Hőnich Henrik, Nagy Ágoston
Az Osztrák–Magyar Monarchia és vele a történelmi Magyarország szétesése utáni időszakban a nemzetpolitika új vonatkoztatási pontjait kijelölő neonacionalizmus programja kiemelt szerepet szánt a korszak történetírásának. E program egyik tudomány- és nemzetpolitikai „zászlóshajójának” tekinthető a Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) című, a Magyar Történelmi Társulat gondozásában kiadott sorozat, illetve ennek Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez elnevezésű alsorozata. A 19. századi nemzetiségi kérdés iratanyagának megjelentetését és a feldolgozás megkezdését célul kitűző alsorozat első kötetét Szekfű Gyula írta, illetve állította össze. Az 1926-ban megjelent Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez című munka a magyar nyelvkérdés 1790 és 1848 közti történetével kapcsolatos, elsősorban a központi hatóságok és az országgyűlések működése során keletkezett iratanyagot tette közzé kiterjedt jegyzetapparátus kíséretében, a bevezetés pedig a publikált források alapján monografikus igénnyel és terjedelemben tárgyalta a nyelvkérdés történetét az időszakra vonatkozóan.
A Fontes alapelveit Klebelsberg Kunó már a Magyar Történelmi Társulat 1917. április 26-i ülésén, első elnöki megnyitó beszédében lefektette. Ennek alapján a Társulat kidolgozta a sorozat tervezetét, a társulati elnök-államtitkár felkérésére pedig Károlyi Árpád, Eckhart Ferenc és Szekfű Gyula 1918 elején elkészítették a részletes kiadási programot. Már ezen korai elképzelések szerint is a 17. század végétől a 19. század közepéig (1687-től 1847-ig) terjedő időszak főbb kérdései kerültek volna a sorozatban terítékre, a Fontes csakhamar továbbfejlesztett programjának kronológiai fókusza pedig még inkább a „közelebbi múlt” eseményei felé tolódott el: az újabb tervek már a 19. század második felének nagy kérdéseivel kapcsolatos iratanyag kiadását is célozták. Erre az adott lehetőséget, hogy a Monarchia szétesésével a bécsi levéltári források – immár 1894-ig bezárólag – szinte korlátlanul kutathatóvá váltak.
Klebelsberg a Társulat 1920. május 14-i ülésén elhangzott elnöki beszédében utalt arra, hogy a bécsi levéltárak hozzáférhetővé válásával elérhető közelségbe került „a magyar nemzet XIX. századbeli történelmének megírása”, ebből adódóan pedig többek közt végre „[h]itelesen megállapítható lesz a bécsi kormány összeköttetése a nemzetiségi mozgalmakkal, fel lesz deríthető 1848-49-iki szabadságharcunk történetének több tisztázatlan részlete, az abszolutizmus kora s az osztrák diplomáciának a magyar emigráció figyelemmel kísérésére és működésének ellensúlyozására irányult akciója, az októberi diploma és a februári pátens körül folyt politikai harc és az 1867-iki kiegyezés előkészítése”. Mint Klebelsberg kifejtette, a történetírás messze több, mint merő antikvárius érdeklődésből fakadó tevékenység, ezért a diszciplínára a jövőbeli kihívásoknak való sikeres megfelelés zálogaként kell tekinteni. A történetírás társadalmi-politikai szerepvállalása és megfordítva: társadalmi-politikai támogatása e kiterjesztett kultúrpolitikai felfogás szerint létkérdéssé vált.
A történetírás e feladatkörének meghatározása szempontjából kulcsszövegnek tekinthető Szekfű Gyula Trianon revíziója és a történetírás című cikke. A Magyar Szemle hasábjain 1931-ben megjelent tanulmány középpontjában Szekfű egyik kedvenc, számos másik munkájában is kifejtett, így az Iratok narratívájában is főszerepet játszó eszméje, a magyar kisebbségpolitika történeti korokon átívelően érvényesülő emberségességének, mérsékelt voltának gondolata áll. A szöveg elejének szikár ténymegállapítása értelmében bár a történetkutatás saját természete szerint szívesen maradna meg a „tiszta tudomány” körein belül, ennek ellenére „mindenkor kénytelen volt egyúttal állami, nemzeti célok szolgálatában dolgozni.” A követendő példa a „német történetirodalom”, amely tíz éve tartó kitartó munkával, immár sikerrel kezdi meggyőzni a nyugati közvéleményt a Kriegsschuldfrage kérdésében arról, hogy a háború kirobbantásában nem egyedül Németországot terheli a felelősség. Ezzel a német történettudomány „ha mást nem is, de legalább pszichológiai előfeltételét […] teremtette meg a hatalmi viszonyok kedvező irányú változásának.” Magyar vonatkozásban a háborús felelősséget sulykoló pozíció, amely „a mi szétdarabolásunkat és állandó szolgaságra vettetésünket a háborúindítás hazugságával” indokolta, időközben – azaz Tisza Istvánnak a háború megindítását ellenző véleményét dokumentáló minisztertanácsi jegyzőkönyvek publikálása óta – tarthatatlanná vált. Így „a magunk keresztje”, a „kérdés, melyet kötélként vetnek nyakunkba, mint a németekébe a háborús felelősséget”: a nemzetiségek elnyomása.
E cikkében Szekfű a magyarországi kisebbségi kérdés történetét három szakaszra osztva mutatta be. Ezek közül „a legújabb, Wilson fellépésétől, azután a békeszerződésektől és a Nemzetek Szövetsége megalapításától datálódó”, mint a történetírás számára még érdektelen korszakot kizárta az áttekintésből, s előbb a 19. századi liberális nacionalizmus, majd pedig az azt megelőző évszázadok „nemzetiségi politikája” vonatkozásában igyekezett cáfolni a kisebbségek „százados elnyomásának” vádját. A 19. századot illetően komparatív alapon, a kortárs nacionalizmusokkal való összehasonlításban hangsúlyozta a magyar változat viszonylagosan mérsékelt voltát. A középkorra nézvést egyenesen „kisebbségi jogvédelemről” beszélt, végül a 16–18. század tekintetében a „magyar nemzetiség” török hódítás következtében beálló nagyarányú visszaszorulását emelte középpontba, amelynek következtében „a folyton vérző magyarság […] nem is nyomhatta el a nemzetiségeket.”
Tette ezt Szekfű úgy, hogy cikkében éppenséggel még a nemzeti historiográfiára váró feladatként jelölte meg a magyar nemzetiségi politika mérsékeltségének történeti bizonyítását. Emellett, miközben többször is hangsúlyozta a „modern történettudomány”, a legmodernebb történeti módszer” alkalmazásának szükségességét – amin „a vallási és rendi jelenségek szellemtörténeti átvilágítását” értette –, maga is elismerte, hogy az általa felsorolt szempontokat nemcsak a revíziós propaganda, de a magyar történetírás is nagyrészt figyelmen kívül hagyta. A 19. századra nézve csak annak első felére vonatkozóan végeztek „aktákon alapuló kutatásokat”, a kora újkor és a középkor kutatói előtt pedig még ott tornyosul a feladat, hogy a korábbi politikatörténeti és egyháztörténeti eredményeket a „sehol meg nem írt minoritástörténet nyelvére” lefordítsák. A hiányok katalógusa mellett ugyanakkor az eredményeket is rögzítette, amikor követendő és folytatandó példaként utalt a Fontes sorozatára, valamint megemlítette az addig elkészült két kötetet: Miskolczy Gyulának az 1848 előtti horvát nemzeti kérdést feldolgozó művét, illetve saját, 1926-ban megjelent munkáját.
Szekfű egy későbbi, a Magyar Nemzet 1940. július 28-i számában megjelent, „Messiási szimbolum” című cikkében „Szent István birodalmának gondolatát” mint szimbólumot értelmezve a következő megállapítást tette:
„A szimbolumokat nehéz, de nem is érdemes definiálni, tartalmukat nem eszünkkel, hanem érzelmünkkel fogjuk fel, s mi sem természetesebb, minthogy a nemzeti szimbolumok nem a logikába, hanem a nemzeti érzésbe eresztették be gyökereiket. […] A szimbolumot csak akkor lehet logikus józansággal körülírni, ha már lefoszlott róla a tömegek hite, ha már a nemzet nem tud vele mit kezdeni, tehát többé már nem szimbolum.”
Nehezen volna bizonyítható, hogy „Szent István birodalmának gondolatáról” az Iratok publikálásának idején, Trianon után hat évvel máris „lefoszlott volna a tömegek hite” és ezáltal – szimbolikus érvényét elvesztve – a Szekfű által említett „logikus józanság” számára a fenti értelemben hozzáférhetővé vált volna. Az idézett mondatok jelentőségét mindenekelőtt az adja, hogy megfogalmazásukkal Szekfű – utólag és szándékolatlanul – saját, a történelmi Magyarország szétesésében kulcskérdésnek tekintett nemzetiségi problémáról alkotott, a mérsékelt magyar nemzetiségi politika tézisére felfűzött történeti narratívájának történetpolitikai helyiértékét is kijelölte. Egyúttal pedig – szintén közvetett módon – ítéletet mondott a két világháború közti időszak tudomány- és nemzetpolitikai perspektíva által meghatározott historiográfiai céljairól is.
