A jelen bejegyzés célja a védelmi innováció fejlődésének áttekintése annak izraeli kontextusában, megvizsgálva adott időszakokban annak cél- és eszközrendszerét, valamint a fejlődési dinamikáját meghatározó tényezőket.
Izrael Állam napjainkra vitathatatlanul a közel-keleti régió meghatározó szereplőjévé vált, amelynek egyik fő alapját a katonai ereje biztosítja. A zsidó állam legfőbb nemzeti biztonsági stratégiai célja az ország létezésének és lakosai biztonságának garantálása, amelyhez egy földrajzi kiterjedéséhez és erőforrásaihoz képest kimagasló elrettentő és csapásmérő képességet épített fel a fennállásának évtizedei alatt. Ennek főbb alkotóelemeit a robusztus konvencionális haderő, a magas társadalmi ellenállóképesség, a stratégiai kétértelműség által hivatalosan letagadott, de a nemzetközi vélelem alapján rendelkezésére álló (és a „második csapás” lehetőségét biztosító) nukleáris triád, a hírszerzési fölény, a fejlett nemzeti védelmi ipar és a védelmi innováció jelentik.
A védelmi innováció szükségességének megjelenése az izraeli védelmi szektorban már az állam létrejöttekor megállapítható. Izrael egy konvencionális tekintetben sokszoros túlerővel rendelkező ellenséges környezetben alakult meg független államként, amely környezettel szemben számottevő hátrányban volt mind emberi, mind pedig technikai eszközállomány tekintetében. Noha a zsidó diaszpóra és a nagyhatalmak változó intenzitású, eseti alapú – például Csehszlovákia esetében – támogatása által Izrael korlátozott mértékben hozzájutott a függetlenségi háború sikeres megvívását lehetővé tevő haditechnikai eszközökhöz, az elkövetkezendő évtizedekben fennálló nemzetközi embargók kényszerűvé tették a nemzeti védelmi ipari kapacitások kialakítását, különösen annak fényében, hogy a szembenálló arab országok eközben „off the shelf” hozzáfértek a szovjet haditechnikai eszközökhöz.
Ebben a folyamatban kapott meghatározó szerepet a védelmi innováció, amely által a rendelkezésükre álló egyes haditechnikai eszközöket alapul véve törekedtek azok továbbfejlesztésére és az önellátó nemzeti gyártási kapacitások megteremtésére. Ennek a korszaknak ikonikus terméke az Uzi géppisztoly, a Merkava harckocsi vagy a Kfir vadászrepülőgép. Szintén erre az időszakra jellemző a védelmi innováció másik, humán vagy doktrinális dimenziójának hangsúlyosabb jelenléte. Tekintettel a korlátozott emberi és technikai erőforrásokra, a katonai műveletek tervezésénél és végrehajtásánál döntő szempont volt az állomány megóvása, amelynek céljából nagyobb mozgásteret nyert a kreativitás és az aszimmetria kihasználása a környező arab tömeghadseregekkel szemben, különösen az ötvenes évek elején. Erre az időszakra tehető a „minőségi katonai fölény” (Qualitative Military Edge, QME) doktrínájának kialakulása az izraeli stratégiai gondolkodásban és az elrettentésben, amelynek központi eleme, hogy elégséges mennyiségre és kiemelkedő minőségre alapozva a lehetséges legalacsonyabb veszteség mentén kell megvívni a katonai műveleteket.
A fenti célrendszerektől a nyolcvanas években történt egy jelentős elmozdulás, mikorra stabilizálódott Izrael Állam számára a nemzetközi fegyverpiacokhoz való hozzáférése az egyes embargók megszüntetésével és az amerikai katonai segélyezés bevezetésével. A nemzeti alapú gyártásra és önellátásra való törekvés háttérbe szorult, a helyét a külföldi eszközök továbbfejlesztésével elérendő, az izraeli műveleti szempontokhoz igazított ún. „fókuszált önellátás” és „erősokszorozás” (force multiplication) vette át. (Nem mellőzendő tényező, hogy a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok is nyomást helyezett Izraelre az önálló nemzeti fejlesztések leállítására a katonai segélyezésért – aminek keretében amerikai eszközöket vásárolhattak amerikai forrásból – cserébe.) Ezt követően a kilencvenes és kétezres évektől kezdődően kifejezetten a high-tech képességek fejlesztésére került a hangsúly.
Ennek hátterében az általános biztonságpercepcióban a hidegháborút követően megjelent tendenciák is jelen voltak, ugyanis az adott időszakban az izraeli katonai koncepciók az „information-technologies-driven revolution in military affairs” (IT-RMA) köré épültek az alacsony intenzitású, gyors „lefolyású” fegyveres konfliktusokhoz igazodva. A stratégiai kultúra változására nagy hatással volt az is, hogy míg a hidegháború során a blokkok közötti szembenállásból fakadó eszkalációs kockázat, a hidegháborút követően a tömegkommunikáció elterjedésével a nemzetközi közvélemény korlátozta Izrael műveleti szabadságát, ezért a céljaikat minél hamarabb kellett elérniük a katonai műveleteik lerövidítésével.
A kétezres évektől, de különösen a megelőző évtizedben a technológiai előny mellett párhuzamosan egy új tényező is megjelent a védelmi innováció célrendszerében, mégpedig a nemzeti védelmi ipar versenyképességének biztosítása a nemzetközi piacokon. Napjainkra Izrael felkerült a haditechnikai exportlisták legfelsőbb hányadába, ahol a termékeiknek az Egyesült Államok és a nyugat-európai hagyományos fegyverexportőr államok kínálatával szemben kell helyt állniuk. Tekintettel a méretarányosságokra a gyártási kapacitásokban és az ellátási láncokban, tényleges versenyelőnyt leginkább az árszínvonalban (amely szoros kapcsolatban áll a megelőző tényezőkkel) és a technológiai fejlettségben képesek elérni.
Ezzel kapcsolatban kiemelendő és külön vizsgálandó az aktuális, 2019–2028-as időszakra szóló amerikai katonai segély strukturális felépítése. Míg a megelőző segélycsomagok esetében a pénzügyi források nagyságrendileg negyedét Izrael belföldi megrendelések által a nemzeti védelmi iparának támogatására fordíthatta, a jelenlegi megállapodás fokozatosan, 2025-re teljesen kivezeti ezt a lehetőséget. Mindez jelentős bevételkiesést eredményez az izraeli védelmi ipari komplexum számára, ami tovább növeli az exportkényszerüket – ez pedig együtt jár a technológiai versenyképességi kényszer, így a védelmi innováció jelentőségének növekedésével is.
A meghatározott célrendszer elérésének legfőbb akadályát a technológiai fejlődés dinamikájának átalakulása és tempója jelenti. A napjainkra elfogadottnak tekinthető megfigyelés szerint az innováció iránya megfordult a védelmi szférában, hiszen míg a hidegháború időszakában a katonai fejlesztések eredményeire építve terjedtek el az új civil technológiai eszközök és eljárások, jelenleg a civil dimenzióban jelennek meg olyan új innovatív megoldások, amelyeket a katonai szféra követő módon adaptál a saját feladat- és eszközrendszerében.
Ennek lekövetése a bürokratikus szempontok mellett abba a kihívásba is ütközik, hogy a katonai feladatrendszerbe való integráció során gyakorta megjelenő probléma, hogy mire adott eszközök és eljárások tekintetében végbemegy az adaptáció a doktrinális szinttől az alkalmazási szintig, már meghaladottá válik a technológia a civil dimenzióban. (Ez a problémakör jelenti az egyik legmeghatározóbb előnyt napjaink aszimmetrikus hadviselési formáiban – mint például a terrorizmus –, miután a decentralizált, rugalmas szervezeti struktúrával rendelkező szereplők könnyebben és gyorsabban tudják alkalmazni a modern technológiai eszközöket és eljárásokat.)
Ugyanakkor Izrael számára versenyelőnyt jelent, hogy a magas társadalmi ellenállóképességéből, kifejezetten az általános, nőkre is kiterjedő sorkötelezettségből fakadóan kisebb a távolság a nemzetgazdaság szereplői és a haderő között, amely némiképpen mérsékli a fentiekben kifejtett kihívást. Az izraeli Központi Statisztikai Hivatal vonatkozó célzott, 2007-es felmérése alapján a start-up és high-tech szektor munkavállalóinak 90%-a rendelkezik katonai háttérrel, főleg harcoló és technikai alakulatokból. A technológiai szektorban lévő katonai dominancia különösen annak tekintetében szembeötlő, hogy ugyanezen felmérés szerint a munkavállalóknak csupán 49%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Mindez lehetővé teszi, hogy a civil kutatás-fejlesztési és innovációs tevékenységekben megalapozottan vélelmezhetően megjelennek a haderő szempontjai és igényei, valamint a szocializációs különbség is sokkalta alacsonyabb az általános innovációs szféra és a fegyveres erők között.
Összességében megállapítható, hogy a védelmi innováció jelentősége előreláthatólag tovább fog növekedni Izrael számára, tekintettel a védelmi export versenyképességi kényszerére, valamint a felforgató technológiák általános robbanásszerű terjedésének tendenciájára. A magasfokú társadalmi ellenállóképességből, a társadalom és a honvédelem szoros kapcsolatából fakadóan Izrael bizonyos fokú versenyelőnnyel rendelkezik a kutatás-fejlesztés és innováció területén. Ugyanakkor, ahogyan a Hamász október 7-i támadása rámutatott, a technológiai előnyre való kizárólagos támaszkodás egyfajta hamis biztonságérzetet adott Izraelnek. A háború lezárását követő önvizsgálat egyik lehetséges megállapítása várhatóan a kreatív gondolkodás és tervezés ismételt előtérbe kerülésének szükségessége a védelmi innováció területén.
A tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-I-NKE-121 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Felhasznált irodalom
(2015) Ori Swed – John Silber Butler: Military Capital in the Israeli Hi-Tech Industry
(2018) Dmitry Adamsky: The Israeli Approach to Defence Innovation
(2013) Mark Broude – Saadet Deger – Somnath Sen: Defence, innovation and development: the case of Israel
(2021) Donatas Palavenis: Adaptive Israel defense industry: myth or reality?
(2016) Rafał Kopeć: The Determinants of the Israeli Strategic Culture
(2020) Sasson Hadad – Tomer Fadlon – Shmuel Even: Israel’s Defense Industry and US Security Aid
(2021) Richard A. Bitzinger: Military-technological innovation in small states: The cases of Israel and Singapore
Nyitókép forrása: pexels.com
