A cionizmus magyarországi születésű atyja semmiképpen nem volt „konzervatív” (filozófus, sőt elméleti ember sem), ugyanakkor gondolkodásába mélyen beivódtak a 19. század végi franciaországi demokrácia visszásságai és egyfajta konzervatív attitűddel szemlélte a számára nem rokonszenves megnyilvánulásokat.
Leo Strauss 1957 januárjában cikket, pontosabban a szerkesztőnek szánt levelet írt a National Review-ba, amelynek kiváltó oka egy pár hónappal korábbi («The Myth We Call „Abroad”» 1956. november 17.) anyag volt, amelyben a szerző, Guy Ponce de Leon éppen az Egyesült Államok szegregációs faji politikáját bírálta abból a szempontból, hogy rossz fényt vet az USA külföldi imázsára, és egyben dicsérte Amerikát, mert sokkal inkább harcol a faji szegregáció ellen, mint más országok. Izraelt pedig azért kritizálta, mert szerinte a zsidók – bár maguk is a faji szegregáció történelmi áldozatai voltak a modernitásban – „megalkották” a „világ első faji államát”. Strauss – akinek célja az volt, hogy Izraelt és a cionista hagyományt a konzervatív amerikaiak számára is elfogadhatóvá tegye –, amellett érvelt, (tehát ilyen szempontból apologetikus anyagot tett közzé), hogy Theodor Herzl, a politikai cionizmus pesti születésű és egyébként magyarul kiválóan tudó alapítója alapvetően konzervatív volt, hiszen a zsidók „erkölcsi gerince” (moral spine) veszélybe került, mivel az emancipáció nagy károkat okozott a számukra. Sok esetben elidegenítette a zsidóságot a saját hagyományától és semmi mást nem adott a számukra, csak a formális egyenlőséget. „A cionizmus pedig segített megakadályozni azt, hogy a tiszteletreméltó és ősi különbözőségek „progresszív módon” egyenlítődjenek ki, így ilyen szempontból konzervatív funkciót töltött be.”
Nyilvánvaló az, hogy Straussnak e véleménye – bár alapvetően egyet lehet érteni vele – nem „bontja ki” az igazság minden részletét, arról nem is beszélve, hogy jelentősen összekeveredik benne a Herzl gondolkodásáról alkotott vélemény, illetve az általa teremtett politikai mozgalom értékelése. Ugyanakkor, amikor Strauss arról beszél, hogy a politikai cionizmus célja az volt, hogy a „büszkeséget felélessze” a hagyományhoz való ragaszkodás által erre alkalmassá vált emberekben, akkor nem jár messze az igazságtól.
Ha közelebbről tekintjük, akkor a pesti születésű Herzl Tivadar, a politikai cionizmus alapító atyja igazából liberális volt, bal- és jobboldali „kilengésekkel”. Ugyanakkor konzervatív nézetei is voltak és – többféle ok miatt – erős fenntartásokkal szemlélte az izmosodó baloldalt, főleg annak Franciaországban megjelent képviselőit.
Semmiképpen sem érdemes belemenni egyfajta konzervatív katekizmus ismertetésébe, pláne, hogy ilyennek a felsorolása már önmagában is problematikus és csak azt jelzi, hogy maga a tárgyalt személyiség is problémás – éppen a konzervativizmus szempontjából –, hiszen, hogy ha valaminek nincsen katekizmusa, összeszedett és deskriptív/előíró formulagyűjteménye, az éppen az „alulról építkező” konzervatív gondolat. Amelynek ettől függetlenül kritikai gondolata lehet, természetesen a mindent elsöprő társadalmi igazság kiharcolásának igénye, tehát a szociális utópia felfestése nélkül.
*
„Valami nyomorúságos kis õszintétlenségre gondoltam, hogy õ csak a mandátum megkaparintásával foglalkozik és a biztosan szerény haszonért akar a népnek hízelegni, illetve felingerelni. A másik õszintétlenség abban áll, hogy olyan forradalomra akarja őket csábítani, mely nem sikerülhet és olyan követeléseket akar támasztani, amelynek a teljesítetlensége miatt a lázítónak érvényesülnie kell, mivel ostobasága okosság. És hogyha a célja az lenne, hogy megvalósítsa az igazságot, eközben igazságtalanságot követel. Igy fogalmazták meg õk száz évvel ezelõtt a szabadság, egyenlõség, testvériség lehetetlen követelményeit, és semmi javulás nem történt a földön. Hogy szónokunk – aki okos ember – mely tipusú õszintétlenséghez tartozik, a nagyobbhoz vagy a sikeresebbhez? Azt nem tudom…” Herzl – egy francia szocialista szónokot hallgatva.
(Das Palais Bourbon. Bilder aus dem französischen Parlamentsleben von Theodor Herzl. Leipzig, Verlag von Duncher und Humblot 1895.)