyekben a biztosokhoz diszponálása a szokásos hivatali utat lerövidítve, a helyben felmerült problémák megoldásához szükséges intézkedések minél gyorsabb meghozatalát volt hivatott elősegíteni. Az érintett törvényhatóságoknak tehát a korábban a Helytartótanács jóváhagyását, intézkedését igénylő ügyekben így nem közvetlenül Budához, hanem a közelben tartózkodó biztosokhoz kellett fordulniuk. Egy-egy biztos alá három vármegye tartozott, Zaláért, Vassal és Sopronnal együtt a befolyásos jómódú birtokos nemes, Bezerédj György lett a felelős. A biztosokkal való együttműködést számos vármegye elfogadta, nem úgy Zala, amely az 1821–23-as megyei ellenállás idején már keserű tapasztalatokat szerzett a kormányzat e teljhatalmú képviselőivel szemben.
A vármegye élén a nemesi felkelés kiállításával kapcsolatos vonakodása miatt 1797 óta adminisztrátorok álltak, a tisztikarban viszont 1815-öt, Szegedy Ferenc első alispánná választását követően a rendi alkotmányosság hívei nyertek teret. 1821-ben, amikor az akkor már tíz éve országgyűlés nélkül kormányzó I. Ferenc rendeleti úton utasította a megyét az újoncok kiállítására, majd nem sokkal azután a hadiadó papírpénz helyett ezüstben való beszedésére, a közgyűlés az adminisztratív ellenállás eszközéhez nyúlt. Az uralkodó a megye adminisztrátorát, gróf várkonyi Amade Antalt immár királyi biztosként küldte Zalába, aki a rendelet végrehajtásának ismételt megtagadását követően feloszlatta a közgyűlést, felfüggesztve a megyei önkormányzat működését. Amade az ellenállás letörésére katonai karhatalom segítségét vette igénybe: 1823 áprilisában a 2. cs. kir. dragonyosezred két százada bevonult Zalaegerszegre, a biztos pedig házi őrizetbe vetette a tisztviselői kart. Ennek következtében bár az érintettek írásban tettek ígéretet a rendelkezések végrehajtására, ám ellenállásukat nem sikerült megtörni. Nem sokkal később ismét megtámadták Amadét, akit az uralkodó rendes főispánná való kinevezésével vont ki a napi politikából, gróf Batthyány Imrét nevezve ki adminisztrátorrá. A központi hatalmat képviselő biztosok intézményére tehát a megyében alapvetően mint a rendi alkotmányossággal szemben a kormányzati despotizmus megtestesítőire tekintettek.
Ennek tükrében nem meglepő, hogy az alkotmányosságra hivatkozva a megye közgyűlése 1831 augusztusában megtagadta a Helytartótanácsnak „a Nemzettől gyűlölt és rettegett” biztosok elfogadását, deklarálva, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy ügyeit levelezés útján „egyenessen közvetetlen” maga rendezze. A felirat arra is felhívta a kormányszerv figyelmét, hogy a megye a következő diétára azt az utasítást fogják adni a követeiknek, hogy azon esetek, amikor a királyi biztosok kiküldhetők és a törvényhatóságok engedelmességgel tartoznak nekik, „világos törvény czikkely által az Ország Rendei által” határoztassanak meg. Erre gróf Pálffy Fidél helytartósági tanácsos hosszas levélben válaszolt, amelyben kijelentette, hogy a kormányzat tiszteletben tartja a megyei autonómiát, de a közjóra és a lakosság érdekeire hivatkozva részletesen indokolta, hogy miért van szükség a biztosokra, s elfogadásukra ismételten utasította a vármegyét. Erre Zala szeptember 27-i feliratában ismételten tagadással reagált, sőt azt kérte, hogy a biztosokat másutt is vonják vissza. Kisfaludy Sándor, a kor népszerű írója, zalai birtokos nemes, aki 1831-ben a tapolcai részes kirendeltség élén vett részt a kolerajárvány elleni védekezésben, sógorához, kisbarnaki Farkas Gáborhoz írott levelében a közgyűlés kapcsán, annak döntésével egyetértve az esettel kapcsolatban egyenesen a következőképpen fogalmazott: „Nekünk már csak akkor van Constitutiónk, mikor Bécsben akarják. Mind ennek az az oka, hogy a’ Vármegyéknek nagyobb része minden törvénytelen parancsolatnak mindgyárt fejet hajtván, a’ jobb érzésű, lelkesebb Jurisdictiók elnyomattatnak. Meg érdemlenék azon, Constitutiónkat fenn nem tartó Vármegyék, hogy az Orosz önkénynek vaspálczája és korbácscsa alá essenek. A’ Magyar valóban igen elfajúlt! – Meglehet, hogy az 1822-diki történetek nálunk ismét megújúlnak.” A Helytartótanács végül országosan október 5-ével rendelte vissza a biztosokat. Ezt azonban nem az intézkedés törvényességével kapcsolatos megyei panaszok hatására tette, hanem azért, mert megszűntnek tekintette a királyi biztosi intézmény különleges hatásköreit indokló rendkívüli helyzetet. Amikor a zalai közgyűlés erről értesült, deklarálta és felíratni rendelte, hogy mivel a kirendelt biztost nem fogadták el és érdemben nem is tárgyaltak vele, ezért annak ezután sem lesz semmi dolga a megyével.
Az eset több dologra is rávilágít a korabeli alkotmányos politikai kultúra és politikai gondolkodás működésére, illetve a vármegyei autonómia kiterjedésére nézve. Jól mutatja, hogy Zala politikai elitje egy modern kifejezéssel élve „rendkívüli” vagy „kivételes állapotként” jellemezhető járványügyi veszélyhelyzetben is makacsul ragaszkodott az alkotmányosságról alkotott alkotott koncepciójához, amelyet a húszas évek megpróbáltatásai, illetve az 1830 végén kitört lengyel „novemberi felkeléssel” szembeni cári intervencióról érkező hírek csak megerősítettek. A megye a terjeszkedő kormányzati despotizmustól való – nem ok nélküli – félelmében tehát vállaltan politikai döntést hozott – amelynek lényegét Kisfaludy olyan kifejezően foglalta össze –, tette ezt akár azon az áron is, hogy bizonyos feladatait így nehezebben tudja majd ellátni. Bár az egykori törvényhatóságok – a mai megyerendszer ismeretében szinte elképzelhetetlenül – széles önkormányzati hatáskörrel és hatalommal rendelkeztek, ám mindenekelőtt lassanként professzionalizálódó, de továbbra is csökevényes bürokráciájuk és állandó költségvetési gondjaik (Zala sem rendelkezett külön kasszával a hasonló esetekre, így a védekezés költségeinek egy részét az 1830-as koronázási ajándék pénztárából kívánta fedezni) megnehezítették számukra a járványhoz hasonló rendkívüli helyzetek kívánta intézkedések gyors és hatékony lebonyolítását. Zala politikai okokból elutasította a biztost, emiatt rendre kénytelen volt segítségért közvetlenül a Helytartótanácshoz fordulni olyan ügyekben, amelyek intézésére vagy eleve nem rendelkezett felhatalmazással (például a katonaság utasítása), vagy anyagi nehézségei nem tették lehetővé a hatékony végrehajtást. Ugyanakkor az, hogy a megye biztos nélkül is a maga kezdetleges bürokráciájára, illetve erősen korlátos anyagi eszközeire hagyatkozva mégis képesnek bizonyult a központilag, illetve helyi szinten szükségesnek ítélt közegészségügyi intézkedések több-kevesebb sikerrel való foganatosítására, a rendkívüli helyzet rugalmas kezelésére, a sajátos vármegyei autonómia sikereként értékelhető. Hogy vajon a kirendelt biztos segítségével Zala hatékonyabban tudta volna-e ellátni a védekezéssel kapcsolatos feladatait, nem tudjuk. Valószínűleg nem, hiszen a korabeli orvostudomány pontosan nem ismerte magát a betegséget, így az ellene való védekezés hatékony módozatait sem. Ettől függetlenül tény azonban, hogy a kolera messze nem szedett annyi áldozatot a Zalában mint a szomszédos Veszprémben, amely elfogadta a komisszáriust.
Irodalom és források:
Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára, IV.1.a. Zala vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Közgyűlési és részgyűlési jegyzőkönyvek, 1555–1848. 1831. 11. köt. szeptember 26. 2332. sz.
Czigány László: Az 1831. évi kolerajárvány Zalában. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból – Zalai Gyűjtemény 21. 1984–85. szerk. Degré Alajos, Halász Imre. Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár. 1985. 79–91.
Molnár András: A fiatal Deák Ferenc: A felkészülés és a zalai pályakezdet évei 1803–1833. Budapest, Osiris. 2003. 174–191.