Lankadatlan hűség, kiapadhatatlan lojalitás?
Fiume és az ezredéves magyar államiság
A XIX. század végén regnáló liberális magyar kormányzat az egyik legfőbb célkitűzésének tekintette az egységes, modern nemzetállam létrehozását. A magyar uralkodó elitcsoportok úgy vélték, hogy a modernizációval, a haladással vagy legalábbis azok percepciójával megvalósítható az ország határain belül élő nemzetiségek integrációja és a lakosság homogenizálása, ami végső soron az állam és nemzet iránti lojalitás megerősödéséhez is elvezethet. Úgy ítélték meg, hogy a magyar államban rejlő potenciál kiemelésére és sulykolására, illetve a nemzeti identitás formálására az országos és világkiállítások remek lehetőséget teremtettek. Nem véletlen, hogy Magyarország mindig kiemelt fontosságot tulajdonított az olyan tényleges és szimbolikus politikában egyaránt jól hasznosítható rendezvényeknek, mint amilyeneknek például az 1873. évi bécsi, az öt évvel későbbi párizsi és az 1885. országos kiállítás számítottak.
Hasonló célokat szolgált az ezredévesnek tekintett államiság fennállásának a megünneplése, vagyis a Millennium. Erre már az 1880-as évektől készültek, ám megrendezése még az 1890-es évek közepén is súlyos kihívások elé állította a mérvadó köröket. Jellemző, hogy nem csak a honfoglalás esztendeje volt kérdéses, de annak ténye és sajátos szimbolikája is élénk vitákhoz vezetett a közéletben. Noha Árpád vezér központi figurává, „közös nemzeti őssé” emelésével legalább részben sikerült áthidalni a felekezeti és más különbségeket, de mivel ezzel az ünnep fókuszába éppen a magyarság ezeréves Kárpát-medencei jelenléte és domináns helyzete, illetve a magyar történelmi államjog került, a nemzetiségek többsége már a kezdetektől felháborodva fordított hátat a nagyszabású kezdeményezésnek. Kritikájuk szerint a Millennium egy etnikailag homogén Magyarország hamis képét teremti meg, amiben nem jut hely a nemmagyar etnikumoknak.
A sértett, ellenséges attitűd legfőképp a szlovák, valamint a román értelmiséget jellemezte, mivel számukra az ünnep egyet jelentett az alávetettségükre és másodlagos szerepükre való emlékeztetéssel. Ugyanakkor az egyes erdélyi szász, valamint a szerb és a horvát csoportok is éles kritikát fogalmaztak meg a Millennium megünneplését illetően. Míg azonban az előbbiek távolságtartása és idegenkedése elsősorban a XII. században kezdődő szász kolonizációs mesternarratívában keresendő, addig a szerbek és horvátok egyenesen elutasították a magyar honfoglalás aktusát, hiszen álláspontjuk szerint Árpád idejében ők már önálló állammal és saját uralkodókkal bírtak.
Mindazonáltal a nemzetiségek közt olyanok is akadtak, akik lelkesen fogadták az ünnepséget. Itt említhető a zsidóság, de még inkább a ruszinok, akik öntudatosan vállalták a magyarokkal való sorsközösséget. Ennek jegyében büszkén emlegették fel, hogy őseik még az Etelközben szövetséget kötöttek a magyarokkal, velük a Kárpátokon átkelve tevőlegesen is részt vettek a honfoglalás folyamatában.
Különálló csatolt test
A Millennium gondolatát pozitív visszhang fogadta a Kelet-Adria partján található multietnikus és többnyelvű, de a dualizmus alatt alapvetően az olasz ajkú elitcsoportok és a magyar kormányzó (aki egyben a Tengerészeti Hatóság elnöki pozícióját is betöltötte) által irányított Fiumében is. Igaz, a középkorban a Duino és Walsee hercegek, majd közvetlenül a Habsburgok alá tartozó kikötővárost sem Árpád magyarjaival, sem a kora újkori Magyar Királysággal nem túl sok közös szál fűzte össze.
A kikötőváros ugyanis csak a XVIII. század végén került a Szent Korona fennhatósága alá, amikor Mária Terézia előbb 1776-ban Horvátországon keresztül, majd 1779-ben corpus separatum adnexumként (különálló csatolt testként) közvetlenül a Magyarországhoz csatolta. Persze, ez az államközösség sem volt töretlen: 1868. évi horvát–magyar kiegyezésig, illetve az 1870. évi fiumei provizórium kihirdetéséig Fiume és Magyarország kapcsolata kétszer – 1814-ben, majd 1848-ban – is megszakadt. Sőt, miként ismeretes, a kikötőváros az anyaországgal közös fizikai határral nem, viszont a dualizmus alatt kivételesen széles autonómiával rendelkezett, aminek megőrzése a mindenkori helyi elitek politikai programjának sarkalatos pontját képezte.
A fiumei elitcsoportok azonosulása és örömteli reakciója tehát nem történelmi vagy ideológiai, hanem praktikus megfontolásokra vezethető vissza. Egyfelől remek lehetőséget láttak a magyar állam iránti lojalitásuk kifejezésére, valamint az ország irányítói és az uralkodó előtti tisztelgésre. Másfelől mindannyian felismerték a kedvező alkalmat, hogy városuk fejlődése mellett a helyi vállalkozások prosperálását a szélesebb közönségnek is bemutassák. Mindemellett, hogy transzparensen jelezzék, hogy a kikötővárosnak juttatott tekintélyes állami szubvenciók rentábilis, többszörösen megtérülő befektetések. Aligha kérdéses, hogy a városvezetők lelkesedését a fiumei kormányzó, a fiatal arisztokrata Batthyány Lajos társadalmi állása, politikai szerepe és akarata, valamint személyes ambíciói is befolyásolták, továbbá az a tény, hogy a kikötővárosra támasztott rivális horvát területi igényeket ekképpen nyilvánosan is visszautasíthatták.
Tervek, előkészületek és a nem várt nehézségek
A Millennium előkészületének híre már 1893 tavaszán megérkezett Fiumébe, mikor Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter az Ezredéves országos kiállítás bizottsági elnökeként felszólította a kormányzót a fiumei kerületi bizottság megalakítására a helyi kereskedelmi és iparkamara közreműködésével. Az utasítás a kormányzónak és a városnak egyaránt nagy megtiszteltetést jelentett. A miniszter – talán a fiumei Tengerészeti Hatóság egykori miniszteri tanácsosa, Németh Imre kiállítási igazgató sugallatára – ugyanis nem csak egyszerűen az ünnepségen való részvételre szólította fel őket, de Fiume „közgazdasági és kulturális jelentőségének együttes feltüntetésére” hivatkozva azt is kilátásba helyezte, hogy a kikötőváros a kiállításon egy teljesen külön fiumei pavilonnal szerepelhet. A lehetőség súlyát mutatja, hogy külön pavilonállítás joga kizárólag a társország Horvát-, Szlavón- és Dalmátországokat, valamint a közös pénzügyminisztérium kormányzata alatt álló, 1878-ban okkupált Bosznia és Hercegovinát illette meg. Más nemzetiségek esetében a saját pavilon kérdése fel sem merülhetett.
Bár Batthyány Lajos és a fiumei városatyák lelkesen üdvözölték a felkérést, már a kiállításig vezető út sem bizonyult egyszerűnek. Ennek okai abban rejlettek, hogy a miniszteri utasítás értelmében a kerületi bizottságban főszerepet játszani hivatott kereskedelmi és iparkamara mandátuma épp akkor járt le, a testületi tagok megválasztása viszont csak május végén volt esedékes. Az igazi problémát az jelentette, hogy a fiumei elitcsoportokon belüli ellentétek a kamara összetételében is tükröződtek, ami a magyar kormányt támogató lojális vállalkozók háttérbe szorulását vetítette előre. Mint később kiderült, az aggodalmak megalapozottnak bizonyultak, ezért a kereskedelmi miniszter a választási eredményeket érvénytelenítette és újabb választásokat hirdetett meg.
A direkt hatalmi beavatkozást magyar kormányzat oldaláról siker koronázta. Ezáltal 1893 decemberében végre felállhatott Fiume kerületi bizottsága. Jóllehet, az együttműködésre hajlandó kamarai tagok közül többen – jelesül, a francia hugenotta leszármazott Enrico Meynier papírgyáros vagy a brit John Whitehead torpedógyár-tulajdonosa – sem rendes magyar nyelvismerettel, sem magyar állampolgársággal sem rendelkeztek, hiszen az 1868. évi kamarai törvény egyiket sem követelte meg. A kormányzó vezetésével megalakult kerületi bizottság alelnöke a város polgármesteri székét 1872 óta elfoglaló Giovanni Ciotta lett, mellé pedig a községi képviselő-testület (Rappresentanza), a kormányzóság, valamint a Tengerészeti Hatóság olyan tekintélyes tagjai is bekerültek a testületbe, mint például Nicoló Gelletich és Emidio Mohovich városatyák vagy Abele Rezső és Hajnal Antal osztálytanácsosok.
Ennél több kihívást okozott a külön pavilon ügye. A kerületi bizottság egyik első javaslatát a kormányzó készítette. Eszerint a városligeti tavon egy fiumei mintára berendezett, dokkal, világítótoronnyal, forgóhíddal, torpedó- és láncírozási állomással felszerelt miniatűr tengeri kikötőt, egy tenger akváriumot, egy tengerparti panorámát, illetve egy szemléltető, tudományos tengerészeti kiállítást képzeltek el, mikor is hirtelen nem várt nehézségek merültek fel. Először is azért, mert az ünnepségre számos kiállító jelentkezett, így a Városligetben felállítandó pavilonok számát korlátozni kellett. Másodszor, mert a saját pavilon felépítése és berendezése komoly költségeket igényelt, aminek javát a városnak kellett volna előteremtenie. Harmadszor azért, mert – ahogy a nagy politikai és gazdasági kérdésekben, úgy szimbolikus téren is – felmerültek a „magasabb birodalmi érdekek”. Azaz, bár Neuberger Ármin fakereskedő felvetése alapján 1894 nyarától konkrét terveket és költségvetést dolgoztak ki arra, hogy a város kiállítási tárgyait egy a városligeti tavon közlekedő hajón, illetve a tó partján a fiumei kikötő mintájára kialakítandó riván helyezzék el, a kereskedelmi miniszter a páratlan adottságú teret a közös haditengerészetnek tartotta fenn. Következtetésképp a bizottságnak 1895 februárjáról új terveket kellett felterjesztenie.
A fentieken kívül a fiumei kerületi bizottság még egy további problémával is szembe találta magát: a Millennium ünnepségsorozat csúcspontját képező, Ferenc József koronázási évfordulója alkalmából szervezett hódoló lovas felvonulással, amin Perczel Dezső belügyminiszter utasítása értelmében a Szent István koronája alá tartozó valamennyi vármegyének és városi törvényhatóságnak, továbbá Fiumének is részt kellett vennie. A bandérium kiállítása önmagában nagy izgalmakat keltett, mivel sem a magyar államhatalom fiumei érvényesülése, sem a város reprezentációja szempontjából nem lehetett mellékes, hogy a kormányzó kiknek a társaságában, milyen színekben és milyen jelszavakat hangoztatva jelenik meg az ünnepségen. A helyi elitcsoportok lojalitása és az anyaországhoz ragaszkodása, Fiume speciális közjogi állása és autonómiája, esetleg a város rohamos modernizálódása és fejlődése kerüljön előtérbe?
Ünnep és reprezentáció Budapesten
Hosszas egyeztetések és viták után végül mind a pavilon, mind a bandérium kérdésében kompromisszumos megoldás született. Noha Fiumének nem lett önálló pavilonja, több csarnokban is lehetőséget kapott különleges nemzetgazdasági funkcióinak, valamint az anyaország lakossága előtt szinte ismeretlen tengeri kincseinek bemutatására. Ezek közül mindenekelőtt a kereskedelmi tengerészet favázas csarnoka említhető, amit az anyagi gondokkal küszködő város helyett a kiállítás műszaki osztálya építtetett fel 11 500 Ft értékben, ám a berendezésről már a fiumei Tengerészeti Hatóság hivatalnokai, valamint a kikötőváros legsikeresebb nagyvállalkozói gondoskodtak.
A tárlat fő célja a magyar (sic!) tengerészet megszületésének és elmúlt három évtizedes fejlődésének bizonyítása, illetve a magyar kereskedelemre és iparra gyakorolt jótékony hatás kiemelése volt. Ezáltal nagy hangsúly esett az állam gondoskodó szerepére, amit a fiumei kikötő kiépítésének műszaki rajzain kívül gondosan készített térképek, valamint ennek forgalmát feltüntető grafikus és statisztikai táblázatok, különböző hajózási eszközök és fényképek szemléltettek. A csarnokban szintén helyet kaptak Giovanni E. Sirola fiumei kötélgyáros produktumai, továbbá a kalandos életű fiumei tanár, Györök Leó tanulmányai és olajfestményei, illetve Paur Géza festőművész Fiume és a magyar–horvát tengerpart tájait ábrázoló villamos fotográfiái panorámája. A legnagyobb látványosságot a helyi tengerészeti múzeumból felhozott, valamint az állami támogatást élvező Adria Magyar Királyi Tengerhajózási, a Magyar–Horvát Tengeri Gőzhajózási, valamint az Orient Rt. (Klotild, Előre) újabb hajómodelljei jelentették, illetve a besztercebányai születésű Matisz János fiumei oktató hal-, delfin- és cápapreparátumai.
A „tenger csodáiról”, azaz a Kvarner-öböl és az Adriai-tenger élővilágának részletesebb bemutatásáról azonban külön, a tenger mélyét imitáló, félig a földbe csúsztatott, félhomállyal körülvett kisebb szobai üvegakváriumokból álló tárlat gondoskodott. A Kossuth Lajos-, valamint a Deák Ferenc-mauzóleumot is tervező Gerster Kálmán elképzelései alapján berlini mintára megépített és a fiumei Tengerészeti Hatóság által berendezett Akvárium több tekintetből is kiemelt figyelmet érdemelt. Egyrészt, mert a viszonylag szerény méretű pavilon tetején egy hatalmas, papírból készült bálna díszelgett. Másrészt, mert a különböző, egymás után igen gyorsan elhulló tengeri állatokat, szivacsokat, kagylókat és medúzákat, egzotikus halakat és kisebb cápákat, illetve a hetente cserélendő tengervizet speciális vasúti kocsikban szállították Fiuméből a Karszt-hegységen át egészen Budapestre. Bár az Akvárium felépítése 15 ezer Ft-ot emésztett fel, fenntartása pedig hétről hétre tovább növelte a költségeket, mivel az kereskedelemügyi miniszter kimondott utasítására készült el a társadalom oktatása, a nemzeti büszkeség és a tengeri világ megismertetése érdekében, a fiumeieknek a roppant anyagi áldozatot kénytelen-kelletlen vállalniuk kellett.
Fiume nemcsak a tengerrel való szoros összefonódását szemléltette az ünnepségen, hanem rohamos ütemű iparosodását és modernizációs fejlődését is megjelenítette. Erre kizárólag olyan helyi nagyvállalkozások pavilonjai révén nyílt lehetősége, amelyeknek vezetői – kamarai tagként vagy befolyásos városatyaként – egyébként is tagjai voltak a fiumei kerületi bizottságnak. Ezért nem meglepő, ha a fiumei közvélemény önérzetesen a sajátjaként tekintett a horvát Barac Milutin kőolaj-finomító-, illetve petróleumgyára csarnokaira, de különösen Luigi Ossoinack és Steinacker Arthur rizshántológyárának gyakorlati ismereteket átadó, számos látványossággal berendezett toronyemelettel ellátott pavilonjára. Jellemző, hogy a kiállítások a látogatóközönségen kívül a szakzsűri és Ferenc József tetszését is elnyerték.
Fiume nagy napja 1896. június 8-án jött el, amikor a város bandériuma az uralkodó előtt hódoló menet részeként a Szent Koronát a Mátyás-templomból a még át nem adott parlament kupolatermébe kísérte. Szimbolikus, hogy a fiumeiek hozzávetőlegesen harminc lépésnyi távolságból követték a többi törvényhatóság lovasküldöttségeit, amivel térben is kidomborították városuk „corpus separatum adnexum”-i mivoltját és sajátos különállását. A kikötőváros bandériumát fehér arab lován Batthyány Lajos kormányzó vezette, akinek már a neve is az alkotmányosságot, a hazaszeretetet és az államiságot jelképezte a kortársak többsége szemében. Ő zöld bársony mentét, sárga atillát, fekete nadrágot, sárga csizmát, valamint zöld bársonykalpagot viselt, és apródjai is a Batthyány-család sárga színében, Anjou-korinak tekintett divat szerinti öltözetben és fácántollas sapkával mutatkoztak az eseményen. Batthyány ruházata széles körben nagy sikert aratott. Mi több, az ünneplő tömeg hölgyei a kanári herceggel hasonlították össze és a menet legsármosabb főurának kiáltották ki a fiatal kormányzót.
Batthyányt hat magyar állampolgárságú és kellő lovagló tudású fiumei polgár kísérte, de jelzésértékű, hogy közülük az állami közigazgatásért felelős kormányzóságot a grófon kívül senki sem képviselte. A reprezentáció során ugyanis nem az államhatalom, hanem a fejlődés, a haladás és a tudás, valamint a lojalitás vált hangsúlyossá. Ennek megfelelően a fiumei bandériumba a Tengerészeti Hatóság részéről Egan Lajos műszaki tanácsost, valamint két viszonylag alacsonyabb beosztású hivatalnokot, John (Giovanni) Leard segédfogalmazót és Illy Rezső számellenőrt választották be. Ezzel párhuzamosan a fiumei municipium Indeficienter (Lankadatlanul, Kimeríthetetlenül) jelmondatú városi lobogót vivő Antonio Seemann főorvost, az ambiciózus Francesco Vio ügyvédet, valamint Carlo Meyniert, a helyi papírgyár társtulajdonosát, egyben a fiumei polgármester vejét delegálta a rendezvényre. Természetesen a kíséret valamennyi tagja a város színeiben, vörös (karmazsin) kalpagban, búzavirágkék (kobalt) mentében, skarlátvörös atillában, valamint bordó nadrágban és sárga (arany) csizmában vonult fel.
Az „eltűnt” polgármester és a fiumei ünnepségek
Elgondolkodtató azonban, hogy sem a lovas küldöttségben, sem a kiállítás megnyitóján nem jelent meg Giovanni Ciotta, a város podestája. Jóllehet, a szimbolikus logika alapján a municípium első embereként, valamint a kerületi bizottság alelnökeként a legfényesebb reprezentáció aktusaiban neki is részt kellett volna vennie. Már csak azért is, mert Batthyány Lajos kormányzó épp ebben az időben kezdeményezte a miniszterelnöknél és a belügyminiszternél, hogy Ciotta örökös főrendiházi tag lehessen.
Még érdekesebb, hogy Ciotta 1896 áprilisától már a fiumei millenniumi rendezvények szervezésébe szinte egyáltalán nem folyt bele. Példának okáért még a helyi képviselő-testület a fiumei székesegyházban, a Duomóban tartott május 10-i díszülésén, valamint a magyar és olasz nyelvű szentmisén és a többi ünnepségen is Nicoló Gelletich közjegyző, a municipium második embere helyettesítette. Egyesek szerint távollétét megromlott egészsége magyarázta, mások inkább politikai okokra, a központosító magyar állam célkitűzéseivel dacoló autonóm fiumeiek egyre hangosabb megnyilvánulásaira gyanakodtak.
A helyi elitcsoportok közt kitapintható feszültségek és Ciotta feltűnő hiánya ellenére Fiume mindent elkövetett, hogy a magyar államiság iránti hódolatát és ragaszkodását az anyaország iránt legalább látszólag kifejezze és a Rappresentanza közel 20 ezer Ft-ot szavazott meg a felmerülő költségekre. Így a városatyák – más magyarországi törvényhatóságok példáját követve – elhatározták, hogy a Millennium alkalmából kiadják Giovanni Kobler Fiuméről írt olasz nyelvű monográfiáját, Dudits Andor festőművésszel megörökíttetik Fiume és Magyarország egyesülésének pillanatát, vagyis Mária Terézia 1779. évi diplomájának proklamálását, illetve, hogy közszemlére bocsájtják a helyi középületekről és a vízvezetéki berendezéséről készült művészi kivitelezésű terveket.
Az országos előírásoknak és trendeknek megfelelően ugyancsak döntés született arról, hogy május 9-én és 10-én, valamint június 8-án, Ferenc József 1867. évi koronázásának napján Fiumét fellobogózzák, az utcákat pedig a városi zenekar járja körbe, mialatt a helyiek az ezredéves államiságra különböző hivatalos rendezvényekkel (szentmisék és istentiszteletek, képviselő-testületi rendkívüli ülés, népi mulatságok) és esti díszkivilágítással emlékeznek meg.
Az ünneplés az iskolákra is kiterjedt, minek következtében az állami oktatási intézmények a városi színházban egy kollektív ünnepséget szerveztek, ahol a Himnusz és a Szózat eléneklésén kívül hazafias, a magyarság dicsőségét hirdető darabokat játszottak el. Ám az ünneplésben a városiak sem maradtak le. Ők másnap a Giardino Pubblicóban, a népkertben tartották az évzáróval egybekötött rendezvényeiket, amelyek zárásaként a kitűnő eredménnyel végzett diákokat millenniumi érmekkel jutalmazták meg, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter utasítására pedig néhány hónappal később hat darab facsemetét ültettek el. Azaz, a kivételes alkalom materiálisan, maradandó fizikai formában is testet ölthetett. A Millennium manifesztációja ugyanakkor ennél fajsúlyosabb dolgokra is kiterjedt: a Rappresentanza a városi hatósági palota homlokzatára emléktáblát helyeztetett, és az ünnepség részeként sor került a Via del Municipio és a Via Clotilde Superiore sarkán épülő állami elemi- és felsőbb leányiskola alapkőletételére. Az eredeti tervek szerint a Hauszmann Alajos által tervezett új kormányzói palotának is 1896 tavaszára kellett volna elkészülnie, ám az átadás végül csak 1898 elején történhetett meg.
Magától értetődik, hogy a jótékonysági akciókról sem feledkeztek meg. A város a Millennium emlékére négy alapítványt létesített: 1000 Ft-tal a Szegények házát támogatta, 250–250 Ft-ot pedig a három helyi gyermekmenedék javára ajánlott fel. Továbbá, a koronázás évfordulóján 250 Ft-ot osztott szét a fiumei rászorulók között, illetve a vagyontalan iparosok részére 600 Ft-ot és utazást könnyítő feltételeket biztosított, hogy néhány napot a fővárosban tölthessenek és a kiállításon szakmai és kulturális ismereteket szerezzenek.
Az ezredéves államiság megünneplése egyes helyi egyleteket, társaságokat is megmozgatott. Például míg a Fiumei Magyar Turista Egylet június 7-én a Deák szállóban egy szűk körű, családi jellegű bált rendezett, addig a(z 1900-as években olasz irredentista eszmékkel szimpatizáló) Club Alpino Fiumano tagjai elnökük, Stanislao Dall’Asta ügyvéd vezetésével a kikötőváros nevében koszorút helyeztek a Mátyás-templomban elhelyezett szent koronára, majd a millenniumi kiállítás megtekintését követően Visegrádra kirándultak. Nyilván, mindvégig a fiumeiek hazaszeretetét és az anyaország iránti lojalitását hangoztatva.
A leglelkesebbnek a belügyminiszter engedélyével az újonnan megalakult Árpád-kör (Circolo Árpád Commemorativo al Millennio) tagjai bizonyultak. Az egyletet a pfalzi és osztrák, illetve anyai ágon skót felmenőkkel rendelkező, a helyi vadásztársaság éléről Kossuth Lajos temetése kapcsán kirobbant botrány miatt lemondani kényszerült Friedrich Beckers gróf alapította 1896 áprilisában. A belügyminiszternek beterjesztett alapszabályzat értelmében azért, hogy „minden politikát mellőzve, kizárólag humánus” célokból ünnepségeket, táncmulatságokat, kirándulásokat szervezzenek, valamint jótékonysági tevékenységet végezhessenek. A kör vezetőségét elsősorban a nem magyar ajkú fiumei lakosok alkották: az alelnöki széket Giuseppe Malle bizományos, a titkárit pedig Raimondo Pecenich fűrészáru-, majd déligyümölcs-kereskedő töltötte be. A tisztviselői karban helyet kapott Enrico Blecich, a Tengerészeti Hatóság számvevőségi irodatisztje, Steindl Ottó városi rendőrbiztos, valamint Rosenberg Gyula, az Adria Tengerhajózási Rt. igazgatósági tagja. A kör a működését nagy lendülettel kezdte meg és május 10-én a kormányzó és más fiumei notabilitások jelenlétében megtartott ünnepi istentiszteleten a fiumei székesegyházban megtörtént az egyesület zászlójának felszentelése. A szimbolika és a sajátos összefonódások e tekintetben is igen beszédesek. Egyfelől, mert a helyi iparosok és hölgyek által készített zászlót a kövérkés angyalkák mellett a város színeibe öltöztetett Árpád vezér lovasképe díszítette. Másfelől, mert a társaság az Árpád népét, a magyar hazát, a Batthyány-családot, és a fiumei–magyar testvériséget éltető „indulóját” Egisto Rossi, az 1900-as évek elején már olasz irredentaként számon tartott költő szerezte.
A színfalak mögött
A magasztos hazafias hangulat Fiumében és közvetlen környékén sem mindenkit ragadott magával. Remekül példázza ezt, hogy a helyi horvátok az olvasókörük, a Čitaonica épületére sem a városi zászlót, sem a magyar nemzeti trikolórt nem tűzték ki. Illetve az, hogy a Fiumével határos, ám már Horvátországhoz tartozó Sušakon felháborodott utcai tüntetés tört ki, mikor Budai János MÁV-alkalmazott hétéves kislánya egy magyar színű szalagot tűzött ki az ablakába. A horvát közhangulat néhány kilométerrel arrébb, Károlyvárosban sem volt békésebb: ott a magyar vasúti tisztviselők millenniumi vacsoráját és faültetését a helyi horvát diákok ellentüntetése zavarta meg. Noha a magyar állam szempontjából a horvátok reakciói nem minősültek tolerálhatónak vagy elfogadhatónak, miként az események megmutatták, autentikusabbnak és őszintébbnek tekinthetőek, mint a fiumeiek együttműködést és szolidaritást sugalló megnyilvánulásai.
A helyi elitek között lappangó ellentétek ugyanis egyre feltűnőbben kiéleződtek azután, hogy a közigazgatási bíróságról szóló törvény (1896:XXVI. tc.) elfogadásával és augusztus elsejei kihirdetésével Bánffy Dezső és kormánya Fiumét érintő központosító törekvései újabb stádiumba léptek. Mivel a megszavazott jogszabály a Rappresentanza hatáskörét, de mindenekelőtt a város autonómiáját, valamint az olasz nyelvhasználatát és kultúráját érintette, a községi képviselő-testületben szakadás következett be. Ennek vitathatatlan jeleként a lokális közéleti diskurzusban Árpád vezér hőstetteit és a fiumei–magyar testvériség idilli képét egyre inkább Fiume coprus separatumi mivoltjának, valamint olasz nyelvének és hagyományainak hangsúlyozása váltotta fel.
A kormány és a helyi elitkörök nézetei azonban egyáltalán nem közeledtek egymáshoz. Így előbb 1896 októberének elején – tehát még a millenniumi ünnepségek lezárása előtt – Batthyány Lajos, majd novemberben Giovanni Ciotta is lemondott állásáról, miközben a magyar kormányzattal elégedetlen lokálpatrióta városatyák Autonóm Párt néven immár hivatalos politikai erőként léptek fel. Fiume ennek nyomán egy csaknem ötéves municipális válság állapotába süllyedt. És ha mindez nem lenne elég: alig egy esztendő telt el, amikor Raimondo Pecenich-nek az Árpád-kör titkárának csalás és hűtlen kezelés miatt kellett a törvény előtt felelnie, ami jócskán hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület a századfordulón már minden tartalom nélkül, csak névleg létezett.
Felhasznált szakirodalom
Gelléri Mór: Az ezredéves Országos Kiállítás kalauza. Budapest, 1896.
Jakab Albert Zsolt: Az ezredik év. A millennium ünneplése és reprezentációi Kolozsváron. In: Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Kriza János Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015. 865–890.
Ordasi Ágnes: Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában. Magyar Nemzeti Levéltár–Heraldika, Budapest. 2023.
Sokcsevits Dénes: U ogledalu nejasno. Mađarski milenij u očima hrvatske javnosti. Kolo, Zagreb, 2002. 3. 44–57.
Sokcsevits Dénes: A magyar millennium a horvát közvélemény szemében. In: 900 godina hrvatsko–mađarskih povijesnih veza. A horvát-magyar történelmi kapcsolatok 900 éve alkalmából. Szerk: Milka Jauk-Pinhak–Kiss Gy. Csaba–Nyomárkay István. Kiadó neve, Zagreb, 2002 437–450.
Székely Márton–Marótzy Katalin: Pályázati formák a Millennium tervversenyein. A városligeti millenniumi kiállítás tervversenyei. BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék, Budapest. Architectura Hungariae 19. (2020) 1. 1–20.
Varga Bálint: Árpád a város fölött – Nemzeti integráció és szimbolikus politika a 19. század végének Magyarországán. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2017.
Vincze Miklós: A Városligetben egykor óriási bálna is várta a látogatókat. (Letöltve: 2026. május 30.)
Felhasznált levéltári és kiadott források
HR-DARI-7. Rijekai Állami Levéltár. Fiumei és magyar–horvát tengerparti királyi kormányzó iratai
HR-DARI-179. Rijekai Állami Levéltár. Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Kereskedelmi Deputáció Fiumében
MNL OL K 150. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Belügyminisztériumi Levéltár. Általános iratok
MNL OL K 228. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Kereskedelemügyi minisztérium, Tengerészeti, hajózási és vízépítési szakosztály
Felhasznált korabeli hírlapok
A király a kiállításon. Budapesti Hírlap, 1896. június 21.
Kiállításiértesítő. A magyar tengerpart a milleniumon. Gazdasági Mérnök. 1894. október 21.
Il millennio. La Bilancia, 1896. február 24.
Il Millennio e Fiume. La Bilancia, 1896. április 15.
Il millenio. La Bilancia, 1896. április 24.
Le nostre scuole ed il millennio. La Bilancia, 1896. május 5.
Le festivitá del millennio. La Bilancia, 1896. május 11.
La seduta solenne della Rappresentanza civica per il Millennio. La Bilancia, 1896. május 11.
La festa millennaria del Circolo Árpád. La Bilancia, 1896. május 11.
Per l’esposizione millennaria. La Bilancia, 1896. május 11
Fiume all’esposizione del millennio. La Bilancia,1896. június 2.
Fiume alle feste del Millennio. La Bilancia, 1896. június 8.
I Fiumani a Budapest. La Bilancia, 1896. június 10.
Fiume all’esposizione. La Bilancia, 1896. június 22.
Millennium. Magyarország, 1896. április 22.
Fiume az ezredéves kiállításon. Magyar Hirlap, 1895. január 5.
A kiállítás. Ismertetés. Magyar Hirlap, 1896. augusztus 2.
A fiumei Árpád egyesület. Magyar Tengerpart, 1896. április 5.
Mikép ünnepli meg Fiume a milléniumot. Magyar Tengerpart, 1896. április 19.
Budapest képe. Magyar Tengerpart, 1896. május 24.
A magyar turista egylet milléniumi ünnepe. Magyar Tengerpart, 1896. május 24.
Az ezredéves ünnep. A fiumei bandérium. Magyar Tengerpart, 1896. június 14.
A koronázás napja. Magyar Tengerpart, 1896. június 14.
A helybeli m. kir. kereskedelmi tengerészeti akadémia. Magyar Tengerpart, 1896. június 14.
A zsűri a tengerészeti pavillonban. Magyar Tengerpart, 1896. szeptember 13
Fiume millenáris emléke. Magyar Tengerpart, 1896. október 4.
Fiume és a millennium. Pesti Hírlap, 1896. május 2.
A koronázási ünnepség Fiuméban. Pesti Hírlap, 1896. június 11.
Akvárium az ezredéves kiállításon. Pesti Napló, 1895. március 22.
Fiume az ezredéves kiállításon. Pesti Napló, 1894. május 22.
Fiume város ünnepe. Pesti Napló, 1896. április 23.
A fiumei rizshántoló-gyár kiállítása. Pesti Napló, 1896. október 29.
Képjegyzék
Nyitókép: Dudits Andor: Mária Terézia 1779. évi diplomájának proklamációja. Forrás: kép
Fiume városa, kerülete és kikötője. Forrás: kép
Batthyány Lajos, a fiumei kormányzó (1892–1896). Forrás: kép
Budapest M1 metró térkép. Forrás: kép
Tenger csodái. Forrás: kép
Giovanni Ciotta, Fiume podestája (1872–1896). Forrás: kép
Fiume címere. Forrás: kép
