E hónapban volt huszonöt éve, hogy meghalt Páskándi Géza, válogatott esszéi most jelentek meg a Magyar Naplónál. A kolozsvári egyetem bölcsészkara helyett ’57-től börtönben és kényszermunkatáborban töltött hat évet. Amikor szabadult, így bocsátották el: „ami bent történt, amit hallott, látott, soha senkinek nem beszélhet.” Nem sejtette, hogy „rábólintásom egy elkötelezettség vállalása volt, csakhogy nem az állam s a szervek felé, hanem egy új irodalmi stílus tekintetében. Ha úgy tetszik: egy létstilisztikai obligó vállalása. Hogy ezután írásaimban az »egyenes beszédtől« majd a képes beszéd, az abszurd, a parabola, allegória, fabula, groteszk és egyéb szimbólumok vegyék át a stafétabotot.” És persze az abszurdoid, saját menekülési útja. Hiszen „ha Dürrenmatt ír – teszem azt – parabolát, csodálatos szabadságú írás… ha valaki Kolozsvárott vagy Szegeden, Pesten – az először is »nyugatmajmoló«, sanda szellemű csempész, miegymás. Ha a dél-amerikai író nyúl népe mítoszaihoz – világraszóló, zseniális. Ha ezt én teszem: provincializmus, vicinalitás. Ezért is kellett kitalálnom az abszurdoid fogalmat később (’70 körül), hogy megmeneküljek az ideológiai keresztre vagy stílszerűbben: ötágú csillagra feszítéstől, noha ez végül mégse egészen sikerült.” (Begyűjtött vallomásaim)
Amit 1974-ben Budapestre magával hozott, nem a menekült (áttelepedett) úti batyuja volt, hanem vonatszerelvény. A rakomány a Piros madár (még ’56-ban bezúzták) a Holdbumeráng (1966) és az Üvegek (1968), Az eb olykor emeli lábát (1970), a Tű foka (1972), A vegytisztító becsülete (1973), a Beavatkozás (1974) volt, és a még Kolozsváron bemutatott történelmi drámák: egy darab Erdély. Erdély Páskándi számára „földrajzi–történelmi–gazdasági és (persze) lelki táj. Európa földjén. […] ha azt mondjuk, Erdély – ezt temérdek szóval, fogalommal, kifejezéssel, elvontabbakkal is helyettesíthetjük: az egyszer már birtokolt, de most elveszett dolog; a sosem birtokolt, de most meglévő; a múlt gravitációs ereje; a jövendő ígérettartalma; vágyak történelmi konvergencia-pontja stb. E fogalmakkal s így Erdéllyel is – minden nép a maga némileg sajátos históriai útján mindig találkozik. Képesség, módszer, látószög, észjárás kérdése, hogy ami helyi (lokális, provinciális), azt milyen – akár ontológiai, lételméleti – magasságokba emeljük föl. Erdély tehát százszorta több mint Erdély. De még ha csak ennyi lenne is…” (A sírrablók)
Az a minden asszociatív burjánzása és játékossága, látszólagos bonyolultsága ellenére logikusan rendezett, mégis drámaian súlyos világkép, melynek tengelyében a trianoni és az ’56-os magyarság sorsa áll, valamennyi művében megjelent. Lételméleti töprengéseiben, publicisztikai írásaiban és a leletmentő-kísérletező művekben a nyolcvanas évek derekán lassanként mégis új helyzetet észlelt, aminek három oka bizonyosan volt. Mindenekelőtt a diktatúra tombolása, az erdélyi magyarság létét fenyegető veszély fokozódása. Másodszor az a kapkodás, amelyet sem a vesztésre álló „létező szocializmus”, sem az elszakított magyarság ügyét megkerülni már nem tudó magyar politikai vezetés mutatott, végül az új európai, világpolitikai összefüggések. E három tényező különös helyzetet teremtett az író számára: azon a magaslati ponton, ahová őt mitizált „avantgárd-historikus” erdélyisége, ’56-os múltja, európai magyarsága emelte, az erdélyi és magyarországi válság kettős nyomása egyszerre töltötte el kétségbeesett kiábrándultsággal, a jóslatai beteljesülése fölötti aggodalommal, egyszersmind reménnyel, a munkabírását fokozó aktivitással. Ma mégis úgy tűnik, utókora önmagát óvja a tanulságoktól. „Kik a »kibeszélés«, a »kidialogizálás« képviselői? Ez itt a kérdés. A művészet pedig úgy segítheti a katartikus élményt, hogy semmit el nem hallgatva nagyon árnyalatosan beszél. A múló haragoknak tehát – igen. Az gyűlöletnek – történelmi nem! Csak így lehetünk bűntelenek e tájakon mi, valamennyien, akik ugyan nem tudjuk még: megváltozik-e a haragtól, a dühtől az anyatej íze, vegyi összetétele, hosszú időre legalábbis, de azt igen: miként az anyatej után megkóstoljuk a létezés sok más pompás italát – ugyanúgy keressük a megértés alakjait.” (A ránk testált gyűlöletről)
