Gyerekként katonatiszt akart lenni, mégis több mint 50 éve mérnök, hidrológus, a mezőgazdasági-, és az integrált vízgazdálkodás nemzetközileg elismert szakértője. A vezetői attitűd és a vezetés iránti igény gyermekkora óta jellemzi. E tulajdonságok segítették abban, hogy, munkatársai szerint jó kolléga és jó főnök lehessen egyszemélyben. Vallja, még a legkomolyabb problémákkal is jobb — és gyakran eredményesebb — némi derűvel és huncutsággal szembenézni. Ha a játék kedvéért önmagát értékelné, kutatásban közepes és jó közötti, egyetemi tanárságban jó és jeles közötti, tudomány-menedzselésben viszont ötös osztályzatot kapna. Természetéből hiányzik az irigység, számára a tehetséges emberekkel való együttműködés önmagában öröm, másodrendű, hogy ki aratja le a babérokat. Bogárdi János professzor portréja.
A szakmát, a vízzel való törődést, a víz vizsgálatát, menedzselését igyekezett mindig rendszerbe helyezni, szélesebb kontextusban látni és láttatni. 1971 óta külföldön él és dolgozik, számára a világ legszebb helye a Viktória-vízesés. Az angol és német nyelv mellett nem okoz számára gondot a holland és a francia sem, de orosz, olasz, thai és a dél-afrikai ’afrikaans’ nyelven „sem lehet eladni”. A Magyar Tudományos Akadémia Vízkutatási Programjának tudományos tanácsadója, a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteletbeli tagja, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Tudományos Tanácsának tagja. Számtalan könyv, tanulmány szerzője, számos kitüntetés és pozíció birtokosa, mégis tanítványaira a legbüszkébb. Tizenkilenc doktorandusz fényképe díszíti dolgozószobája falát, akik négy kontinens tizennégy országából érkeztek. A Víztudományi Kar dékánjának meghívására nem tudott nemet mondani, így lett a Bonni Egyetem tanára 2023-tól az NKE VTK kutatóprofesszora.
A mérnök születik
Az apai vonalat tekintve túlzás nélkül lehet állítani, hogy családjában két generáció is „vízzel átitatott”. Édesapja, id. Bogárdi János professzor teljes életét a víznek szentelte, de nagybátyja, nővére és unokabátyja is. „Édesapám a Műszaki Egyetem oktatójaként is elég szigorú volt, de mint apa kifejezetten. Mindent meg akart adni nekünk, viszont mindent meg is követelt.” Az évek során azonban hagyománnyá vált, hogy az otthon is szinte mindig a munkájába merülő édesapa vasárnap délelőttönként a gyerekeivel a Duna-parton sétált. „Az első hidrológia óráimra a Margit-híd és a Lánchíd közti szakaszon került sor, ahol már kisgyermekként megismerkedtem a csapadék és a lefolyás összefüggéseivel, megtanulva, hogy a Duna budapesti vízállása és vízhozama nem attól az esőtől függ, ami engem eláztatott, hanem elsősorban a vízgyűjtő felső folyása menti időjárási viszonyok eredménye.”
Az apai példa végül nem maradt hatástalan, de „a Duna is, a maga hömpölygő nyugalmával, országokat és embereket összekötő erejével meggyőzően sugallta a vízmérnöki pálya szépségeit és izgalmas kihívásait.” A középiskolában a kedvenc tantárgya a történelem és a földrajz volt, eredményei alapján számos szakma szóba jöhetett volna, mégis, amikor elérkezett az idő, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnöki Karára adta be a jelentkezését. Nyilvánvalóvá vált: „Azért a víz az úr!”
„Édesapámmal kapcsolatban tudatosan kerültem, hogy a vízügyi pályán az ő szakterületeihez túl közel jussak. Ez abban is megnyilvánult, hogy a szakirodalmat egyetlen Bogárdi és Bogárdi publikációval sem gazdagítottuk. Felnőttként a nem túl gyakori személyes találkozásainkkor ritkán beszélgettünk szakmai témákról, mégis, a mai napig jelen van szakmai életemben is.”
Útkeresés
Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (a jelenlegi Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – a Szerk.) Vízgazdálkodási Tanszékén 24 éves tanársegédként szakmai vágya az volt, hogy majdan egyetemi tanár lehessen. Tíz évvel később Németországban, a Karlsruhei Egyetemen már német nyelven is megállta a helyét a műszaki tudományok területén. „Szinte elképzelhetetlen volt számomra, hogy valakire viszonylag fiatalon ilyen felelősségteljes állást bízzanak, eredménye azonban a német Doktor Ingenieur fokozat lett az árvízcsúcs csökkentő tározórendszerek összehangolt üzemeltetésének témájában.”
Az oktatás, a kutatás és a tanácsadás évei időben 1979–től 1995-ig tartottak, térben pedig Európától Afrikába és Ázsiába nyúltak.
„Tanácsadó mérnökként Tanzániában, majd Zambiában dolgoztam. Lélegzetelállító tájak, egy nemzeten belül etnikai, vallási és szokásbeli sokféleség, túlnyomóan barátságos és vidám emberek, fantasztikus állatvilág, és a hiányokkal nehezített élet karakterformáló ereje mind hozzájárult ahhoz, hogy Afrikát egy életre a szívembe zárjam. Visszatekintve az afrikai munkásságomra meg kell állapítanom, hogy Doktor Ingenieur ide, Doktor Ingenieur oda, még mindig a szakma megtanulásának fázisában voltam, ám a zambiai tartózkodás és az ott észlelt víztározó üzemeltetési problémák döntő hatással voltak későbbi munkásságomra.”
Thaiföldre az Asian Institute of Technology meghívott vízgazdálkodás docenseként (associate professzorként) került. A vízmérnöki program hozzásegítette, hogy a szakmai elképzeléseinek és vágyainak megvalósítása irányába nagy lépéseket tegyen. Néhány ottani tanítványával – akik közül nem egy szintén professzor lett hazájában – a mai napig szakmai kapcsolatban áll.
1989-ben kinevezték a hollandiai Wageningeni Mezőgazdasági Egyetem Hidrológia, Hidraulika és Vízgazdálkodás tanszékvezető egyetemi tanárának. „Ez a pozíció, röviddel a 43. életévem betöltése előtt, sok tekintetben szakmai elképzeléseim beteljesedését jelentette.”
1995-ben az UNESCO párizsi székházába került, a Fenntartható Vízgazdálkodási Szekció szenior program-specialistájaként és a vízügyi oktatás felelős vezetőjeként. „Szöllősi-Nagy András — akit akkor már húsz éve ismertem és — aki az UNESCO Water Science Divisionjét vezette, felhívott telefonon. Azt kérdezte, tudnék-e valakit javasolni az említett megüresedett állásra. Nem engem akart odacsábítani, ennek ellenére, amikor pár nap múlva visszahívtam, pozitívan fogadta a hírt, hogy én magam jelentkezem.
Egyetemi tanárból ENSZ-bürokrata
„Az átállás roppant nehéz volt. Még az abszolút egyenlősdit hirdető Hollandiában
is elvárták, hogy tudományos kérdésekben egy egyetemi tanár önállóan, a saját nevében
és saját felelősségére foglaljon állást, az UNESCO-nál viszont megtapasztaltam, hogy körülbelül hogyan működhetett egy abszolút monarchia pár száz évvel ezelőtt. Minden a főigazgató nevében történt. Még az igazgatóknak sem nagyon illett, hogy saját véleményük legyen. Nagyon sokáig tartott, hogy a nemzetközi intézmény íratlan játékszabályait elsajátítsam. Az első két év olyan nehéz volt, hogy komolyan foglalkoztam a gondolattal, visszatérek a Wageningeni Mezőgazdasági Egyetemen fenntartott tanszékemre.”
Abban az időben, 2000-ben — Kofi Annan, akkori ENSZ-főtitkár kijelentése nyomán — még a legmagasabb ENSZ-szinten is elkezdték emlegetni, hogy a 21. századi háborúk a víz miatt fognak kitörni. A vízháborúk horrorszcenáriója sokak fantáziáját megragadta. Így kerülhetett sor Hágában a 2. World Water Forum alatt egy ad hoc beszélgetésre Mihail Gorbacsovval, a Green Cross International (GCI) akkori elnökével. A GCI egy genfi székhelyű nemzetközi környezetvédő civil szervezet, amelyet Mihail Gorbacsov alapított 1993-ban, az 1992-es Rio de Janeiroban tartott csúcstalálkozó után.
Az UNESCO-tól 2003-ban az ENSZ Egyetemhez (United Nations University, UNU) került, mint az UNU Bonnban létesített Környezet és Humán Biztonsági Intézetének alapító igazgatója, később pedig, mint az UNU Európáért és Afrikáért felelős rektorhelyettese. „Az UNU Környezet és Humán Biztonsági Intézetének születésénél — talán megengedik, hogy így fogalmazzak — nem egyszerűen bábáskodtam, gyakorlatilag nekem kellett „megszülnöm”, szerencsére a feladat akkor talált rám, amikor már elég érett voltam erre a megmérettetésre.”
Az UNESCO-nál eltöltött évek alatt a sok érdekes és izgalmas feladat mellett kitanulta a nemzetközi tisztviselőség csínját-bínját. „Nyolc évvel az UNESCO után, 57 évesen készen álltam egy új kihívásra, hogy szakmai pályafutásomat valami maradandóval fejezzem be.
A bonni egyetem meghívására a nemzetközi „Global Water System” projekt ügyvezető igazgatójaként Charles Vörösmarty kollégájaként tevékenykedett 2012-ig, ahol komoly hangsúlyt helyezett arra, hogy a vízgazdálkodás globális összefüggéseit is vizsgálja. Ugyanakkor jelentős szerepet játszott a három Budapesti Víz Világtalálkozó sikerében, és ezen keresztül abban is, hogy az ENSZ Fenntartható Fejlődési Céljaiban (SDGs) a víz önálló fejezetet kapjon.
Nyugtalan nyugdíjas évek
„A vízgazdálkodás nem látványsport. A vízmérnök tevékenysége diskurzusok és koncepciók alapján valósul meg, a vízhez kapcsolódó eltérő gazdasági, szociális, környezeti vagy éppen politikai érdekek középpontjában a vízmérnök áll. E munkához azonban éppúgy kell biztos kezű gyakorló mérnöknek lenni, mint integrációra törekvő diplomatának!” — fogalmazza meg ars poeticájaként.
„Az öregedéssel nemcsak a bölcsesség, hanem a jelenkor tudományos gyakorlatának kritikus szemlélete is együtt jár; az úgynevezett nyugdíjas éveim egyáltalán nem magányos zsörtölődéssel telnek. Hiszen a 2012–2016-os periódust nemcsak az International Water Quality Guideline for Ecosystems projekt irányításával való munkám töltötte ki, hanem nem egy, az akkor már megkezdett munkák közül ma is foglalkoztat.”
2021-ben jelent meg a Springer kiadó gondozásában az interdiszciplináris vízgazdálkodás kézikönyve. A több mint 800 oldalas művet nemcsak mint a szerzők egyike, hanem mint vezető szerkesztő is jegyzi.
2017 februárjában a Magyar Hidrológiai Társaság (MHT) a tiszteleti tagság felruházásával tüntetett ki. Természetesen tisztában volt a kitüntetés fontosságával, és miután nem tudta előre a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartott ünnepség programját, felkészült arra, hogy ha szükség lesz rá, a gondolatai „kéznél legyenek” egy esetleges rövid köszönőbeszéd megtartására. „Az ülés a MHT fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte, és kedves barátom, kollégám, Charles Vörösmarty hasonló címmel való kitüntetése is része volt ennek a felemelő eseménynek. A székfoglaló előadásomat Szlávik Lajossal, a MHT elnökével gondosan megterveztük, és 2020. május 6-ára tettük. Mint oly sok mindenbe, ebbe is beleszólt a COVID-járvány. Így az eseményre csak 2023 május 9-én került sor a Belügyminisztérium Márványtermében ahol nagy nemzetközi folyók medencéjében tapasztalt vízgazdálkodási és vízgarázdálkodási példákon bemutatva foglaltam össze több mint ötven éves munkásságomat.
Az NKE-re Bíró Tibor dékán úr hívta meg. Bogárdi professzor nem tervezte, hogy még egyszer paripát kap és fegyvert fog, de amit magyar kollégák kérnek tőle, arra nem tud nemet mondani.
„Hálás vagyok azért, mert pályafutásom során sohasem unatkoztam, de mielőtt ezért önző vagy felületes ember hírébe kerülnék, hozzáteszem, nekem ez a megfogalmazás fejezi ki azt, hogy a kihívásokkal mindig megtaláltuk egymást. Ha az ENSZ Egyetem környezeti és emberi biztonsági kutatóintézetének alapító igazgatói, majd megbízott rektorhelyettesi pozícióját nézem, akkor elmondhatom: „magasabbra” jutottam annál, mint amit valaha gondolni mertem. Az NKE meghívása pedig azért is hálára kötelez, hogy így továbbra is részt tudok venni a jövő vízgazdálkodóinak képzésében.”