Hogyan tűnik el a víz a Duna legnagyobb ártéri erdejéből?
A klímaváltozás hatásai a vizes élőhelyeken is egyre inkább megmutatkoznak, így a Duna–Dráva Nemzeti Park Gemenci Tájegysége területén is. Gemenc Közép-Európa egyik legnagyobb, ma is természetközeli állapotban fennmaradt összefüggő ártéri erdeje, amely kiemelkedő természeti értéket képvisel. Az ökoszisztéma állapotát azonban nem csupán a klímaváltozás befolyásolja: az emberi tevékenység is jelentős hatást gyakorol a térségre, nyomai pedig egyértelműen felismerhetők a természeti környezetben. A területen tapasztalható változásokról, azok kiváltó okairól Tamás Enikő Anna, az NKE VTK Területi Vízgazdálkodási Tanszékének docense osztotta meg gondolatait.
Amikor Gemenc vízhiányáról beszélünk, sokan automatikusan a csapadékhiányra vagy az aszályra gondolnak. A valóság azonban ennél jóval összetettebb – magyarázza a kutató. Gemenc ugyanis nem elsősorban a helyi csapadékból él, hanem a Duna árhullámaiból. A hullámtéri erdők, holtágak és mellékágak vízellátását alapvetően az határozza meg, hogy a folyó milyen gyakran, milyen mértékben, és mennyi időre önti el a területet. Éppen ezért egy hullámtéri erdő esetében az aszály fogalma is másként értelmezhető.
Nem az a döntő kérdés, hogy mennyi eső esik Gemencben, hanem az, hogy a Duna milyen gyakran lép ki a medréből. A vízhiány legfontosabb oka az, hogy az elöntések gyakorisága az elmúlt évszázad során drámai mértékben visszaesett. A XX. század elején Gemenc területe évente átlagosan még 170–180 napon át állt víz alatt. Napjainkra ez az időtartam mindössze 35–40 napra csökkent. Ez alapvetően változtatta meg a hullámtéri rendszer működését.
A Duna sorsa az Alpokban dől el
A Duna vízjárását nem a magyarországi csapadékviszonyok határozzák meg. A folyó vízkészletének jelentős része Dél-Németország, Dél-Ausztria és az Alpok északi lejtőinek vízgyűjtő területeiről érkezik. Különösen fontos szerepet játszanak az Inn és az Isar vízgyűjtői, de jelentős vízhozamot adnak a Morva, a Vág és az Ipoly vízrendszerei is. A legnagyobb dunai árhullámok jellemzően akkor alakulnak ki, amikor az alpesi térségben nagy mennyiségű csapadék hullik, vagy amikor gyors hóolvadás találkozik intenzív esőzésekkel.
A hó önmagában ritkán okoz rendkívüli árvizet. Előfordulhat, hogy az Alpokban rekord közeli mennyiségű hó halmozódik fel, mégsem alakul ki jelentős árhullám, mert az olvadás lassan, fokozatosan zajlik. A legnagyobb árvizek akkor jönnek létre, amikor sok a hó az Alpokban és a gyors olvadás egybeesik nagy mennyiségű csapadékkal.
A folyószabályozás ára
A Gemencet érintő problémák gyökerei a XIX. századi folyószabályozásokig vezethetők vissza – teszi hozzá Tamás Enikő Anna. A Duna számos kanyarulatát átvágták, a folyó hossza jelentősen lerövidült, miközben ugyanazt a szintkülönbséget kellett leküzdenie. Ennek következtében megnőtt a folyó esése és áramlási sebessége. A gyorsabban mozgó víz nagyobb energiával rendelkezik, ezért erőteljesebben képes mélyíteni saját medrét. Mivel a szabályozások miatt oldalirányban már nem tud új kanyarulatokat kialakítani, a Duna a hordalékszállító képességének megfelelő mennyiségű hordalékot egyre inkább saját medréből nyeri ki. A természetes folyamatok helyett így egy tartós medermélyülési folyamat indult el.
A kavicsbányászat tovább gyorsította a folyamatot
A XX. században a medermélyülést tovább fokozta a nagymértékű kavics- és homokkitermelés. A II. világháborút követő újjáépítések, az iparosítás és az autópálya-építések hatalmas mennyiségű építőanyagot igényeltek. A Dunából évtizedeken át bányászták a kavicsot, amelyet beton- és útépítési célokra használtak fel. A szakemberek szerint ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a folyó medre egyre mélyebbre került. Mára a szabályozás szigorúbb lett. A kotrás során kiemelt anyagot általában vissza kell helyezni a folyóba, így legalább a jelenlegi beavatkozások már nem növelik tovább a hordalékhiányt.
A vízerőművek hatása
A Duna felső szakaszán épült vízerőművek szintén szerepet játszanak a folyamatban. A duzzasztóművek felett a víz lelassul, ezért a hordalék jelentős része lerakódik. A duzzasztók alól így szinte hordalékmentes víz érkezik, amely újra egyensúlyra törekszik. Ezt úgy éri el, hogy a mederből vesz fel hordalékot, vagyis tovább mélyíti azt. Ausztriában és Németországban már több helyen próbálják mesterséges hordalék-utánpótlással mérsékelni ezt a folyamatot. Egyes helyeken a felhalmozódott hordalékot átszállítják a duzzasztómű alatti szakaszokra, máshol külső forrásból pótolják az anyagot. Ezek a beavatkozások azonban leginkább a felső szakaszokon lehetnek hatékonyak.
Ugyanannyi víz, mégis alacsonyabb vízszint
A medermélyülés egyik legfontosabb következménye, hogy ugyanaz a vízhozam ma már jóval alacsonyabb vízállást eredményez, mint korábban – mutat rá a VTK docense. Egy akkora vízhozam, amelynek hatására száz évvel ezelőtt még rendszeresen elöntötte a Duna a Gemenc alacsonyabb térszíneit, ma már bent marad a főmederben. A víz egyszerűen nem éri el azt a szintet, amelynél ki tudna lépni a hullámtérre. A kutatások szerint Bajánál a közepes vízállások átlagos szintje mintegy 182 centiméterrel alacsonyabb, mint korábban volt. Ez rendkívül jelentős változás, ami jól mutatja, hogy a probléma nem pusztán az időjáráshoz köthető. A vizsgálatok azt is bemutatják, hogy a medermélyülés nemcsak Gemenc környékén figyelhető meg, hanem gyakorlatilag a Duna teljes, Dunaújvárostól Újvidékig terjedő szakaszán kimutatható.
A klímaváltozás tovább rontja a helyzetet
Bár a vízhiány elsődleges oka nem a helyi csapadékhiány, a klímaváltozás hatásai egyre inkább érzékelhetők. A hosszú, forró nyári időszakok fokozzák a párolgást. Gemencben végzett mérések szerint egy meleg nyári napon a vízszint akár napi 1,5–2 centiméterrel is csökkenhet. A Nyéki-Holt-Dunán végzett hosszú távú mérések különösen jól mutatták ezt a jelenséget. Egy ekkora víztest esetében is rendszeresen mérhető volt a napi közel két centiméteres apadás. Korábban a természetes rendszer képes volt kompenzálni ezeket a veszteségeket a rendszeres elöntések révén. Ma azonban sok helyen már nincs elegendő utánpótlás.
A halak szaporodása az árhullámoktól függ
A hullámtér ökológiai működésének egyik legfontosabb eleme a halak szaporodása. Számos halfaj, köztük a csuka, a harcsa és a ponty a tavaszi elöntések idején rakja le ikráit. Amikor a Duna kilép a medréből, a halak benépesítik az elöntött réteket, sekély tavakat és mellékágakat. Ezek kiváló ívóhelyet biztosítanak. Az árhullám levonulása után a fiatal halak nagy mennyiségben maradnak vissza a hullámtéren. Ha azonban az elöntések elmaradnak, a szaporulat is jelentősen csökken. Ez nemcsak a halállományt érinti, hanem minden olyan fajt, amely belőlük táplálkozik.
A fekete gólya mint jelzőfaj
A változások egyik legjobb jelzője a fekete gólya. A faj táplálékának jelentős részét a kisebb halak alkotják, ezért különösen érzékenyen reagál a hullámtéri rendszer változásaira – magyarázza Tamás Enikő Anna. Hosszú távú kutatások, fekete gólyafészkek kamerás megfigyelése és telemetriás vizsgálatok kimutatták, hogy a fekete gólyák száraz években egyre gyakrabban kényszerülnek alternatív táplálékforrásokra. Ilyenkor békákat, hüllőket, vízisiklókat vagy más zsákmányállatokat fogyasztanak.
A kutatók olyan éveket is megfigyeltek, amikor a fiókákat napokon keresztül csak vízisiklókkal etették. Ez egyértelmű jele annak, hogy a természetes halutánpótlás nem volt elegendő. Fontos megjegyezni, hogy mára sajnos az alternatív táplálékforrást jelentő békák száma is jelentősen lecsökkent, mely nem csak a vízhiányhoz köthető, hanem egyes, a szennyvízzel a folyókba kerülő gyógyszermaradványok és máig forgalomban lévő növényvédőszerek káros hatásaihoz (és vannak a békákat érintő új betegségek is). A madarak egy része ma már rendszeresen felkeresi a környező halastavakat, például Nagybaracska vagy Bajaszentistván térségében, ahol könnyebben találnak táplálékot. Ez azonban csak részleges alkalmazkodást jelent.
Hogyan működne jól Gemenc?
A szakemberek szerint Gemenc akkor működik egészségesen, ha tavasszal érkezik legalább egy jelentősebb árhullám, amely elönti a hullámteret, lehetővé teszi a halak szaporodását, majd a víz fokozatosan visszahúzódik. Ilyenkor a különböző magasságban fekvő tavak és mélyedések egymás után válnak táplálkozóhellyé. A vízimadarak, köztük a fekete gólyák, gémek és kócsagok követik a lépcsőzetesen a visszahúzódó vizet, melyből élelemhez jutnak. Korábban előfordult, hogy a vonulási időszakban több száz fekete gólya tartózkodott egyszerre Gemenc térségében. Ez azt jelezte, hogy a hullámtér elegendő táplálékot kínált a vonuló madarak számára is. Ma már ritkábban találkozhatunk ilyen látványos jelenségekkel.
Összetett a probléma
Gemenc vízhiánya nem vezethető vissza egyetlen okra. A folyószabályozások, a medermélyülés, a hordalékviszonyok megváltozása, a kavicsbányászat, a vízerőművek hatása és a klímaváltozás együtt alakították ki a jelenlegi helyzetet. A legnagyobb veszteség talán az, hogy a Duna egyre ritkábban tudja betölteni azt a szerepet, amelyre a hullámtéri ökoszisztéma évszázadokon keresztül épült. Gemenc jövője végső soron azon múlik, hogy sikerül-e legalább részben visszaadni a folyónak és a hullámtérnek azt a kapcsolatot, amely egykor a térség rendkívüli természeti gazdagságának alapját jelentette.
Végezetül mi magunk leginkább azzal segíthetjük Gemenc védelmét, ha betartjuk a természetvédelmi célból hozott szabályokat és minél kevesebbet bolygatjuk a hullámtéren ma még menedéket találó ártéri fajokat és élőhelyeket.
Nyitókép forrása: phb.cz / depositphotos.com
