Hetvenöt éve ért véget a második világháború Európában. 1945 azóta is kitörölhetetlen fordulópontja a világtörténelemnek, a jelenünk kezdetét jelöli. A kezdet nehézségei és ellentmondásai az idei évfordulón válnak igazán átélhetővé, amikor egy újabb világméretű, bár arányaiban összehasonlíthatatlanul kevesebb szenvedéssel járó krízist élünk át. Hogyan küzdöttek meg az új kezdettel a különböző traumákat túlélő társadalmak Amszterdamtól Maniláig hetvenöt évvel ezelőtt? Erről szól Ian Buruma brit-holland történész és újságíró 2013-ban megjelent kötete, Year Zero: A History of 1945 címmel.
„A »fogalmak tisztázásá«-nak feladatából is közhelyet csináltak. Ez ne vegye el kedvünket attól, hogy makacson ismételjük és tisztázzuk a fogalmakat, amelyek a végzet értelmét jelölik.” – írta Márai Sándor naplójában, amikor még javában zajlott a szovjet front átvonulása és Budapest ostroma Magyarországon. Valóban, a végzetre vonatkozó reflexió óriási feladatként tornyosult a háborút túlélt értelmiség előtt. A szembenézést azonban minden esetben megelőzte, és erre Márai naplójából is számtalan esetet citálhatnánk, az alapvető szükségletek kielégítése. Márainál a Dunán gazdátlanul sodródó uszályok kifosztása és a közösség által végrehajtott zabrálás formái még mindig a civilizáltabb példái az 1945-ben jelentkező társadalmi élet-halál harcnak. A nélkülözés és az állami elosztás hiánya, a társadalmakat olyan állapotba sodorta, amelyben az emberi méltóság fogalma szinte értelmezhetetlenné vált. Buruma számtalan példát sorjáz erre az alászállásra, az amerikai katonai barakkok pöcegödreiben keresgélő japánoktól az Európát ellepő, mindenre kapható gyerekhordákon keresztül a szétbombázott városok új uraiként feltűnő bűnözői bandákig, akik meglepően szervezett módon irányították a feketepiacokat. Nem csak az étel és az alapvető javak hiányoztak a háború érintette országokban, hanem a munkaerő is. Ha volt termés, elrohadt a földeken, mert hiányzott a munkaerő, amely aratni és szüretelni tudott volna. A hosszú távú munkaerőhiány enyhítése szülte például azt a gyakorlatot, hogy a Mandzsúriában rekedt japánok eladták gyermekeiket a kínai parasztoknak. A Vörös Hadsereg benyomulása után nem is számíthattak sok irgalomra a szovjetek részéről.
A győztes hatalmak katonai vezetése a megszállt területeken a társadalmi szükségletek tömeges és egyre égetőbb jelentkezése miatt sokszor két tűz közé szorult. Nyugat-Európában az amerikai és brit irányítás alatt lévő közigazgatás a németek által korábban lerohant Hollandia kapcsán még meg tudta indokolni, hogy miért szükséges segítséget nyújtani a nélkülözőknek. A főellenség Németország és Japán lakosságának élelmezése azonban rossz vért szült a hátországokban. Az „ellenség etetése” azért is bizonyult felháborítónak, mert maguk az angolok is nagy hiányt szenvedtek az alapvető cikkekben: Londonban a piacokon újra megjelent a varjúhús, amit az amerikai szemtanúk nagy csodálkozással vettek tudomásul. Az éhség csillapítása mellett amúgy is a bosszúra nyílt a legnagyobb igény, ez pedig elsősorban a németeket és a japánokat érintette. A haláltáborok túlélői, a leigázott országok elnyomottjai és megalázottjai a „szemet szemért” elve alapján kívántak büntetni. Az utóbbi jelmondat került fel a České Budějovice melletti koncentrációs tábor kapujára, amelyet most német foglyokkal töltöttek meg. A háborút követő népmozgásokat is e bosszúszomjtól való félelem indukálta, így 1945-ben milliók voltak úton: nemcsak olyanok, akik haza szerettek volna térni, hanem azok is, akik számára veszélyes volt otthon maradni.
A bosszú nem maradhatott el a kollaboránsok esetében sem. A kopaszra nyírt, szurokkal bekent és összevert asszonyokat nem csak a kollaboráció büntetéseként, de az erkölcs nevében is megszégyenítette a tömeg. Esetükben nem számított, hogy önszántukból váltak a megszállók szeretőivé vagy kényszerítették őket, a népharag ilyen szubtilis mérlegelésekbe nem bocsátkozott. Ahogyan a britek és amerikaiak is inkább elhárították a problémát jelentő, kollaboráns csoportokat, és átadták őket a szovjeteknek, akik részéről borítékolható volt a bosszú. Így jártak azok a kozákok, akik régi szabadságuk visszanyerését a kommunista rezsimmel szemben a németek oldalán látták biztosabbnak. Ők a háború végén már a jugoszláv partizánok ellen harcoltak, és Ausztria, illetve Észak-Olaszország területén estek brit fogságba. Ők sem jutottak el Afrikába, ahol túlélni reméltek.
Ám nemcsak az agresszorként kezelt németek és japánok vagy a kollaboránsok esetében nehezteltek a felszabadított területeken; a hazatérő zsidókat is ellenséges hozzáállás fogadta. Lengyelországban ez a háború utáni pogromokhoz vezetett, de Buruma olyan országokból is hoz példát zsidóellenes érzelmekről, mint Hollandia. A nácik bukásával az antiszemitizmus láthatóan nem szűnt meg, ám a „zsidók bosszúja” ugyanakkor nem bizonyult erőteljesnek. Ismertek azok az elvetélt akciók, amelyek a német lakosság megmérgezésével álltak volna bosszút. Szimbolikusan Nürnberg lett volna a színhelye a Thalio-elv gyakorlásának, de komolyabb támogatás és a rossz szervezés miatt ez meghiúsult. A bosszút a cionista vezetők – például David Ben-Gurion – sem látták helyénvalónak, a túlélő zsidóság energiáit inkább az új haza megteremtésére kívánták fordítani Palesztinában.
A gyarmati területek függetlenségi mozgalmai a német és a japán hódítás megszűntével új lendületet kaptak. A megszállás alatt ezek a mozgalmak gyakran kollaboráltak, mivel az gyengítette a brit, holland vagy francia gyarmati hatalmakat. 1945-ben ezek a mozgalmak Indonéziában, Vietnámban vagy Algériában a visszatérő kolonialisták ellen fordultak, zavargásokat robbantottak ki, amelyeket súlyos megtorlás követett. A gyarmattartók elleni felszabadító háborúk első lépései voltak ezek, amelyek meghatározták az 1945-öt követő évtizedek történelmét ezeken a területeken.
A háború utáni rekonstrukció persze sehol sem zajlott problémamentesen. Már 1945-ben felvillant az elkövetkezendő hidegháború képe, versenyfutás folyt a szövetséges hatalmak között, annak ellenére, hogy a befolyási övezeteket meghúzták Jaltában. A görög polgárháború kitörése az egyik olyan gócpont volt, amely jelezte, hogy Sztálin nem könnyen ad fel olyan területeket, ahol komoly kommunista mozgalmak működnek. A kibontakozó nagyhatalmi verseny befolyásolta a háború utáni felelősségre vonás és lusztráció politikáját is. A kérdés természetesen úgy merült fel, hogy miként lehet sikeresen újjáépíteni a háborúban megrokkant országokat, feléleszteni a társadalmat, és egyúttal érvényesíteni a büntető igazságosság elveit. Főként a helyi bürokráciára és a gazdasági elitre volt szükség, így nyugaton és keleten is hivatalos felmentést kaptak a korábbi háborús részvételük alól, amit persze egymásnak róttak fel a szovjet és angolszász hatalmak.
1945 története azonban nem lenne teljes az igazság valódi pillanatai, az öröm és felszabadulás történetei nélkül. A felszabadulást követően például felerősödött a nemi vonzalom is, az éhség és bosszúvágy mellett a szexualitás is a kielégítendő vágyak között szerepelt. A jól táplált, kifogástalan öltözékű amerikai katona a nyugat-európai és német területeken sokszor vált a helyi asszonyok vágyának tárgyává, amelyet a lesoványodott, rongyokban járó férfiak súlyos megaláztatásként éltek meg. Nem szabad azonban megfeledkezni a szövetséges katonák vágyairól sem, amelyet különböző módon kezeltek a megszálló parancsnokságok: Japánban engedélyezték az érintkezést és a bordélyok látogatását az amerikai katonák számára, míg Németországban ezt egy ideig tiltották. A szovjetek által megszállt területeken azonban nem csak erről, hanem ismét csak a bosszúállásról volt szó. Legtöbbször szemet hunytak a nemi erőszak felett, amelynek ezeken a területek megszámlálhatatlan áldozata volt, mígnem átfogó társadalmi problémává kezdett válni.
Bizonyosan a civilizálás, amely a szövetséges hatalmak kimondott célja volt a felszabadított és megszállt területeken, nem kezdődhetett erőszakkal, ugyanekkor ez is az 1945-ös év kettős arcát mutatja. Japán vagy Németország nyugati területein a jogállam megteremtése, a militarizmus megtörése a demokrácia meghonosításának próbaköve volt. A szovjetek által megszállt területen a bosszút és az újjáépítést egy új politikai kultúra kiépítése kísérte, amely a szovjet modell kiterjesztését jelentette.
1945 történetei egymás után sorjáznak Ian Buruma könyvében; szinte hihetetlen, hogy ennyi esemény hogyan férhetett bele egy esztendőbe. A szerző azonban nemcsak egy év történetéről ír, hanem azokról a kezdetekről, amelyek kialakították a bipoláris világot, a „harmadik világ” nemzeti törekvéseit, a forrongó Közel-Keletet, a nyugati jóléti államokat, Kelet-Európa kommunista országait. Ezek a következmények ma is éreztetik hatásukat, nem beszélve a hála, a felszabadulás és neheztelés kulturális hagyományáról.
