Az autoritásnak mint fogalomnak, és mint olyan fogalomnak, amely erősen kapcsolódik a politikához, korunkban határozottan kettős, pozitív és negatív konnotációja is van. Egyrészről, ha valakit autoritásnak vagy autoritással bíró személynek neveznek az általában inkább jót, mint rosszat jelent, másrészről az autoritarianizmus fogalmát a politikatudósok jelentős része a szabadság hiányával hozza összefüggésbe. Paradoxnak hathat, hogy miközben az autoritás általános fogalmát a közbeszédben inkább a legitimitás, a megalapozott tekintély fogalmához kapcsolják – aki a filozófiában, az irodalomban vagy a festészetben autoritásnak számít, az mintegy a „kánon része” – addig a politikában sokkal inkább az illegitim hatalomgyakorlót tekintik autoriternek vagy autoritáriusnak. Ahogyan például egy közelmúltban megjelent, a politikai filozófiába való általános bevezetésnek szánt könyv is fogalmaz:
„Az autoritarianizmus[…]fő tulajdonságai a konfliktusnak és a pluralizmusnak, mint a politika normális elemeinek el nem fogadása, a status quo megőrzésére törekvő akarat, és a változás megelőzése azáltal, hogy minden politikai dinamikát az erős központi hatalom szoros ellenőrzése alatt tartanak, és végül a rule of law , a hatalommegosztás és a demokratikus szavazási eljárások eróziója.” (Furio Cerutti: Conceptualizing Politics: An Introduction to Political Philosophy. Routledge, 2017. 17.o.)
E definíció, amellett hogy figyelmeztet az autoritás esetleges túlzásainak veszélyeire, még nem határozza meg azt, hogy voltaképpen mi is érthető a politikai autoritás alatt és arra sem tér ki, hogy a nem autoritárius rendszerekben szükséges lehet-e az autoritás valamilyen fokára és formájára az állam működtetéséhez. Az autoritás és a hatalom fogalma kétségkívül szorosan összefüggenek egymással. A mai angolban például, az authority szó jelentésében mind a két értelem megtalálható, a tekintélyé és a hatalomé is. Ugyanakkor, a hatalomra létezik egy külön kifejezés: power. A power kifejezés jelentésmezeje magában foglalja a hatalom mellett a képesség, erő, lehetőség, mód és tehetség értelmét is, ezek pedig hiányoznak az authority-ből, amely viszont jelenthet szakértelmet, joghatóságot és a jogosultságot.
Az angol authority, ahogyan a magyar autoritás, eredetileg a latin auctoritas-ból származik. Az auctoritas az antik Rómában, leginkább egy személy társadalmi presztizsére utalt, és következményeit tekintve pedig arra, hogy az eseményeket valaki milyen mértékben képes a saját érdeke, akarata szerint befolyásolni. Politikailag, a köztársaságkori Rómában az auctoritast a szenátus tekintélyével kapcsolták össze (auctoritas patrum), a potestasszal (a power szó később ebből származik) és az imperiummal szemben, amely a szenátus a római nép és magisztrátusainak hatalmát jelentette: Cum potestas in populo auctoritas in senatu sit. (Cicero: De legibus 3. 28.) Vagyis: amíg a hatalom az emberekben nyugszik, az autoritás a szenátusé. A császárkorban az auctoritas principisről beszélnek, amelynek eredetét Augustus Res Gestae-jának 34. fejezetében találjuk meg: itt a princeps leírja, hogy a szenátus az autoritást kivételes érdemei okán ruházta át rá. Augustus még azt is megjegyzi, hogy amiben polgártársait felülmúlta, az nem a rá ruházott hatalom, hanem a kivívott autoritás, amivel rendelkezett. (Res Gestae divi Augusti. In. Görög–római szöveggyűjtemény. Osiris, Bp., 2011. Szerk.: Németh György. 246-251.o.)
Ahogyan Gadamer fogalmaz: az autoritás nemcsak a vak engedelmességből fakadhat, hanem a nagyobb bölcsesség „elismerésének és felismerésének” aktusából is, s ahogyan vannak káros, úgy vannak hasznos előítéletek is. „Ha a tekintély érvénye saját ítéletünk helyét foglalja el, akkor az autoritás valóban előítéletek forrása. De ez nem zárja ki, hogy igazságok forrása is lehet, s a felvilágosodás ezt nem ismerte fel, amikor egyáltalán minden előítéletet lejáratott.” (Hans-Georg Gadamer: Igazság és Módszer. Osiris, Bp., 2003., 313.o.)
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a korunk gondolkodására jellemző, az autoritás értékelésével kapcsolatos ambivalencia, összefügghet a demokrácia sajátos természetével is, amely az autoritást folyamatosan vitatja ugyan, de mégsem képes nélkülözni. A demokrácia a többségi döntés abszolút érvényét többek között éppen az egyetlen személy, vagy személyek kis körének autoriter hatalomgyakorlásának elkerülése érdekében vezeti be. A többségi elv azonban, mivel mindig csak a társadalom egy részének akaratát tükrözi, szinte soha nem képes felébreszteni az autoritásnak azt az intuícióját, amelyet mindenki egyezményesen elfogadna. Így korunkban a tekintély elvének általános meggyengülése mellett akár „tekintélyek nélküli demokráciákról” is beszélhetünk. Egy valódi autoritást nélkülöző kormányzat nagyon kevéssé képes rendezni a társadalom ügyeit. A demokrácia nem szereti hangsúlyozni az autoritást, hiszen úgy véli: az autoritással könnyű visszaélni. De vajon ismerjük-e annyira modern demokrácia természetét, hogy a kérdést: – a demokrácia elve összeegyeztethető-e az autoritással – véglegesen megválaszoljuk?
