(Helen Pluckrose – James Lindsay: Cynical Theories, How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity – and Why This Harms Everybody, Pitchstone Publishing, Durham, 2020.)
Az elmúlt évtized látványos újdonsága a nyugati demokráciában az elit retorikájába beépülő, mainstreammé vált posztmodern politikai aktivizmus. Azonban a posztmodern kifejezéseket használó aktivisták cselekvésmódja mintha nem lenne összhangban a posztmodern alapítóinak mentalitásával.
A nyugati értelmiség fokozatosan ábrándult ki a marxizmusból. Az egyetemek sarkaiban kisarjadó posztmodern baloldal kezdetben ezoterikus volt, teljesen érthetetlen és irreleváns. Nem látszott, hogy lényeges következményei lennének az egyetemeken kívüli boldog emberek életére. A posztmodern radikális szkepszise elsősorban nem a vallást, a hagyományt vette célba – ezeket már régen kiirtották az egyetemekről – hanem a modernitással, a liberális demokráciával uralomra jutó felvilágosodás különféle örököseit. Lényegében a létező nyugati civilizáció, aminek alakításában eltagadhatatlan szerepe volt a liberálisoknak és a baloldalnak is, minden alapelemét megkérdőjelezték és igyekezetek dekonstruálni. Ezt úgy tették, hogy a valóság és az igazság létezését kérdőjelezték meg, és a modernitás alapelemét, a tudásba vetett hitet ingatták meg. Az Elmélet szerint a valóság, az igazság társadalmilag-kulturálisan megalkotott, mindez csak nyelvjáték. Az Elmélet ezt a valóságfenntartó diskurzust elemzi kritikailag, azaz leleplezi.
Walter Truett Anderson a posztmodern négy alapelemének a következőket látta:
- Az én, az identitás társadalmi konstrukció: kulturális tényezők alkotják meg.
- Erkölcsi relativizmus: az erkölcsöt nem felfedezi az ember, hanem megalkotja a diskurzus során. A tudás, az igazság, a jelentés, az erkölcs mind konstruált, ezért az egyén és kultúrafüggő, azaz relatív.
- Dekonstrukció.
- A határok folytonos lebontása.
A posztmodern eredetileg baloldali-liberális értelmiség belharcként a tudást támadta azzal, hogy az pusztán hatalmi konstrukció. Ez az Elmélet központi gondolata. A konstruktivizmusból eredő relativizmus szerint az, amit valóságnak és igazságnak gondolunk, az a hatalom alkotása. A megkonstruált tudásunk tartja fenn a hatalmat, és a hatalom tartja fenn a tudásunk érvényességét. Ahogyan Foucault nevezte, egy „igazság rezsimben” élünk (The political function of the intellectual, 1976). A tudás lényegileg a hatalom része, a tudástermelők és -terjesztők a hatalom fenntartói.
Ebből az is látszik, hogy bármilyen tudás megfogalmazója hatalmi igénnyel lép fel, a valóság leírásának vagy alakításának igénye egyben a valóság uralására vonatkozó igény is. A hatalom azonban elsősorban nem a politikai, hanem a személyközi aszimmetria. Az Elmélet szerint az elnyomás, a hatalom független a haszonélvezői szándékaitól, nem tudatos a létező struktúrában, de mégis működik.
A posztmodern alapítók számára nincs jó hatalom, nincs jó aszimmetria: ha bármilyen megkülönböztetés („struktúra”) létrejön, akkor az hatalommal és elnyomással jár. Ahogyan a megkülönböztetés, úgy a hatalom sem lehet jó. Az eredeti posztmodern valóság- és igazságelutasítása, pesszimizmusa, nihilizmusa nem akart társadalmi változást elérni, sem mozgósítani. Nem remélte, hogy ez lehetséges.
Azonban a kultúránk része – jelen van és kifejezi formát, nyelvet keres magának – az a millenarista remény, hogy lehet az aszimmetriáktól, hatalomtól, frusztrációtól, kielégületlenségtől és csalódásoktól mentes mindennapi életet élni.
A 90-es években a posztmodern eredeti formája kiment a divatból, viszont megkezdődött a mozgalmi, alkalmazott változatának a kidolgozása – először az egyetemeken. A nyugati egyetemek, főleg a humán és társadalomtudományok elestek az irracionális, gondolat-, szólás- és vitaszabadság ellenes baloldali Mozgalommal szemben vívott csatában.
Az eredeti posztmodern és a mozgalmi változata közt a folytonosságot a retorikán és a Derridára, Foucault-ra történő hivatkozásokon túl az jelenti, hogy a hatalom, a nyelv és a tudás megszállottjai. A világot olyan szemüvegen keresztül látják, ami minden szóban, tettben, a kultúra minden elemében a hatalom és elnyomás megnyilvánulását látja. A Mozgalom szerint az egy-két évszázada demokráciában élő Nyugat uralkodókra és elnyomottakra oszlik, és ezt a fehér szupremácia, patriarchátus, heteronormativitás, cisznormativitás, a ducifóbia és egyebek láthatatlan rendszere tartja fenn. Az egyetemi mozgalmár abban látja feladatát, hogy minden szövegről, eseményről, kultúráról, tevékenységről, helyről, attitűdről, kifejezésről, öltözködésről kimutassa a rejtett bigottságot. Azonban a struktúra, a hatalom, az elnyomás és a leleplezésük nem konstrukció, hanem valóságosak, a rombolásuk pedig abszolút érvényű erkölcsi-politikai parancs.
A hatalmat a posztmodern alapítói is valóságosnak tekintették, de az identitást megkonstruáltnak. Azonban a mozgalmi posztmodern a hatalom mellett az identitást is valóságosnak és legalább annyira meghatározónak tekinti, mint egykor a marxisták az osztályhelyzetet.
Az első alkalmazott posztmodern elmélet az Edward Said-féle posztkoloniális tanulmányok, majd a női tanulmányok voltak. Ez utóbbi szerint a nőket elnyomják a férfiak, azaz azt tanuljuk tőlük, hogy a nő és a férfi valóságos kategóriák, az elnyomás is valóságos. Ha az elnyomás leleplezésről van szó semmi sem konstrukció. Főleg nem a leleplezett struktúra/uralom léte. Így a felszabadítás sem az.
A következő alkalmazott posztmodern irányzat Judith Butler megalapozta queer-elmélet volt, amely a gender megkonstruált voltát hangsúlyozza: eszerint a nemiségnek nincs lényegi eleme, az szabadon konstruálható bármiképpen. Queer az, aki nem kategorizálható, a queering a destabilizálás, a határátlépés. Ugyanakkor Butler a maga érthetetlen stílusában, de kiállt erkölcsi elvek, parancsok mellett és az elnyomás ellen. Szerinte léteznek helyes és helytelen, igazságos és igazságtalan viszonyok és csoportok. Sőt a nemiség terén bármennyire is a kiinduló pont azok megkonstruáltsága, a felszabadítás és mozgósítás érdekében el kell jutnia ahhoz az állításhoz, hogy vannak valóságos identitáscsoportok, léteznek „nők”, és az elnyomásuk, hatalmuk is valóságos; és bármennyire is megkonstruált a létező erkölcs, a felszabadítás, egyenlőség, társadalmi igazságosság parancsai nem azok, nem viszonylagosak.
Ezek a változások még élesebben láthatók a kritikai faji tanulmányok esetén. Ez a faji identitás meghatározó és objektív volta mellett érvel. A Kimberlé Crenshaw által megfogalmazott interszekcionalitás – a hátrányok halmozódása – csak akkor értelmes, ha feltételezzük, hogy a fekete, homoszexuális, nő és hasonló identitások nem pusztán konstrukciók, amiket könnyedén újrakonstruálhatnánk. Ezek objektív, sőt determináló tulajdonságok: társadalmi hátrányokat determinálnak, ugyanakkor erkölcsi és társadalomismereti előnyök származnak belőlük.
A kritikai faji elmélet hirdetett célja a rasszizmus felszámolása, a hatása azonban a faj hangsúlyozása lett minden helyzetben. Lényegében egy fordított rasszizmus. Nem az a kérdése, hogy van-e rasszizmus, hanem az, hogy hogyan nyilvánul meg. Aki nem ért egyet velük a rasszizmus valamely leleplezésében, az rasszista per definitionem. A kritikai faji elmélet paranoid: mindenhol elnyomást vagy annak szándékát véli látni. Az előítéltek gyengülése, a lehetőségek bővülése a kisebbségek számára kamu szerintük, és haragot vált ki belőlük – főleg az egyetemeken és a kompetitív szakmákban. Sem vitatni, sem cáfolni nem lehet a rasszizmus megnyilvánulására vonatkozó megállapításaikat.
A mozgalmi posztmodern alapelve az, hogy társadalmi valóság létezik, benne elnyomó hatalmi és hierarchikus struktúrák vannak, és a célja az, hogy az elnyomást láthatóvá téve mozgósítson ellenük. Az „áldozat lét” nem lehet pusztán konstrukció. Ha nem létezne valóság és igazság, akkor a fekete nőknek azt kellene mondani, hogy amit ti hátránynak, elnyomásnak véltek, az csak konstrukció. Ezzel pedig nem sok embert tudna a mozgalmi posztmodern mozgósítani.
A mozgalmi posztmodern jelszava a társadalmi igazságosság, ami a társadalmi igazságtalanság – a létező egyenlőtlenségek – elleni cselekvést igazolja, arra mozgósít. Az igazságtalanság valóságos, a társadalmi igazságosság parancs abszolút.
A társadalmi igazságosság kifejezés az egyetemi világból eredt, és szorosan kapcsolódott egy egyetemi presztízst igénylő irányzathoz, a kritikai elmélethez, a világelutasítás egyetemi elnevezéséhez. Bár korábban a kritikai elmélet a frankfurti iskolához kapcsolódó társadalomelméletet jelentette, az utóbbi évtizedek posztmodern világában a kritikai elmélet a rejtett, nem tudatos elnyomó előítéletek és megkülönböztetések feltárását jelenti. A társadalmi igazságosság Mozgalom (SocJus vagy wokism) a posztmodernhez tartozik. A wokism forrása az, hogy akiket a kritikai elmélet felvilágosított az elnyomó előítéletekről és megkülönböztetésekről, azok tudatában vannak az elnyomásnak.
A mozgalmi posztmodern alapvető feltevése az, hogy folyamatosan és örökké jelen van mindenhol az előítélet, kulturális elnyomás, csak rá kell mutatni, fel kell tárni, az embereket rá kell döbbenteni. Az alapító posztmodernek azonban nem remélték, hogy ettől meg lehet szabadulni, pesszimisták voltak, a mozgalmárok viszont a megszabadulást ígérik.
Az igazságtalanságok felismerésének egyetlen és csalhatatlan módja az áldozatként elismert kiválasztott csoportok tagjainak megérzése. A marginalizált identitáscsoportok tagjainak tapasztalatai és érzései feltétlenül értékesek, mert a valódi – és nem a megkonstruált – valóságról szólnak. A fehérek, heterók tapasztalatai, érvei, érzései csak annyiban érdekesek, hogy azt mutatják, mennyire törékeny az identitásuk, de semmilyen ténybeli vagy erkölcsi relevanciájuk nincsen.
A mozgalmi posztmodern határozottan állítja, hogy létezik valóság és igazság. A woke gondolkodás az igazság, nemcsak egy újabb konstrukció a régiekkel szemben. Ez a radikális változás, a társadalmi igazságosság az egyetemeken zajlott le, majd a kiszabadult az egyetemekről. Nagyjából 1968 óta nem igaz az, hogy ami az egyetemeken történik, az ott is marad.
A tudás felértékelése miatt a tanítás maga politikai tett lett. A mozgalmi posztmodern uralta világban szó sincs a tudományos sokszínűség és vita értékéről, hanem csak egyetlen tanítás fogadható el. A mozgalmi posztmodernben a tudósok nyíltan politikai aktivisták, ügyek harcosai, mint a posztmodern alapítóinak egykori céltáblái: a pozitivisták, szcientisták és marxisták. A tanítást a politika folytatásának tekintik más eszközökkel. (Vö. Laura W. Perna szerk. Taking It to the Streets: The Role of Scholarship in Advocacy and Advocacy in Scholarship, 2018.)
Az identitás stabil, objektív és a tudást determináló kategória. Az alapdogma az, hogy a tudás az identitáshoz kötődik. Az váltotta fel az „osztályt”. Ahogyan Marx szerint a munkásosztály helyzetéből fakadóan felismerheti a történelem irányát, megértheti a társadalmi valóságot, úgy igaz ez az elnyomottnak nevezett identitásokra a társadalmi igazságosság mozgalom hívei szerint. Amit az ilyen identitással bírók látnak helyzetüknél fogva az a valóság. Amit ők látnak, tapasztalnak, az nem konstrukció és nem a hatalom akarása.
Bár sokféle identitást támogatnak, de csak elnyomottnak tekintett identitásokat, mert ezek episztemológiailag szinoptikusok, azaz nem eredményezik a vélemények sokféleségét, sem a vitát az egyetemeken vagy a közéletben. A mozgalmi posztmodernt nem a vélemények, hanem az identitások sokféleségét hangsúlyozza. Mivel ismerik az igazságot, nincs szükség vélemény- és vitaszabadságra, hiszen az eltérések jobb esetben tévedések, de valószínűleg inkább az elnyomók védekezései.
Az elnyomottak, a valamiért hátrányos identitásúak episztemológiai szempontból előnyben vannak, az ő tudásuk a megbízható, amit valóságnak látnak az a valóság. Ha a valóságképükre nem figyelnek a többiek, akkor episztemológiailag elnyomottak, ha a valóságképüket beépítik a magukéba az uralkodó, elnyomó csoportok, akkor episztemológiailag kizsákmányoltak.
A posztmodern kritika eredetileg az általános, mindenre kiterjedő magyarázatok ellen irányult. A mozgalmi posztmodern a társadalmi igazságossággal, kritikai faji elmélettel azonban egy általános elmélet a helyes-helytelen, igaz-hamis tudásról, arról, hogy mi a valóság, hogy ez alapján újjáépítse a társadalmat, mint amire 1789 után a modernek is törekedtek.
Az alkalmazás, a politikaivá válás során a posztmodern Elmélet változáson ment keresztül: nyíltan elfogadott egy sor nézetet a jóról, rosszról, hatalomról, kiváltságról (kinek jár), elengedte a relativizmust és konstruktivizmust ezekben az esetekben. Az eredeti posztmodern leírta a társadalmat, a mozgalmi át akarja alakítani, újrarendezni.
A társadalmi igazságosság képviselői a javak újraelosztását akarják, mert az most igazságtalan. Azonban szemben a korábbi egalitárius szocialistákkal, nem az anyagi javakat, hanem az elismerést, megbecsülést akarják újraosztani.
A posztmodern eredeti pesszimizmusát – a struktúrák, így az aszimmetriák, a hatalom léte felszámolhatatlan véglegesen, legfeljebb ideiglenesen lehetséges – a mozgalomban millenarista optimizmus váltotta fel: eszerint lehetséges hatalommentes világ a tulajdon, határok, előítéletek, a struktúrák felszámolásával, de amíg ez bekövetkezik addig is az utolsókból lesznek az elsők, az elnyomó identitáscsoportokat – fehéreket, férfiakat. heterókat – el kell nyomni, ahogyan azt Lenin leírta az Állam és forradalomban a burzsoázia, a nép ellenségei elnyomása kapcsán.
Leo Strauss és tanítványai, főleg Allan Bloom hatására a jobboldalon elterjedt az a meggyőződés, hogy a korszellem relativista, és ez a relativizmus a gondjaink forrása. A posztmodern alapítói bele is illettek ebbe a képbe. Azonban látnunk kell, az elmúlt tíz évben szárba szökkent mozgalmi posztmodern magába szívta a baloldal (liberálisok és szocialisták, marxisták) erkölcsi abszolutizmusát, amivel mozgósítani és uralmi igényt bejelenteni lehet.
